A gondolati (intellektuális) közlésforma és a gondolati műfajok
A gondolati (intellektuális) közlésforma és a gondolati műfajok
A szépirodalmi szövegek egy része nem illik bele az Arisztotelész Poétikája óta fokozatosan kialakított műnemi rendszerbe. Egyrészt keverednek bennük a három hagyományos közlésforma sajátosságai, másrészt sok tekintetben a bölcselet (a filozófia) és a tudomány világszemléletére és kifejezésmódjára emlékeztetnek. Megítélésük, besorolásuk koronként is változott: az irodalom, a literatúra fogalmát a korábbi századokban a mainál jóval szélesebben értelmezték.
A gondolati (intellektuális, bölcseleti, elmélkedő, fogalmi, értekező jellegű) közlésforma középpontjában a szerző (esetleg egy kitalált, fiktív szerző) személye áll. Ez lényegében lírai vonás. A közlés tárgya maga a gondolat: a szerző eszméi, nézetei, meglátásai, sejtései, véleménye önmagáról, élete eseményeiről, a való világról: emberekről, helyzetekről, környezetről, eseményekről, viszonyokról, esetleg egy nem látható vagy nem is létező, megsejtett vagy megálmodott világról. A gondolatközlés egyes módozatai természetüknél fogva epikus jellegűek (pl. emlékirat vagy memoár, útleírás), mások inkább közvetlenül beszédszerűek és a drámai monológra emlékeztetnek (vallomás, vitairat, irodalmi levél).
A gondolatközlés címzettje az olvasó, aki lehet kitalált személy is (például az „édes néném” Mikes Kelemen Törökországi leveleiben). A gondolati műfajok egy része – különösen a korai századokban – verses szövegű volt (filozófiai költemény), nagyobb részük azonban hosszabb terjedelmű prózai mű. A más közlésformákban is érvényesülő nyelvi, képi és zenei (ritmikai) eszközök mellett a gondolati közlésformát elsődlegesen a fogalmi, értelmi, logikai eszközök és kifejezésmódok alkalmazása jellemzi.
Irodalmunk legrégibb fennmaradt prózai emléke, a Halotti beszéd (1150 körül) temetési prédikáció. Latin nyelvű egyházi beszédeket tartalmaz Temesvári Pelbárt Stelláriuma is (1496), magyar nyelvűeket pedig Bornemisza Péter prédikáció-gyűjteménye. Bornemisza Ördögi kísértetek című könyve (1578) vegyes műfajú vitairat, epikus és lírai részletekkel.
Az emlékirat műfaja először a 16. század elején, latin nyelven bukkant fel irodalmunkban (Brodarics István). Károli Gáspár Két könyv című műve történetfilozófiai elmélkedés. Magyari István pedig vitairatban foglalkozott „az országokban való sok romlás” okaival. Tótfalusi Kis Miklós Maga mentsége (1698) egyrészt epikus önéletírás, másrészt szenvedélyes vitairat. Bessenyei György prózai és verses formában is kifejtette filozófiai nézeteit (A holmi, A természet világa).
Az útirajz műfajában Szepsi Csombor Mártoné a hazai elsőség (1620). Később Petőfi Sándor írt lírai hangvételű Úti leveleket. A magyar barokk irodalom és egyáltalán a magyar prózastílus egyik legnagyobb alakja, Pázmány Péter szinte csak gondolati műnemben alkotott: prédikációkat, vallási elmélkedéseket, vitairatokat. A 17. századból még Kemény János és Bethlen Miklós Önéletírása, a 18. századból pedig Rákóczi Ferenc Vallomásai, Emlékiratai, Mikes Kelemen levelei, valamint Bethlen Kata Naplója sorolható ide. Csokonai utolsó nagy műve, A lélek halhatatlansága nagy ívű, mesterien megformált bölcseleti költemény.
A 19. század romantikus irodalomszemlélete a szépirodalmat már élesebben elhatárolta a gondolati műfajoktól. Mindmáig erősen intellektuális jellegűek viszont egyes publicisztikai (újságírói) műfajok (karcolat, glossza), valamint a tudományos és művészi vonásokat ötvöző személyes hangú értekezés, az esszé (Szerb Antal, Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós, Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor).
A szépirodalom: élő valóság
Sem az egyes közlésformák, sem a belőlük kialakult műfajok és műnemek, sem a vers és a próza, sem a költői és a nem költői kifejezésmód között nem húzódnak egyértelmű, tudományos pontossággal feltérképezhető, éles határok.
A szépirodalomban az átmeneti, kevert, bizonytalan vagy kivételes jelenségek legalább olyan jellemzőek és értékesek, mint a többé-kevésbé “tiszta” példák.
Az irodalom történetileg változó, sokszínű, élő valóság, nem alkalmazkodik a róla alkotott fogalmakhoz, elméletekhez. Éppen fordítva: az elméletnek, az irodalomról való gondolkodásunknak kell újra és újra alkalmazkodnia a felbukkanó szokatlan, “szabálytalan”, nehezen értelmezhető tényekhez.
Sem az egyes közlésformák, sem a belőlük kialakult műfajok és műnemek, sem a vers és a próza, sem a költői és a nem költői kifejezésmód között nem húzódnak egyértelmű, tudományos pontossággal feltérképezhető, éles határok.
A szépirodalomban az átmeneti, kevert, bizonytalan vagy kivételes jelenségek legalább olyan jellemzőek és értékesek, mint a többé-kevésbé “tiszta” példák.
Az irodalom történetileg változó, sokszínű, élő valóság, nem alkalmazkodik a róla alkotott fogalmakhoz, elméletekhez. Éppen fordítva: az elméletnek, az irodalomról való gondolkodásunknak kell újra és újra alkalmazkodnia a felbukkanó szokatlan, “szabálytalan”, nehezen értelmezhető tényekhez.
Petőfi Sándor látogatása Győrött
Kazinczy Kufstein után
