Lukács György: Az esztétikum sajátossága
Lukács György: Az esztétikum sajátossága
Lukács élete több szakaszában fogott hozzá átfogó esztétikai koncepció kidolgozásához, míg végül az 1960-as évek elejére elkészült ekkor még többrészesre tervezett szintézise első kötetpárjával. A gondolatmenet alapja, az esztétikum történeti kibontakozásának forrása a marxista ismeretelmélet, egészen pontosan a megismerés visszatükrözésként, valóságleképezésként való meghatározása. Marx nyomán Lukács a művészi tevékenységet, az esztétikum termelését a mindennapi emberi tevékenységből eredezteti, és megkísérli a mágiáról és a vallásról való leválás folyamatában megragadni. Az esztétikai visszatükrözés alapkategóriája Lukács felfogása szerint a mimézis, a művészi tevékenység lényege, amely emberközpontú, világszerű műveket teremtő ábrázolásmód, amelynek formavilága az ember világának teljességét idézi fel – a mű születésének megfelelő kor keretei között. A másik, gyakorta használt fogalom a műben a katarzis fogalma: a művészi hatás olyan megrendülésen alapuló megtisztulást idéz elő, amely jóvoltából "az egész ember az ember egészévé válik". Ebben az értelmezésben a művészet az embert kiemeli léte partikularitásából, részlegességéből, és az emberi teljességgel szembesíti. A művészet és a mindennapi élet szétválása és a művészet emberléptékű valóságszerűségének kibontakozása történeti folyamat, amely a művészet szabadságharcán át jut el céljához. Esztétikájában Lukács a művészet végső, kiteljesedett formájának a realizmust tekinti; nem egyszerűen stílusfogalomként, hanem mint az ember nembeli és világával való totális egységének és kiteljesedésének formáját. Külön magyarázatot igényel Lukács számára az esztétikai érzék emberben való meglétének problémája, amelynek magyarázatára a pavlovi reflexelméletet hívja segítségül. Ennek értelmében feltételezi, hogy az első és a második jelzőrendszer mellett van egy további, fiziológiai alap amelyet l' jelzőrendszernek nevez -, amely az esztétikai befogadás képességét megalapozza és biztosítja. Az ábrázolásban Lukács – az általános és az egyedi, a tudományos és a mindennapi ellenében – a különösség kategóriájának mint a művészi ábrázolás sajátos módjának fontossága mellett hoz érveket, a létrejövő műalkotást pedig önértéknek tekinti. Lukács határozottan kiáll – minden műfaj, műnem és művészeti ág önállóságának állításán túl – a művészet alapvető egységének gondolata mellett, a hagyományos vélemények közül pedig a magáévá teszi a tartalom és a forma egységének elvét, amely minden esztétikai elmélet közös gondolata Arisztotelész óta a műalkotások mint esztétikai tárgyak más dolgoktól, tárgyaktól való megkülönböztetésére.
Ha van marxista esztétika, az kétségkívül Lukács György komoly visszhangot kiváltott munkájának köszönhető
H. P.
