Komikum, humor és szatíra
Komikum, humor és szatíra
A komikum vidámságot, nevettető hatást keltő elem az irodalomban, a művészetben és az életben. Magyarázata a görög kómosz ’ünnep, tivornya’ szó alapján: ’nevetséges’. A művészetben főként a komédia (vígjáték) alapjául szolgál. Mint életjelenség fellelhető a valóságban (elsősorban a természetben és a társadalomban), ábrázolása pedig humoros vagy szatirikus formában történik. Sajátos természete és hatása kifejeződik a műfajokban is, különösen a szépirodalomban (ilyen az anekdota (közismert személyről szóló rövid, csattanós, vidám történet), bohózat (helyzetkomikumon alapuló rövid vígjáték), humoreszk (humoros, könnyed, rövid elbeszélés), paródia (irodalmi mű, stílus, műfaj stb. tréfás, torzító utánzata). De ideszámít a helyzetkomikum és a jellemkomikum is, ha pedig valamilyen komikus jelenségben a tragikum elemei is jelen vannak, tragikomikus ábrázolásról beszélünk. Általában valamilyen belső ellentmondás (látszat és valóság, jelenség és lényeg, ésszerűség és ésszerűtlenség ellentéte stb.) lelepleződéseként jön létre, tehát kontrasztjelenség.
Karinthy Frigyes (1887–1938), a nyelvi humor legnagyobb mestere
A humor eredeti jelentése a latinban: ’nedv’. (A korai orvostudomány ugyanis azt tanította, hogy az ember kedélyállapota a test nedveitől függ.) A komikum ábrázolásának egyik fajtája, és a bírálat fokának a visszafogottsága különbözteti meg a szatírától. Tárgyául nem annyira a társadalmi visszásságok, mint inkább az egyes emberi fogyatékosságok szolgálnak, és az ábrázolás ezeket teszi nevetségessé. Jóval összetettebb, változatosabb a szatíránál: derű és szomorúság, elégikus hangulat és harsány jókedv, megbocsátás és kinevetés keverednek benne. Az újkori irodalomban jelentkezik először, nálunk Arany János, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Tamási Áron, Weöres Sándor stb. a klasszikus képviselője; a modernebb, polgári változatnak pedig (melyre a szatirikus és a bohózati elemek keveredése jellemző) Karinthy Frigyes az utolérhetetlen mestere.
A szatíra olyan ábrázolási mód, amely minden műfajcsoportban, tehát a lírában, az epikában és a drámában egyaránt fellelhető. Magyarázatában eltérnek egymástól a vélemények, egyesek a görög szatürosz ’szatír’, mások a latin satura ’gyümölcsöstál’ szóból eredeztetik. A komikus ábrázolás legélesebb fajtája a fölényes és a maró gúny, az egyértelmű elutasítás, amely olykor szarkazmussá (ostorozó kritikává) válik. A nyílt gúny mellett gyakran alkalmazza az iróniát (rejtett gúnyt ) is; ebben a lekicsinylés látszatra a dicséretben, a magasztalásban jelentkezik. A túlzásban, az arányok megváltoztatásában néha a torzítást használja, és az ábrázolás ilyenkor groteszkké (a nevetségest az ijesztővel egyesítő furcsa, torz jelenséggé) válik. Az eljárás kifejezetten közösségi jellegű, a hibákat, visszásságokat a társadalom nézőpontjából ítéli meg. Amikor az író nem a társadalmat, hanem más alkotók műveit bírálja, paródia (tréfás, torzító utánzat) jön létre. Ennek ellentéte a travesztia (komoly irodalmi alkotásnak komikus formában való átköltése). Az ábrázolásmód kedvelt műfajai: az állatmesék (emberi tulajdonságokkal felruházott állatokról szóló tanító mesék), a fabulák (tanító célzatú mesék), az epigramma (disztichonban írt, rövid, csattanós költemény) és a szatirikus komédia (egyértelmű elutasítást tartalmazó vígjáték).
A legszellemesebb paródia Karinthy kortársairól
