A klasszikus retorika
A klasszikus retorika
Az első teljes római retorika, a Rhetorica ad Herennium a Kr. e. 80-as években keletkezett. Részletesen foglalkozik a szónok feladatával, a beszéd részeivel (bevezetés, elbeszélés, tétel, bizonyítás, cáfolás, befejezés), bemutatja az ügyállás fajtáit, a bizonyítás, cáfolás és az érvelés módjait, fajait, szól a tanácsadó, bemutató beszédről, felépítésükről (anyaguk elrendezéséről), a memória fejlesztéséről, az előadásmódról, beleértve ebbe a beszédstílust és a testmozgást is. Külön szól a stílusnemekről és a stíluskövetelményekről, a gondolat- és szóalakzatokról. Cicero (Kr.e. 106–43) szól az anyaggyűjtésről, a retorika rendszeréről, s kutatja, mi a titka a jó szónoknak. Műveiben az esztétika felé tágítja ki a retorika kereteit. Orator című munkájában részletesen leírja a három (egyszerű, közepes és fennkölt) stílus elméletét és összekapcsolja a szónok hármas feladatával, a tanítással, gyönyörködtetéssel és a megindítással. Quintilianus (35–100) a jó, a tisztességes és szakmailag is megfelelő beszéd tudományának nevezi a retorikát.
A retorikával, tartalmával kapcsolatos felfogás a 4. században megváltozott. Augustinus (Szent Ágoston, 354–430) a retorika témakörébe a jel és a jelentés viszonyait, a jelentés és értelmezés kérdéseit tárgyalva beleolvasztotta a dialektikát, de az elocutioban, a gondolatok megformálásával foglalkozó részben csak a tagolást és a három stílusnemet hangsúlyozta. Mindezt azért tette, hogy a retorikát új feladat, a szöveg-, a Biblia-értelmezés, azaz a hermeneutika szolgálatába állítsa.
Az ókor első rendszeres retorikája
