Az ősmagyarság műveltsége a szókincs tükrében
Az ősmagyarság műveltsége a szókincs tükrében
A legközelebbi nyelvrokonaitól is elszakadt magyarság gondolatainak kifejezésére természetesen továbbra is használta az uráli-finnugor és ugor korból magával hozott, vagyis az ősi örökségbe tartozó szavakat, hiszen ezek zöme kezdetleges tárgyfogalmakra, tulajdonságokra és cselekvésekre vonatkozott, éppen ezért a nyelv igen fontos és nagyon konzervatív elemeiként hosszú ideig, részben máig megőrződtek (alapnyelvi eredetű szavaink száma ma mintegy ezer.) Az olyan szavakat, mint szem, megy, nyel, tud, von, visz, fű, holló, mély, köd, ház, tó stb., nemcsak alapalakjukban használták, hanem a változó valóság nyelvileg pontos kifejezésére törekedve – részben örökölt, részben az önálló magyar nyelvben kialakult – képzőkkel, illetve összetétel útján új szavakat is alkottak. Ilyen belső keletkezésű szavak a következők: képzett szavak – fagylal (<fagy), futos ‘futkos’ (<fut), etet (<eszik), vágat (<vág), főz (<fő), szád ‘nyílás’ (<száj), balog ‘balkezes’ (<bal), farok (<far), személy (<szem); összetételek (melyeknek egy része ma már nem ismerhető fel): ember (<em ‘nő’ + erj ‘férfi’), magyar, a régiségben magyer és megyer is (<‘ember; nemzetség’ jelentésű ugor alapnyelvi előtag + erj ‘férfi’), orca (<arc + száj), hollófészek, lóól, agyafúrt, vasárnap (eredetileg vásárnap) stb. A magyarság – akárcsak minden más nép is – a különböző természeti, emberi és állati hangokat igyekezett kifejező hangalakú szavakká formálni, azaz hangutánzó-hangulatfestő szavakat is alkotott (melyeknek túlnyomó része egyben képzőt is tartalmaz): reped, fúj, sír, ugat, mekeg; hebeg, fecseg, csattan, háborog, loccsan stb., s nyilvánvalóan voltak indulatszók is: jaj, ó, huj, hopp stb.
Az alapnyelv(ek)ből örökölt, illetve a belső keletkezésű szavakon kívül azonban az ősmagyar kori nyelv igen nagy számban gyarapodott idegen nyelvekből származó jövevényszókkal, melyek a legjobban mutatják be egy adott nyelv, illetve nép műveltségének változásait. A magyarság több évszázados kelet-európai vándorlása során (összefoglaló névvel említve) iráni, török, majd – a honfoglalás előtti időszakban – szláv nyelvű népekkel érintkezett, s tőlük nagyon sok új tárgyat és fogalmat ismert meg: velük együtt az ezeket megnevező szavakat is átvette. Az ilyen jövevényszókat műveltségszóknak nevezzük. Az említett három nagy nyelvcsoportból az időtartamot és a jelleget tekintve egyaránt a legintenzívebb kapcsolat a török nyelveket beszélő etnikumokkal állt fenn: a dél-uráli szállásterülettől kezdve a honfoglalásig, tehát mintegy négy évszázadon át, mindvégig számolhatunk ezzel a hatással.
