A szórvány-nyelvemlékek
A szórvány-nyelvemlékek
Az első, írásban is fellelhető magyar szavak elszórtan, idegen nyelvű szövegekbe ágyazódva jelennek meg, sokszor az őket befogadó szövegektől mondatrészként is függve. Néha egyes szórványok ellatinosított alakban állnak, mint ez például Benedek veszprémi ispán végrendeletében látható: dedit unum ioubagionem nomine Petu∫. A legelső szórványok külföldi történeti művekben maradtak fent: mohamedán források őrizték meg számunkra a magyar népnév első előfordulásait, míg a kalandozó magyarok egykori csatakiáltásairól Liutprand cremonai püspök számol be ily módon: „turpis et diabolica húi, húi, frequenter auditur”. Legjelentősebb a külföldi szórványemlékek sorában Bíborbanszületett Konstantin bizánci császárnak fia okulására írt görög nyelvű műve, amely 950 körül keletkezett, és „A birodalom kormányzásáról” címet viseli. Ebben több helyen is említést tesz a magyarokról – mint a birodalommal érintkező területek egyik népéről –, akiket türk-öknek említ (turkoi). A szórványok – természetüknek megfelelően – elsősorban tulajdonnevek: személynevek, helynevek. Ezek azonban a nyelvtörténeti kutatás számára rendkívül becsesek. Nemcsak azért, mert sokszor köznevet rejtenek, hanem mivel rajtuk is ugyanazok a hangtani változások mennek végbe az idők folyamán, mint a közneveken. Konstantin császár műve bővelkedik tulajdonnevekben. Megtalálhatók benne a fővezérek, Álmos, Árpád, Levedi, Üllő, Tas nevei, megőrződtek a törzsnevek: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, egyes földrajzi nevek: Etelköz, Tisza, Maros stb. E mű nyelvészeti jelentőségét növeli, hogy a császár – akinek adatközlői között valószínűleg az udvarában megfordult magyar követek is voltak – a magyar szavak hangzását viszonylag pontosan igyekezett visszaadni. A korai időszak nyelvét vizsgáló kutató egyik nagy gondja, hogy a leírt alak mögül megpróbálja kihámozni a korabeli kiejtésnek megfelelő olvasatot. Bizonyos szempontból előny lehet tehát, ha egy nyelvemlék nem az általunk átvett latin írásrendszerrel jegyeztetett le, így ugyanis az adott szó korabeli kiejtésére nézve értékes eligazítással szolgálhat. Van azonban olyan – immár hazai keletkezésű – szórványemlékünk is „A veszprémvölgyi apácák adománylevele”, amely eleve két fajta írásrendszerben vizsgálható, mert Szent István korabeli görög, valamint Kálmán király megújítása folytán latin nyelvű változatban egyaránt rendelkezésre áll. Az oklevél szórványai főként dunántúli helynevek: Veszprém, Szárberény, Szántó, Paloznak stb., valamint egy közszó, a király (kral). A szórványok változatai jól tükrözik a két oklevélszöveg között eltelt körülbelül száz év nyelvi változásait is.
Nyelvészeti felhasználhatóságát tekintve különleges értékű az 1055-ből származó Tihanyi Alapítólevél. Benne ugyanis a tulajdonnevek mellett bőségesen találhatók köznevek, szószerkezetek, sőt egy mondattöredék is, a híressé vált: Fehérvárra menő hadútra (korabeli írásban: feheruuaru rea meneh hodu utu rea). Az Alapítólevél így nemcsak a hang- és alaktani, hanem korlátozott mértékben a szószerkezettani kutatásoknak is forrása lehet. Beszédesek a kutató számára az oklevél „következetlenségei” az egyes hangtani jelenségekre nézve, ezek ugyanis mindig éppen folyó nyelvi változásokra utalnak. Ilyen például a tővégi magánhangzók lekopásának állapota az Alapítólevélben.
)
A Váradi Regestrum a váradi székeskáptalan jegyzőkönyve az 1208– 1235 közötti évekből. Részben jogi ügyleteket, adásvételeket, végrendeleteket tárgyal, részben pedig a váradi székesegyház előcsarnokában, Szent László sírja közelében megtartott tüzesvas-próbák eseteit sorolja fel. Szórványként igen jelentős mennyiségű névanyagot sorol fel, köztük úgynevezett óvó-személyneveket: Nemhisz, Mavagy, Mavan, Nemvalód.
Rejtélyek az Alapítólevél körül
A Tihanyi Alapítólevél, amely a Tihanyban eltemetett I. Endre király uralkodásának 9. évéből származik, több szempontból is foglalkoztatja a tudósokat. Eredeti-e az oklevél, vagy egykorú másolat lehet? Megszerkesztője és leírója, az oklevél végén királyi nótáriusként említett Miklós azonos-e az alapítólevelet tanúként szignáló Miklós püspökkel? S ha igen, azonos-e ez a személy a kor történetírójával, az ősgesztát szerző Miklóssal? Mindezekre a kérdésekre az oklevél belső szerkezetéből, stílusvizsgálatából, a korabeli oklevelekkel való összevetésből lehet – ha nem is kétségtelen – válaszokat kapni. Nyelvészeti szemszögből azonban az a legfontosabb kérdés: miért került ilyen tömegű (58) közszó a latin oklevélbe. Erre is többfajta válasz lehetséges: elvi okokból (hogy minél egyértelműbb legyen a határkijelölés); mert Miklós püspök nem tudott jól latinul (ez nem nagyon valószínű); sietségből (ez viszont nem valószínűtlen).
A Tihanyi Alapítólevél, amely a Tihanyban eltemetett I. Endre király uralkodásának 9. évéből származik, több szempontból is foglalkoztatja a tudósokat. Eredeti-e az oklevél, vagy egykorú másolat lehet? Megszerkesztője és leírója, az oklevél végén királyi nótáriusként említett Miklós azonos-e az alapítólevelet tanúként szignáló Miklós püspökkel? S ha igen, azonos-e ez a személy a kor történetírójával, az ősgesztát szerző Miklóssal? Mindezekre a kérdésekre az oklevél belső szerkezetéből, stílusvizsgálatából, a korabeli oklevelekkel való összevetésből lehet – ha nem is kétségtelen – válaszokat kapni. Nyelvészeti szemszögből azonban az a legfontosabb kérdés: miért került ilyen tömegű (58) közszó a latin oklevélbe. Erre is többfajta válasz lehetséges: elvi okokból (hogy minél egyértelműbb legyen a határkijelölés); mert Miklós püspök nem tudott jól latinul (ez nem nagyon valószínű); sietségből (ez viszont nem valószínűtlen).
A szórványemlékek sorába tartozik Anonymus regényes elbeszélése a magyarok cselekedeteiről, a Gesta Hungarorum (1200 körülről). Anonymus, aki magát csak P. dictus magister-nek, azaz P. mesternek mondja, feltehetően III. Béla király jegyzője lehetett. Személye és műve körül máig folyik a kutatás. Anonymus célja – ahogyan ő maga nyilatkozik előszavában –, hogy Magyarország királyainak és nemeseinek származását, a hét vezért, Árpádot, Álmost, a honfoglalást megírja. Műve, a korban divatos regényes geszta nem tartható szavahihető történeti forrásnak. Adatai nem egyeznek a biztos hitelű Bíborbanszületett Konstantin idevágó adataival. Anonymus – ha a szükség úgy hozta – helynevek alapján személyeket gondolt ki, alaptalan etimológiákat gyártott, így csak a saját korának nyelvállapotára nézve van forrásértéke.
A Besztercei Szójegyzék (1380 és 1410 között)
