A lázadás formái a hetvenes években

Teljes szövegű keresés

A lázadás formái a hetvenes években
Minden új költészeti törekvés természetes és elvárt gesztusa, hogy szembeforduljon a hagyományos formákat szentesítő irodalmi intézményrendszerrel. Ezzel két gesztust is gyakorol egyszerre. Megpróbálja maga előtt megtisztítani az utat a roncsoknak tekintett megelőző irodalmi formációktól, ugyanakkor azokkal egy elfogadási szintre helyezi magát. A tagadás és elfogadtatás gyakorlata zajlik tehát a fellépés pillanatától fogva. Ez a két gesztus figyelhető meg a hetvenes évek modernista törekvéseinek felbukkanásakor is. Az új költészet művelője támadja a hagyományos költészet által felállított formaelveket, érvénytelennek minősíti a törekvéseit, ugyanakkor jelen kíván lenni az azokat működtető és fenntartó állami könyv- és folyóirat-struktúrában. Kénytelen így tenni, hiszen valahol artikulálnia kell a létezését és felmutatnia a teremtett értékeit. A saját házában akarja ily módon megfojtani a gazdát, aki természetesen éberebb annál, semhogy az őt elpusztítani szándékozónak szállást adjon. A szembeállás a nem-esztétikai szinteken is elkerülhetetlen.
Nem tekinthető a fentiek ismeretében véletlennek tehát, hogy a század első felének avantgárdja után a hetvenes évek közepén szubkulturális keretek között jelentkeznek a költészet nyelvének illetve megnyilatkozási formáinak radikális megújítására irányuló törekvések, s hogy happeningekben, performance-okban, különféle akcióművészeti megnyilvánulásokban artikulálják legelőbb magukat. A performance, az azt előkészítő happening nehezen definiálható jelenség, hiszen mindkettő heterogén alkotóelemekből áll össze, s lényegi eleme a közönség előtti improvizáció. Leginkább egypár személyes, előre nem rögzített szövegű színházra emlékeztet mindkettő, ahol a minimalizált cselekményt – gyakran csak verbalizált formákat – legtöbbször maguk az alkotóművészek adják elő, színházi előadásnál ritkán tapasztalható személyességgel, testi átéléssel és közelséggel. Az írott formák elsődlegességének a visszaszorítására tett kísérleteknek vagyunk a tanúi, amikor a szövegben transzformált személyességet a valóságban is megjelenő alkotó személyes jelenléte, intenzív részvétele váltja fel. A szerző itt elhagyhatatlan része a művének, nem interpretátora, sokkal inkább benneélője. Nem nélkülözik ezek a költészeti megnyilvánulásokat, miszticizmust (a kárhozat esztétikája), a halálkultuszt (a performance a búcsúzás gesztusa, a búcsú lehetetlen kísérlete egy olyan állapotban, amikor már nem létezik semmi, amitől búcsút lehetne venni), s az önpusztítást (a performer belép saját világába... két túlvilág, két pokol mered egymásra) gesztusait sem. A korszak legjellegzetesebb, irányt szabó figurái kétségkívül Erdély Miklós, (1928–1986), Hajas Tibor, (1946–1980) és Szentjóby Tamás, (1944–) voltak. Erdély munkássága elméleti és művészeti írásokban ma is fellelhető. Utóbbiak vállalták az akcióművészetekkel járó „egyszeriség” helyhez kötött lobogó varázsát – és bizonyos értelemben időbeli hiábavalóságát –, így ekkori munkásságuk többnyire fényképeken, dokumentációkban kereshető vissza.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem