Államosítás; a Rákosi- és Kádár-rendszer fényében és árnyékában
Államosítás; a Rákosi- és Kádár-rendszer fényében és árnyékában
A szovjet csapatok még meg sem kezdték végső támadásukat Berlin ellen, amikor az Operettszínházban már a "Csárdáskirálynő"-t játszották. A háborúnál is nagyobb veszély leselkedett azonban a műfajra a "balra elhajló" kritikusok tollából, akik e zenés szórakoztatás puszta létét kérdőjelezték meg: "giccs... szentimentális... polgári". A támadásokat Gáspár Margit, az államosított Operettszínház igazgatónője hősiesen visszaverte. Sokakat kellett pótolni: Brodszkyt, Ábrahám Pált, Kálmán Imrét, Szirmai Albertet, akit az Egyesült Államokba sodort a háború, s csak 1964-ben, 84 éves korában jött újra Budapestre, egyik darabja bemutatójára.
A régi közönségnek változott az ízlése, humora, az új meg most jött életében először az Operettszínházba, és tágra nyílt szemmel hallgatta a felújításokat: Lehár Ferenc: "Luxemburg grófja"; Hervé: "Nebáncsvirág"; Kacsóh Pongrác: "János vitéz"; Ábrahám Pál: "Bál a Savoyban"). Az operettek szövegkönyve, humora korrodálódott az idők folyamán, a vékony szálú cselekmény könnyen széthullott. Azok viszont, akiknek kezét annak idején a fasizmus lefogta – Karinthy Ferenc, Tabi László, Békeffy István és Kellér Dezső -, lefújták a port, a felesleges pátoszt, maibbá tették a cselekményt. Új köntösbe öltöztették a "Csárdáskirálynő"-t, a "Három tavasz"-t stb. A zene pedig éppen úgy hatott, mint régen. Felnőtt egy új színészgeneráció: Rátonyi Róbert, Németh Marika, Petress Zsuzsa, Zentai Anna, Galambos Erzsi, Felföldi Anikó, Lehoczky Zsuzsa, Oszwald Marika. Közülük nem egynek már a musicalekhez is volt affinitása. Az állami támogatás biztos hátteret jelentett színháznak, művésznek egyaránt (akadt rengeteg színházon kívüli szereplés), a meginduló televízió is ontotta az operett-összeállításokat: már nemcsak a bevételtől függött a lét. Persze be kellett mutatni a szovjet operetteket is (Dunajevszkij: "Szabad szél", "Nyugtalan boldogság", "Dohányon vett kapitány"), s a közönséget ezek is jól elszórakoztatták.
Végre-valahára – a "balra elhajló" kritikák követelésére – megszületett az új, a mai operett, amely nem fényűző palotákban, hanem egy "Állami áruház"-ban játszódik. Kerekes János zenéjével, Barabás Tibor és Gádor Béla szövegkönyve a rémhírekről, a vásárlási hisztériáról szól. Mindhiába, a legnagyobb sikere mégiscsak Feleki Kamillnak volt Glauziusz bácsi ugyancsak szentimentális, a könnyzacskókat támadó dalával. A baloldali sajtó nagy csinnadrattával fogadta az operett "újjászületését"; ehhez hasonlót csak Farkas Ferenc "Csínom Palkó"-jának operaházi bemutatója alkalmából tett, ahol a muzsika népi hangvételét ünnepelte. Egyébként ezt a művet először a rádió zenés színháza mutatta be. Innen indult el hódító útjára a "Bástyasétány 77" ("A vén budai hársfák békésen suttognak") is. Hogy a "Csínom Palkó" operett vagy dalmű, arról sokat lehetne vitatkozni. Hasonlóképpen nehéz a határvonalat meghúzni egy-egy zenés vígjáték és az operett műfaja között. A bemutatás helye korántsem mérvadó, hiszen számos színpadon játszottak operettet – A Dohány utcában megnyíló Blaha Lujza Színházban éppúgy, mint a József Attila Színház épületében, ahol tekintettel kellett lenni a külvárosi közönség ízlésére is. Az új magyar operett bölcsője mégis leginkább a Nagymező utcában ringott.
A Rákosi- és Kádár-korszakban az Operettszínház legnagyobb érdeme az volt, hogy szinte minden nap zsúfolt házak előtt játszott. A nézők a háború emlékei, a kor igazságtalanságai elől menekültek az új magyar operett könnyes-derűs mesevilágába. Elismerés jár a szerzőknek és a rendkívül tehetséges szereplőgárdának, de ha mai szemmel végignézzük az akkori sikerdarabokat, aligha találunk közöttük felújításra érdemes értéket. Csak egy-egy dallam maradt fenn; a címek már nem sokat mondanak a mai közönségnek: "Boci, boci, tarka", "Aranycsillag", "Palotaszálló", "Szelistyei asszonyok", "Valahol délen", "Ipafai lakodalom". Talán egyedül a "Szabadság, szerelem" tekinthető időtállónak, melynek zenéjét az akkor már 79 éves Huszka Jenő komponálta. Az ő, nemsokára bekövetkező, valamint Kálmán Imre halálával véget érni látszott egy nagy operettszerzői generáció története. Azután, amikor Szirmai Albert is eltávozott, következett a
