A bioszemiotikától a társadalmi szemiotikáig
A bioszemiotikától a társadalmi szemiotikáig
Már az állatok (sőt a növények) is jelnek tekinthető formákat, elváltozásokat, viselkedést mutatnak. Az érett gyümölcs, az őszi falevelek, a nászukra készülő állatok színe, alakja megváltozik. Ezt vizsgálja a zooszemiotika, amelynek megteremtője a magyar nyelvész: Thomas A. Sebeok (1920- ).
Az emberi kultúrában a „szimbolikus formák” vizsgálata is a szemiotika része. A német filozófus, Ernst Cassirer (1874-1945) szerint ilyen a nyelv, a mítosz, a tudományos megismerés (sőt a művészet, a történelem, az etika, jog, a közgazdaság, a technológia is). A szimbólum, a jel nem passzív, hanem aktív jelenség, ezért a szemiotika az emberi kultúra tudománya, maga az ember animal symbolicum ‘szimbólumhasználó állat’.
Mára világszerte elterjedt elmélete szerint a litván eredetű francia szemantikus, A. J. Greimas (1917-1992) a morfológiai-strukturális szövegelemzéseket folytatta. Strukturális szemantikájában a szövegszerkezetek műveletszerűségét hangsúlyozta. Ezt követte egy logikai modell alkalmazása:
| megengedett | tiltott |
| nem megengedett | nem tiltott |
értékű részek szembeállítása. Később a szövegek egészének státusát (létezés – hivés – tudás – birtokolás nyelvi kifejezései szerint) mutatta be. Munkássága záró korszakában például az érzelmek, a cselekvések rendszerezésével foglalkozott, sőt az Igaz, a Jó és a Szép szemiotikai meghatározását közelítette meg. Amint kétkötetes fogalmi-elméleti szótára is tanúsítja, itt a társadalmi használatú jel-szövegek rendszerezését kapjuk meg.
A jel egyszersmind kapcsolatban áll a „nem-jellel”, a maga ellentétével. A képrejtvény egyik válfaja a közismert „Vexierbild”. Itt a rajzban elrejtett képelemet kell felismerni. Példánkon a macska miért van a fán? Az alakfelismerés az ősembertől a postai levélirányító automatákig a jelértelmezés egyik legfontosabb mozzanata
Az orosz formalizmus (főként Propp) és szövegelmélet (főként Bahtyin) utódjaként az 1960-as évek elején bontakozik ki a szovjet strukturalizmus, amely csakhamar mint a „másodlagos modelláló rendszerek tudománya”, sőt „szemiotika” néven szerepel. Az észtországi Tartuban, valamint Moszkvában csoportosuló nyelvészek, folkloristák, irodalomtörténészek szerint az „elsődleges modelláló rendszerek” (mint pl. a nyelv) felépítménye egy további, „másodlagos rendszer” is (ilyen a mítosz, az irodalmi mű stb.). Ugyanez a fokozatosság megvan az érzelmek, viselkedés más területein is. Főként Jurij Lotman (1922-1993) munkásságában ez határozott kultúraelméleti felfogással is társul. Történetileg és társadalmilag különböznek a kultúrák jelviszonyai. (Lotman szerint a mi korunk – legalábbis néhány évvel ezelőtt – egyenesen a káosz jeleit tanúsította.)
A ma már inkább szépíróként és művelődéstörténészként ismert olasz Umberto Eco (1932- ) eredetileg esztétika- és filozófia-történész, az érett strukturalizmust fejlesztette tovább a szemiotika irányába. A mai olasz társadalom jeleit, az építészet, a film, az irodalom jelviszonyait tanulmányozta. Igen alapos, filozófiatörténeti jeltipológiát dolgozott ki. A szöveg – kommunikáció – befogadó kapcsolatát sokrétűen tárta fel. Témái között a labirintus, a tükör, a hamisítvány és másolat, a detektív nyomozása egyaránt szerepel. Más tárgyú könyveiben (univerzális nyelv, középkori esztétika) is gazdag a szemiotikai háttér. (Ilyen pl. A rózsa neve krimiben a névelméleti apparátus.) Azért regényei inkább az ezoterikus tudás és tudományelmélet kérdései körül bonyolódnak.
)
Ha csak e ma leginkább közismert megoldásokat említjük is meg, jól látható, milyen sokféle módon jutott el napjaink szemiotikája a társadalom és a kultúra jelviszonyainak önálló kérdéskörként vizsgálásához. Persze, még más utak is elképzelhetők. A német Max Bense (1910-1990) igazán precíz logikai és információelméleti szemiotikáját a konkrét költészettel és a legmodernebb művészeti irányzatokkal tudta például összeegyeztetni. Az orvos majd pszichológus Karl Bühler (1879-1963) többfunkciós nyelvelmélete közvetlenül is hatott a magyar tudományosságra. L. Sz. Vigotszkij (1896-1934) fejlődéstörténeti társadalmi pszichológiája nemcsak a művészetpszichológiát, hanem a művészeket is befolyásolta. Jean Piaget (1896-1980) a szimbólumképzésnek a gyermekek körében való kialakulását mutatta igen tág távlatokkal. A német biológus, Jakob von Uexküll (1864-1944) a viselkedés és megismerés szemiotikáját a közvetlenül érzékelhető világ (Umwelt) jeleiként fogja fel.
