Élőnyelvi sajátosságok
Élőnyelvi sajátosságok
Bár az eddigiekben az írott nyelv jellemzőiről volt szó, nyelvünk a vizsgált korszakban alapvetően területi változatokban, nyelvjárásokban élt. A dialektusok egyes jelenségeinek a tanulmányozása nyelvemlékeink alapján – ha az egyes jelenségekre vonatkozóan nem is egyenlő eséllyel – lehetséges. Az adatok egy részéről nem tudjuk megállapítani, hogy a nyelvterület melyik részéhez köthetők, ám bizonyosra vehető, hogy a mindennapi élőnyelv vonásait viselik magukon. Első példánkat ismét az igeidőhasználatból merítjük. Kódexeink a párbeszédes részekben leggyakrabban a -t jeles múlt időt használják jelezve, hogy a mindennapi életben ez van általánossá válóban. A gazdag igeidőrendszer lassan szerepét veszíti, a beszélt nyelvben a befejezettség kifejezésére is alkalmassá vált igekötők és a határozószó-rendszer fokozatosan átveszi azok szerepét, sőt árnyaltabb megfogalmazásokat tesznek lehetővé. – Az élő beszédből került a kódexek szövegébe néhány lerövidült igealak: mëgjelënthed(d) ‘megjelentheted’, mondhad(d) ‘mondhatod’, illetőleg ládd-ë, tudd-ë, ‘látod-e, tudod-e’.
A beszélők közötti társalgásban nemre, rangra, életkorra való tekintet nélkül a tegezés az általános. A levelek megszólítási formuláiban azonban megjelenik a magázás csírája, amikor a címzettet të kegyëlmed-nek nevezvén a rá vonatkozó személyragos mondatrész már egyes szám harmadik személyű ragot kap. Korszakunkban még keverednek a tegező és magázó alakok: „kérëm kegyelmedet bocsáttasd ... az törëk szabónak az falut” – írta Corvin János herceg egy 1502-ben kelt levelében; egy nemes asszony ismeretlen férfihoz 1515-ben pedig így fordult: „az k[egyëlmed] levelét neki adám, és üzenetid mëgmondám”.
Az Aranybulla pecsétjének elő- és hátoldala
Galeotto már idézett megállapításának második része a Mátyás-korabeli nyelv területi és társadalmi tagolódására vonatkozik. Eszerint e korabeli magyar nyelvhasználat sem a nyelv függőleges (társadalmi rétegződés) sem a vízszintes (nyelvjárási) tagolódása tekintetében nem mutatott nagy, a megértést gátló különbségeket. A dialektusokra vonatkoztatva ez természetesen nem jelenti, hogy jól elkülönülő területi változatok ne lettek volna. Sőt, annak ellenére hogy a kódexeink nyelvi állapota nyelvjárási szempontból keveredett képet mutat, többükről elmondható, hogy jól lokalizálható, igen határozottan bizonyos nyelvjárásokhoz köthető a szövegük. Ez különösen abban az esetben lehetséges, amikor a másoló el mert szakadni az előtte álló szövegtől olyan mértékben, hogy a saját nyelvi változata kerekedett felül. A nyelvjárási különbségeket a nyelvterület különböző részeiről való rövid kódexrészletek jól mutatják: Jókai K. (északi, palócos): „Mikoron ez felől mondot úrhoz juttanak volna, őtőle oly kedveletëst fogadtatának, miképpen Istennek angyali”; Festetics K.: (nyugati, dunántúli): „ës tëvissekben vetëttem én ágyamat, és veszëdelmbe aluttam el, és kénokban reménlëttem nyugolmat”; Guary K.: (déli, ö-ző). „Mind ezöknek mëgjelöntené Úristen, mire jutna ű igyök még ezön világba”, Példák Könyve (északkeleti, e-ző): „Esmég olvastatik némely példa egy bínesrél, ki magát ördegnek atta vala”; Székelyudvarhelyi K. (keleti, székely): „Ës közönséges siránkozásval ës sírásval az ő ëgyembevaló könyörgésëket Úrnak előtte kiötték [‘kiönték’].”
A nyelvjárási különbözőségek nemcsak e rövid példaanyagból kiolvasható, elsősorban hangtani sajátosságokra korlátozódtak (az ilyen példák számát lehetne még szaporítani), hanem a nyelvi rendszer más részein is megmutatkoztak. Így az igeragozásban a nyomatékosító szerepű -sza/-sze (mutassátoksze, gondoljátoksze, lássadsze, lássadsza, tekéntsedsze stb.) a dél-dunántúli kódexekből idézhető.
A párhuzamos szövegekben, vagyis az olyan fordításokban, amelyekben ugyanazt az idegen nyelvű szöveget egymástól többé-kevésbé független tolmácsolásban adják vissza, könnyen megesik, hogy egyazon idegen szónak más-más magyar megfelelőjét találjuk. Lehetséges, hogy ezek a magyar szavak egymás teljes értékű szinonimái (így a latin mittit megfelelőjeként olvasható ereszt ~ küld ~ elbocsát ~ elküld), máskor az egyik tagja a sornak kihaló eleme a nyelvnek (pl. nubes: köd ~ felleg ~ felhő). A szinonimasor egyes elemei esetleg nyelvjárási különbségre utalnak. A felleg ~ felhő kettősség ilyen: a felleg a Tiszától keletre, a felhő viszont attól nyugatra élő szavunk. Területi különbségekből fakad a filiis-nek csimoták, illetőleg fiak, a curvatus est-nek meghorgad, illetőleg meggörbül fordítása korai zsoltárainkban. Valódi tájszavak okleveles és egyéb forrásokból is előkerülnek: kiváltképp a földrajzi köznevek körében találunk ilyeneket, például tanórok ‘szántóföld’ (Dunántúl, Székelyföld), gorond ‘földhát, dombhát’ (északkelet), esztena ‘juhkarám’ (Erdély); illetőleg gërëncsér ‘fazekas’ (Dunántúl) stb. A valódi tájszavak mellett alaki tájszavak is napvilágra kerülnek: ucca ~ ulca, munka,~ múka, borít ~ burít stb. A sokszor régi időkre visszanyúló nyelvjárási sajátságok egy része azonban még a tulajdonképpen gazdagnak mondható kései ómagyar kori emlékeinkből sem kerül elő. Ennek egyrészt az az oka, hogy a szókincs egyes elemei tematikai okokból rekednek kívül az elsősorban vallásos irodalom adta lehetőségekből, másrészt olyan mértékig ütöttek el a nyelvterület jelentős részének a nyelvhasználatától, hogy az írásos gyakorlat nem fogadta be őket.
Az az ígéretes nyelvi, művelődési fejlődés, amelynek 14–15. században és a 16. század első negyedében a tanúi lehettünk, a mohácsi vész és következményei folytán megakadt, visszaesett vagy más irányokban próbált magának utat törni.
Sylvester János Új testamentumának egy lapja
A Kazinczy-kódex 83. lapjának hasonmása (1526–1527)
