A stílusérték
A stílusérték
A következő kérdés: hogyan tud megfelelni a nyelv a különböző kommunikációs helyzeteknek, másként megfogalmazva: miért tud stílussá lenni? Röviden azért, mert a nyelvi eszközöknek van vagy lehet stílusértékük, illetve ilyen értéket kaphatnak a beszédben.
Figyeljük meg az eszik és a fal igét József Attilának egy korai versében, az Éhség címűben, amely a régi csépléssel járó emberpróbáló munkát idézi vissza:
A gép megállt. Elfáradt por kering
fölötte, mint az őszi köd meg pára,
s rászáll az emberek hajlott nyakára
kik esznek most. Átizzadt szennyes ing
hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind...
fölötte, mint az őszi köd meg pára,
s rászáll az emberek hajlott nyakára
kik esznek most. Átizzadt szennyes ing
hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind...
A fal ige stílusértékét úgy érzékeltethetjük, ha a jelentését s a vele együtt járó hangulatot (idegen szakszóval: konnotációt) egybevetjük a szinonimapárjaiéval (eszik, étkezik, táplálkozik, fogyaszt; illetőleg kajál, zabál, tömi a fejét stb.) Az értelmező szótár érthetően a fal ige jelentésének körülírásában a közömbösnek mondható eszik jelentésére utal, s csupán azt jelzi, amiben eltér tőle: ‘mohón, csúnyán, illetlenül eszik valamit’. Ezenkívül az eszik-nek nem ad stílusminősítést, a fal-nak viszont igen: rosszalló. És ezt olvashatjuk az étkezik-ről: ‘(személy) rendszeresen eszik, különösen ebédet vagy vacsorát fogyaszt, stílusminősítése pedig: választékos. A zabál szót meg így írja körül a szótár: ‘(emberre vonatkoztatva) rendetlen mohósággal, csúnyán, habzsolva eszik’, stílusminősítése: rosszalló, de ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a szó valamennyi jelentésére értve „durva” minősítést kapott. Nyilván a fal ige jelzett stílusértéke késztette József Attilát arra, hogy a forróságban napfelkeltétől keményen dolgozó emberek evésének a módját és ezzel együtt az emberek helyzetét jellemezze.
A stílusérték tehát az a gondolati, érzelmi-hangulati, asszociációs tartalom, amely az illető szót (és egyéb nyelvi eszközt) mintegy többletként jellemzi, és amely alkalmas arra, hogy megfelelő hatást váltson ki.
A stilisztika megkülönbözteti a szavaknak stb. az elsődleges (idegen szakszóval: denotatív) és másodlagos (konnotatív) jelentését. Az előbbi a jelölt tárgyra, dologra vonatkozó alapjelentés. Az utóbbi másodlagosan csatlakozik az elsőhöz – alkalmi vagy állandósult jelleggel –, mint az előbbi által kiváltott képzettársítás, asszociáció. A lánc szó denotatív jelentése például: ‘egymásba kapcsolt fémkarikák sora valaminek a megkötésére, felfüggesztésére’.
Kialakult azonban konnotációval ilyen jelentése is: ‘a rabság, az elnyomatás jelképe’, például: „lerázza láncait”, továbbá Petőfi Nemzeti dal című versében: „Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled régi kardunk!” A szépirodalmi művekre vonatkozólag pedig azt mondhatjuk, hogy ezek esetében megnő a szavak és nyelvi eszközök másodlagos, vagyis többletjelentésének a szerepe.
A nyelvi-stilisztikai eszközök általában nem egyenként vesznek részt a közlésben, hanem a kialakult tipikus kommunikációs helyzeteknek megfelelően meghatározott rendszerben. Az ilyen közlésmódokat (és egyben nyelvi-stilisztikai részrendszereket) nevezzük stílusrétegeknek. A stílusréteg tehát a társadalmi érintkezésnek a szociokulturális viszonyok következtében kialakult legfontosabb területein tipikusan használt nyelvi-stilisztikai eszközök rendszere, illetve az ezek használatát szabályozó törvényszerűségek együttese.
Az így létrejött közlésmódokat a következőképpen osztályozzuk: A) Beszélt nyelviek: a társalgási, az előadói, a szónoki és a felolvasói stílus. – B) Írott nyelviek: a tudományos, a szakmai, a publicisztikai, a hivatalos és a levélstílus.
Nagy László képversei
