Mássalhangzórendszer
Mássalhangzórendszer
A honfoglalás korának mássalhangzórendszere több tekintetben megegyezik a mai magyaréval, ugyanakkor mennyiségi, minőségi és használatbeli különbségek is mutatkoznak a kettő között. Az egyes hangok hiányáról jövevényszavaink tudósítanak: az első átvételekben, amelyekben az átadó nyelvben a magyarból hiányzó hang volt, hanghelyettesítéssel találkozunk: szóvégen a c helyett t van: német, Marót, szó elején viszont cs: csap, császár. Hasonló jelenségekkel találkozunk a többi, idegenből származó mássalhangzó történetében is. Az ilyen hangokat tartalmazó idegen eredetű szavaknak a tömeges meghonosodása az új elemeknek a magyar hangrendszerbe való beilleszkedéséhez vezetett: cél, cimbalom, igric ‘zenés mulattató’, malac stb. A korábban hiányzó hangok elterjedésében a kifejező (hangutánzó, hangulatfestő) szavaknak is fontos szerep jutott: cakó ‘gólya’, cinege, cincog. Az ómagyar kor elejének egyes mássalhangzói átalakultak: a dzs-ből gy, a w pedig szókezdő helyzetben legtöbbnyire v lett: víz, világ, virág. Nyelvjárásaink részben eltérő fejlődésről tanúskodnak. Felsőőrben a régi állapot valószínű folytatásaként ma is dzs-t ejtenek a köznyelvi gy, helyén, a w pedig a keleti nyelvjárásainkban maradt meg tovább (a moldvai csángóban ma is él), mint erről a románba került magyar szavak tudósítanak: oras ‘város’, Oradea ‘Várad’. E változások hátterében ugyanakkor a nyelv egyensúlyra, szimmetriára törekvése húzódik meg. Az új hangok keletkezése és a meglevők képzési sajátosságainak a módosulása a zöngés : zöngétlen párok létrejöttét eredményezte.
A korai ómagyarban a rövid mássalhangzók mellett – legalábbis egyes nyelvjárásokban – hosszúak is voltak, használatuk azonban a mainál lényegesen ritkább volt. Csak a szó belsejében, illetőleg két magánhangzó közötti helyzetben fordulhattak elő, miként a Halotti Beszédből vett példák mutatják: igfa : igg ember, odut : odutta.
A tőszavak végén végbement magán- és mássalhangzó-változásoknak a szótövek alakulásában mutatkoznak következményei. A szóvégi á, é, í hangok az Árpád-kor végére megrövidültek: a (a), ë, i lett belőlük; toldalékok előtt azonban az á és az é megőrizte az eredetibb időtartamát: fá-t : fa; eké-k : eke; adná-l : adna; kérné-l : kérne. A beszédtempó gyorsulásával összefüggő magánhangzó-kiesés, amely a tővéghangzók eltűnését eredményezte, nemcsak ilyen hangtani helyzetben érvényesült, hanem általában a hangsúlytalan nyílt szótagban levő magánhangzóknak a kihullásához vezethetett, és kettősséget eredményezhetett a toldaléktalan és az egyes toldalékos alakok használata során: bokor : bokro-t, szerelem : szerelm-et, sodor : sodr-ás, őriz : őrző-k stb. Bonyolult hangtani változások eredménye a kő : köves, tó : tavas, nő : nevel stb., illetőleg az ajtó : ajtaja, mező : mezeje, bíró : bírák, idő : idén tőalakpárok létrejötte.
A Gesta Hungarorum nyelvi értéke
Anonymus személye körül sok a homályos kérdés, gestájának történeti hűsége erősen vitatható, de a benne található magyar nyelvű szórványadatokat a nyelvtörténeti kutatásokban jól hasznosítják.
(Lelőhelye: OSzK. Kézirattár Cod. Lat Medii Aevi 403. sz.)
Anonymus személye körül sok a homályos kérdés, gestájának történeti hűsége erősen vitatható, de a benne található magyar nyelvű szórványadatokat a nyelvtörténeti kutatásokban jól hasznosítják.
(Lelőhelye: OSzK. Kézirattár Cod. Lat Medii Aevi 403. sz.)
