A lappantyú, a sarlósfecske és a jégmadár

Teljes szövegű keresés

A lappantyú, a sarlósfecske és a jégmadár
A lappantyút (Caprimulgus europaeus) szokták kecskefejőnek is hívni, annak a ma már lassan feledésbe merülő babonának az alapján, amely szerint ez a gerle nagyságú, barnásszürke alapon finoman mintázott, hosszú szárnyú madár éjszakánként megfeji a szabadban legelő kecskéket. A babona alapja az, hogy a lappantyú szívesen vadászgat éjszaka a háziállatok körül gyakori nagyobb rovarokra. Szájnyílása feltűnően széles, hosszú és erős szájzugsertéi vannak. A hím szárnyaiban egy-egy, a farka végén két nagy fehér folt van.
A lappantyú éjszakai madár, ligetes erdőkben, nagyobb vágások, nyiladékok közelében tanyázik. A hím hangja furcsa, monoton pirregés, a zöld varangy nászidőszakban hallatott énekére emlékeztet. A pár nem épít fészket, a tojó a talajra, a száraz levelek közé rakja le két foltos tojását. Későn, csak júniusban költ. Rejtőszíne, mimikrije annyira tökéletes, hogy néhány lépésről is nehéz észrevenni, de ugyanígy beleolvad környezetébe az ágon hosszanti irányban pihenő madár is.
A sarlósfecske (Apus apus) nem fecske, még csak nem is énekesmadár, egyebek mellett az amerikai földrészen élő kolibrikkel tart rokonságot. Hazánkban szinte kizárólag városokban, ott is az öreg, magas épületek alkalmas zugaiban költ. Csak május elején érkezik; a sivítva cikázó, egymást kis csapatokban kergető, távolról feketének tűnő madarakat sarló alakú hegyes szárnyaikról könnyű felismerni.
A sarlósfecskék Afrika déli tájain telelnek, és csak költeni jönnek haza. Szinte egész életüket a levegőben töltik, gyakran éjszaka is a fészkelőhely felett, a magasban körözve pihennek. Gyenge lábaik járásra teljesen alkalmatlanok, legfeljebb kapaszkodni tudnak velük, ezért aztán a fészekhez szükséges néhány pihét is a levegőben kapkodják össze. Fali lyukakban, a magas városi épületek tetőszerkezetében többnyire több pár költ egymás közelében. Érdekes tulajdonságuk, és ebben is a kolibrikre hasonlítanak, hogy ha hűvös, esős napok járnak, amikor szünetel a rovarmozgás, az öreg madarak messzire repülnek, napokra eltűnnek, a fiatalok pedig csaknem a környező levegő hőmérsékletének szintjére hűlnek le, és több napon át éhezhetnek anélkül, hogy bajuk esne. Egy füstifecske vagy széncinege-fióka 24 órás koplalás után elpusztulhat, a fiatal sarlósfecskék ennek többszörösét is baj nélkül átvészelik. Ha pedig az idő megjavul, és a visszatért öreg madarak ismét etetni kezdenek, egykettőre visszahízzák az elveszített grammokat is. A sarlósfecskék egyébként már augusztusban elindulnak Afrika felé, egy olyan időszakban, amikor idehaza a hőmérséklet a fekete földrészével vetekszik, és soha nem látott rovarbőség várja a madarakat a levegőben.
A jégmadarat (Alcedo atthis) repülő drágakőnek is szokták nevezni, és nem véletlenül. Amikor alacsonyan surran a víz felett, és csak türkizkék háta látszik, valóban olyan, mintha egy óriási, életre kelt drágakő lenne. Fejtetője, a szárnyai és rövid farka is kékeszöldek, csőre a testéhez képest túlméretezettnek tűnik, piros lábai viszont nagyon kicsinyek. A jégmadár főként apró halakkal él, és halászati módja rendkívül látványos. Figyelve ül egy víz fölé hajló ágon vagy egy, a mederbe szúrt karó hegyén, és amikor apró halat pillant meg, fejjel előre, meredeken bukik rá. Elmerül a vízben, majd zsákmányával a csőrében emelkedik ki újra. Ezüstösen csillogó áldozatát a csőrébe igazítja, fejjel befelé fordítja, azután lenyeli.
A párok csatornák, patakok oldalában vájt vízszintes alagút végén lévő költőüregben nevelik fiókáikat. Az üregbe fészekanyagot nem hordanak, de a háromheti kotlás után kikelő 6-7 fióka a visszaöklendezett halszálkákból, rovarmaradványokból fokozatosan valóságos fészket képez maga alatt. Több mint három hetet töltenek a méternyi üreg végében, így aztán ez a furcsa fészek egészen tekintélyessé növekedhet.

A jégmadarat joggal nevezik repülő drágakőnek, csodálatosan szép, amikor alacsonyan repül a víz felett

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT