A keresztény szabadegyházakról általában
A keresztény szabadegyházakról általában
Hazai szóhasználatunkban e közösségeket szokás a kisegyházak összefoglaló névvel illetni, utalva arra, hogy híveik száma zömében néhány száz és néhány ezer között változik. Nemzetközi összevetésben persze ez gyakran csalóka: a nálunk "kicsinek" számító baptista, adventista vagy metodista egyházak Amerikában jó néhány milliós vallási közösségek. Magyar földön e közösségek közül egyedül az unitárius egyháznak vannak a reformáció korára visszanyúló hagyományai; számos kisegyház a múlt század második felében hívta életre első hazai közösségeit, és azóta is folyamatos az újabb és újabb gyülekezetek és mozgalmak születése vagy hazánkba való bekerülése. A szóban forgó közösségek létének teológiai és szociológiai alapjai meglehetősen világosan felismerhetők. Így a keresztény hagyományban szerveződő közösségek közös vonása a Bibliához és csak a Bibliához való ragaszkodás a tanítás területén; többnyire jellemzi őket a gyermekkeresztség elvetése, a kinyilatkoztatás szó szerinti, fundamentalista értelmezése, a szervezett és hierarchikus egyház és a papi rend létjogosultságának elutasítása. E kisegyházak zöme az ókeresztény gyülekezet életét tekinti a maga számára mértékadónak, és hitéletében karizmatikus vonásokat őriz: gyakorolja azokat a rendkívüli, természetfeletti képességeket – a nyelveken szólástól a kézrátétellel való gyógyítás adományáig -, amelyekről a bibliai hagyomány is beszámol. Közösségeik fő szervezőelve a megtérés, a hit, a vallási kiscsoportban megélt intenzív hitélmény. Amíg a történeti egyházakban gyakori a formális egyháztagság, a lagymatag vallásosság vagy csupán a felekezeti hagyományokhoz való laza kötődés tényleges vallásosság nélkül, addig ezeknek a gyülekezeteknek éppen a hitben való intenzív közösség a szervezőelve: tagjaik azok, akik vallják, gyakorolják és hirdetik egyházuk meggyőződését. A bibliai életelvek mindennapokban való megélésének szándéka e közösségeket erkölcsi elveikben és életvitelükben önmegtartóztató egyszerűségre ösztönzi: gyakori körükben a húsételektől, az alkoholfogyasztástól, a dohányzástól való tartózkodás, a tv nézéséről, a rádió hallgatásáról, a profán újságok és könyvek olvasásáról, a táncról, a színházról, az anyagias-pazarló életmódról való lemondás. A közösségek egy része szigorúan zárt, önépítő gyülekezet, amelyek a gyermekek vallásban való megtartását tekintik fő célnak, míg a másik típusba expanzív, élénken misszionáló, a nyilvánosság eszközeit is az egyháztagok számának bővítésére felhasználó egyházak tartoznak. Vallási csoportjaik szervezőelve – a hit közösségén túl – a csoportban megvalósuló kölcsönös szeretet és szolidaritás. Szerveződésük fontos vonása a hitélet egészére is kiterjedő demokratizmus: zömében elvetik a papság és a laikus hívek közötti megkülönböztetést. Egyes egyházaknak vannak képzett teológus pásztorai, vagy a presbiterek, a vének irányítják a közösséget, megint máshol azonban maga a közösség vagy annak karizmatikus tagjai számítanak a hitben és az egyházi életben is mértékadónak. Az evangéliumi elvekből, de elmúlt korok gyakori hatósági üldözésének tapasztalatából következően is a kisegyházak zöme minden állami gyámkodást és támogatást is elutasít; tagjaik adományaiból tartják fenn magukat, ez számos esetben a hívők jövedelmének tíz százalékát teszi ki. Néhány, nemzetközi méretekben jelentős bázissal és szervezettel rendelkező kisegyház esetében ez az anyagi alap külföldi, gazdagabb közösségek adományaival, támogatásával egészül ki. A századelőn még a hívek többsége egyszerű emberekből, zömmel szegényparasztokból verbuválódott, az elmúlt évtizedekben azonban jelentősen megemelkedett az ipari munkások és az értelmiségiek aránya. A kisegyházakba betérő hívek zöme egykor a történeti protestáns egyházakból érkezett; ma a megtérők között jelentős számban találunk nem hívőket, egyes közösségek esetében volt katolikusokat, és nem ritka az olyan hívő sem, aki élete során egymást követően több kisegyházban is megfordul. A legújabban keletkezettek kivételével életükre ma is rányomja bélyegét, hogy e kisegyházakat a közhatalom hosszú időn át elnyomta és üldözte; rendőri zaklatásoknak és joghátrányoknak voltak kitéve. Jogegyenlőségük és szabadságuk formális biztosítására Magyarországon csak 1947-ben került sor, ám a bizalmatlanság, az állami beavatkozás és egyes gyülekezetek rendőri úton való korlátozása vagy illegalitásba kényszerítése a 80-as évek végéig természetesnek számított. A kommunista korszakban voltak állami egyházpolitikai szempontból "elfogadhatónak" minősülő gyülekezetek, amelyek a Szabad Egyházak Tanácsa szervezetének tagjaiként állami kontroll alatt álltak, míg más közösségek legális működésére vagy éppen magyarországi megalakulására csak a 80-as évek végén kerülhetett sor.
