Felemás törekvések
Felemás törekvések
Az Ibsen nyomdokain járó Thury Zoltán a Katonák (1898) sikerét nem tudta megismételni; korai halálával a kihagyásos szerkesztésmód, az izgatott szemlélet, a modernség iránt fogékonyságot mutató ígéret dőlt ki a sorból. A hazai dráma meghatározó egyéniségének szerepét Bródy Sándor tölthette volna be. Romantikával futtatott naturalizmusa közfeltűnést keltő, zengő hang a századelőn. A dada (1902), A tanítónő (1908) és A medikus (1911) a szociális és erkölcsi nyomorúságot, valamint az értelmiségi ember kiszolgáltatott, függő helyzetét, a tudás áruvá alacsonyodását tárták a világ elé. Az író szigoránál csak legyintő engedékenysége volt nagyobb, darabjait megalkuvások, törések rongálják. Talán azért is lett mestere nem egy fiatal céhtársának, mert Móricz, Szomory, Molnár a kétségtelen elemi formálóerő mellett azt is érezték, miben lehet és kell meghaladni e tékozló tehetséget. Lengyel Menyhértet a Tájfun (1909) nagy sikere a nemzetközi hírnévig, utóbb az amerikai filmiparig sodorta, így a drámatechnika szellemes virtuóza nem elsősorban finoman kifakult komédiáit (Sancho Panza királysága, 1919; Földnélküly János, 1929), hanem a Bartók Béla zenéje által halhatatlanná tett A csodálatos mandarin (1919) pantomimgroteszkjét testálta a közönségre. Bíró Lajos a Sárga liliomban (1910) előbb fölkorbácsolja, majd sietve le is csöndesíti radikális kritikai indulatait. Barta Lajos Szerelem (1916) című vígjátéka a polgári morál tragikomédiájának íródott, s máig mulatságosan szól a házasság intézményének ellentmondásos voltáról.
Molnár Ferenc (1878-1952), akit a legtöbb bírálat ért talentumának elvesztegetéséért, mai vélekedésünk szerint éppenséggel betöltötte küldetését. A bohém művészpolgár a vígszínházi stílushoz igazította franciás humorú darabjait, s éppoly könnyed fölényességgel ábrázolta az egzisztenciális csapdákat (Doktor úr, 1902), mint a freudi lélektanon átszűrt létkérdéseket (Az ördög, 1907), vagy az életet – és a szerelmet – jelentő sorsszerű szerepjátszást (A testőr, 1910; Játék a kastélyban, 1926). Legmaradandóbb és legproblematikusabb műve a szándékolt magyartalanságoktól megejtően tarkálló, giccsé ironizált, mélyen emberséges "külvárosi legenda": a ligeti hintáslegény alakja köré festett Liliom (1909). Nem érdemtelenül lett a magyar irodalom külföldön is legismertebb alkotóinak egyike, aki naturalizmussal és némi költőiséggel keverte a kritikai realizmust, s nem hiú haszonvágyból, hanem hivatása késztetésére számította ki tévedhetetlen pontossággal a publikum reakcióit. A fasizmus elől emigrációba vonult idősödő Molnár már fénytelenebbül gazdálkodott ötleteivel.
Az impresszionisztikus témakezelés, a szecessziós szövegalakítás jegyében alkotott a különc Szomory Dezső (1869-1944). Magánéletében is kedvelte a teátrális attitűdöket – társadalmi drámái a "kész cirkusz" fejvesztettségében mutatják be romantikus együttérzéssel jellemzett hőseiket (Györgyike drága gyermek, 1912), történelmi tablói (II. József császár, 1918; II. Lajos király, 1922) ünnepi, színházias körülményeket teremtve a koronás főben is a magánszemélyre kíváncsiak. A század második fele, az abszurd dráma és a groteszk térhódítása új fénytörést adott Szomory enyhén mesterkélt, de a valóságba ágyazott darabjainak. A csehovi dramaturgia óta föl-fölvillanó preabszurd színek villódznak Szép Ernő beszédes című Egy kis színház (1916) kötetének színműveiben, a Vőlegény (1922) vonzóan kerge párbeszédeiben, az Aranyóra (1931) modern meséjében is.
Heltai Jenő, a János vitéz (1904) című daljáték szövegkönyvírója nosztalgikus muzsikának láttatta az egész életet. A Tündérlaki lányok (1914) találó jellemgalériájával tűnt ki, A néma levente (1936) pedig a szerelmi hűség színpadi népmeséjeként lett kedvelt repertoárdarab. A szatirikus vénájú Gábor Andor viszont antimesét formázott a Dollárpapa (1917) hoppon maradt pénzlesőinek csalódásából.
