Az epikai közlésforma és az epikai műfajok
Az epikai közlésforma és az epikai műfajok
Az epika eredeti görög megnevezése az elbeszélő jellegre utal, és ezzel meg is határozza e közlésforma alapvonását. Az epikában mindig a „mesélő” áll a középpontban, akár azonos a tényleges szerzővel, akár nem. Azáltal, hogy az elbeszélt eseményekről közvetve szerzünk tudomást, a mű tartalma bizonyos tér- és időbeli távolságba kerül, szemlélhetővé, tárgyiassá válik (objektív nézőpont).
Az epikus közlésforma elsősorban múltbeli helyzetek és események felidézésére, elképzeltetésére alkalmas. Az elbeszélt eseménysornak lehet ugyan valóságalapja, a szerző célja azonban (legalábbis a szépirodalomban) sohasem a puszta közlés, hanem egy belsőleg megformált valóság közvetítése (elképzeltetés, „fikció”).
Ha az elbeszélő „én” saját életének helyzeteit, eseményeit idézi fel, az epikai közlésformába lírai vonások vegyülnek (pl. önéletrajz, vallomásregény, én-regény).
A másik lehetőség: a létező világ múltbeli vagy jelenbeli állapotának, jelenségeinek, folyamatainak, összefüggéseinek, emberi viszonyainak bemutatása (pl. históriás ének, elbeszélő költemény, történelmi és társadalmi regény, novella, kisregény). Az ábrázolt helyzetek, folyamatok, viszonyok felidézhetnek egy képzelt, részleteiben valószínűtlen világot is, amelynek belső összefüggései mégis a valóságban gyökereznek, a valóság rejtett lényegét tárják fel (mese, monda, legenda, eposz).
Az epikai közlésforma címzettje szóbeli műfajok esetében a hallgató, írott művek esetében az olvasó.
Az epikai közlésforma az európai irodalom évezredei során kialakította a maga jellegzetes kellékeit, hagyományossá vált ismérveit. Az elbeszélő magatartáshoz képzelt időkeret szükséges. Ebben az időkeretben (mely nem azonos sem a megírás, sem az elolvasás idejével) az elbeszélő által megjelölt személyek (a szereplők) egy vagy több valóságos vagy képzelt helyszínen megjelennek, gondolkodnak, beszélnek, cselekszenek. Egymáshoz intézett szavaikat az elbeszélő helyenként szó szerint idézi (párbeszéd).
Az ábrázolt eseménysor (a mű cselekménye) lehet külsőleg is tagolt (énekek, fejezetek), belső szerkezete pedig többnyire hasonló alapformát követ. A hagyományos szerkezetű epikai művekben a szereplők közötti összeütközés (a konfliktus) indítja el a kibontakozást, majd a feszültség eléri tetőpontját és valamilyen (kedvező vagy kedvezőtlen) fordulattal feloldódik. A cselekményben a szereplők többé-kevésbé részletesen ábrázolt emberi tulajdonságaiknak, lelkialkatuknak, világszemléletüknek megfelelő módon vesznek részt (jellemek).
Philemon és Baucis egyszerre halnak meg, haláluk után sem válnak el: tovább élnek mint két szomszédos fa. A görög mitológiából ismert történetet Kovács Margit samottos agyagfigurában, Déry Tibor novellában dolgozta fel
Az epikai közlésforma versben és prózában egyaránt érvényesülhet. A verses epika (eposz, ballada, krónikás és históriás ének, elbeszélő költemény, rege, verses regény) az irodalomtörténet utóbbi évszázadaiban fokozatosan háttérbe szorult.
Az epikus próza műfajai nemcsak terjedelmüket, hanem művészi szemléletmódjukat tekintve is különböznek egymástól. A regény több szereplővel, többfelé ágazó cselekménnyel viszonylag teljes képet ad a bemutatott világról. A novella épp ellenkezőleg: egyetlen (vagy csak néhány) szereplő életének meghatározott eseményeihez kapcsolja az ábrázolt valóság egy célzatosan kiválasztott mozzanatát. A kisregény a viszonylagos teljességet a novellára jellemző szűkebb, személyesebb nézőpontból kívánja bemutatni.
A magyar költészet korai, írásbeliség előtti időszakában már történeti mondák, hősi énekek születtek. A középkori latin és magyar nyelvű vallásos irodalom rögzítette a legendákat. A mese és az elbeszélés Heltai Gáspár munkáiban jelent meg. A 16. század a verses, énekelt epika (históriás ének, krónikás ének, széphistória) virágkora (Tinódi Sebestyén, Farkas András, Szkhárosi Horvát András, Ilosvai Selymes Péter, Gergei Albert).
Az első magyar regényeket a 18. század végén írták (Bessenyei György, Dugonics András, Kármán József). A 19. században bontakozott ki egyrészt a történelmi regény (Jósika Miklós, Jókai Mór, Eötvös József, Kemény Zsigmond), másrészt a társadalmi regény műfaja (Fáy András, Eötvös József, Gyulai Pál, Vas Gereben, Asbóth János, Tolnai Lajos). Jókai Mór anekdotikus szerkesztésű (önmagukban is kerek, fordulatos történetek füzéréből kialakított) regényei a műfaj hazai népszerűségének csúcsát jelentették.
A 20. század kiemelkedő magyar regényírói Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza, Kosztolányi Dezső, Kaffka Margit, Krúdy Gyula, Szabó Dezső, Németh László, Déry Tibor, Ottlik Géza.
A magyar nyelvű novella Faludi Ferenc fordításaival kezdődött, de csak a 19. század végére vált önálló hazai műfajjá. A 20. század legjobb magyar novelláit Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Tamási Áron, Gelléri Andor Endre, Déry Tibor, Lengyel József írta.
A lírai színezetű önéletrajz vagy önéletírás már a 16-18. században kedvelt műfaj volt. Később Kazinczy Ferenc, Tolnai Lajos, Nagy Lajos, Vas István életművében jelent meg. Kisregényeket írt már Mikszáth Kálmán is, ez a műfaj azonban Karinthy Frigyes, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc és Örkény István munkásságában teljesedett ki.
A magyar verses epika évszázadokon keresztül költészetünk egyik fő ágát képezte, 16. századi nagy korszakától Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, Gvadányi József, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Garay János, Vörösmarty Mihály művein keresztül a 19. századi nagy felvirágzásig (Petőfi Sándor, Arany János, Arany László).
A jó és a rossz tündér
