A reneszánsz kor retorikája
A reneszánsz kor retorikája
A reneszánsz korában a retorika megújult formában tölti be szerepét. Nagyobb teret kap a nyilvános beszéd, és a retorika érezteti hatását a társadalmi élet minden terén: integráló, esztétikai orientációjú tudománnyá válik, mely megtanít az igényes beszéd-, írás- és viselkedésmódra: az udvari ember viselkedési normáit szabja meg. A költészetbe is behatol: a verseket a szónoklattanok szabályai szerint írják: a felosztás, az összegezés fontos szerepet kap. A reformáció és az ellenreformáció korában ismét fontos lesz szerepe az egyházi prédikációban, hitvitákban; kialakul a barokk stílus, mely egyaránt akar hatni a logikára és az érzelmekre. A 17. században a figyelem a retorika és a szépirodalom viszonya, esztétikai kérdések felé fordult. Később Amerikában is a kommunikáció írott formáit kezdték vizsgálni; a múlt század végén azonban a szóbeli közlésre terelődött a figyelem. 1893-94-ben 52 egyetemen létesítettek beszédtanszéket. Ekkor kezdődött meg a századunk retorikaelméletét megújító folyamat. Ennek kutatásai a retorikának csak egy-egy részét vagy aspektusát ragadták ki. Így: a retorika mint jelentés, mint etikai érték, mint a megismerés módja, mint stílus, mint műelemző módszer, mint fogalmazástanítás.
Századunkban – legalábbis nyugaton – a retorikával való foglalkozás inkább az elméleti kérdések vizsgálata irányába tolódik el.
A régi retorikák a retorika célja és funkciója alapján két nagy csoportba oszthatók. Az aktív (preskriptív, vagyis előíró) retorika „szabálygyűjtemény”, melyet a szónoki beszéd vagy az irodalmi mű alkotói használnak. A passzív retorika a már kész beszéd vagy műalkotás sajátosságait írja le és foglalja rendszerbe. Funkcióját illetően ugyancsak két típusa van a retorikának: meggyőző (rábeszélő) és esztétikai. Ez a funkcionális megosztottság az irodalmi művek retorikai elemzésében két 20. századi irányzatnak szolgál alapul. Az egyiket az amerikai iskola képviseli. Ez a meggyőző funkciójú retorikára épül, és az irodalmi közleményt a teljes retorikai szituációban vizsgálja. A másik iskola, a nyugat-európai, a neoretorika. Ez az irodalmi műalkotást a szó kommunikációelméleti jelentésében szintén üzenetnek tekinti, de figyelme csak a mű szövegére korlátozódik, a feladóról és a címzettről nem vesz tudomást és a retorikai szituációra sincs tekintettel. A neoretorika olyan strukturalista jellegű alakzatelmélet, amely a szépirodalmi nyelv kifejező eszközeinek rendszerét óhajtja leírni és működését magyarázni. Az 1960-as évek elején jelentkezik, és részben a retorikatörténet francia ágához kapcsolódik (amelynek tárgya a trópusok és stílusalakzatok vizsgálatára szűkült), részben pedig az orosz formalisták irodalomelméleti tevékenységét folytatja, kizárólag az irodalmiság formális elemzését tekintve feladatának.
A Karthauzi Névtelen prédikációgyűjteménye: az Érdy-kódex modern kiadása
