A jelmez jellemez
A jelmez jellemez
A színész ruhájának, öltözetének története sokban párhuzamos a díszletével. Különösen abban a küzdelemben, amelyet önálló színjátékelemként való elismertetéséért folytatott. Egy tipikus adat: az 1930-as Színművészeti Lexikon még nem szentelt önálló címszót a jelmeztervezésnek vagy -tervezőnek.
A díszlet és a jelmez hazai élettörténete közé azonban mégsem lehet egyenlőségjelet tenni: a színész vagy a színház ruhatára nálunk hagyományosan fontosabb volt a díszletnél. A magyar nyelv és a színész mellett ez volt a vándorszínészet harmadik művészeti eszköze. Jelmezen a 19. században típuskosztümöt kell értenünk, amely az egykorú leltárokban "régi német", "régi magyar", "török", "görög-római" felosztásban szerepelt, míg a kortárs darabokban a színészek saját öltözékükben léptek színpadra. A jelmeztárak azonban csak a férfi színészek és a statiszták számára őriztek ruhákat. A vezető színésznők hagyományosan saját ruhatárat tartottak fenn, amelyhez olykor pénzbeli támogatást kaptak. Déryné naplójában többször foglalkozik ruhaproblémákkal; a primadonna egyike volt a vándorszínészet választékosan és jól öltöző művészeinek. Ám ez a választékosság és biedermeier csín akadálya lett a Nemzeti Színházban alakításainak; ismételt "köténypöre" támadt a romantika kritikusaival, akik felrótták neki, hogy olyankor is tiszta, sőt gazdagon díszített ruhát választott jelmeznek, amikor az ábrázolt alak jelleme, társadalmi helyzete, a cselekmény ezt nem engedte meg.
A romantika historizmusa, korok, nemzetek után már a társadalmi állás és az erkölcsi tulajdonságok szerinti megkülönböztetést is elvárta a színpadi öltözettől, ami viszont lehetővé tette az időtlennek, korhoz nem kötöttnek érzett klasszikusok stilizált jelmezét. Így alakult ki például Hamlet hagyományos jelmeze, amely fekete színű (a királyfi gyászol), és igazában sem a középkorra, sem a reneszánszra nem utalt. A meiningenizmus a jelmez területén is divattörténeti pontosságot és hitelességet követelt. Jászai Mari, amikor Az ember tragédiája Éva-szerepére készült, két festőművészt (Paczka Ferencet és Feszty Árpádot) kért fel a történeti színekben viselt ruháinak megtervezésére.
A magyar jelmeztörténetben is vannak nagy, meghatározó életművek: Kéméndy Jenőé, Nagyajtay Terézé, Márk Tivadaré. Változást e téren szintén az elmúlt évtizedek hoztak. Akár díszletművészetünkben, a jelmeztervezésben is sokféle irányzat, törekvés él egymás mellett. A stílruhák hosszan élő divatja után szükségszerűen következett el a szándékosan puritán, egyszerű, anyagukat láttató bőr-, lánc- és rongyruhák divatja. A színházi szakzsargon máig "bőrruhás"-nak nevezi Major Tamás 1964. évi Tragédia-rendezését, Vágó Nelly jelmezeivel, amely magán viselte a Royal Shakespeare Company vendégjátékának, a Lear királynak hatását.
Szakácsi Györgyi, aki 1983-tól tíz egymást követő évben nyerte el a színikritikusok díját az évad legjobb jelmeztervezőjeként, a filmtől kölcsönözte hasonlatát: "A színházban én vagyok az operatőr, és a színpadnyílás plánjában én komponálok, én láttatok." Említett sikersorozatát valószínűleg annak köszönheti, hogy ennek érdekében igen széles skálán stilizál: a finom pasztellek összehangolásától a harsány, össze nem illő színek szándékos párosításáig, a korstílusok játékos idézőjelezésétől a burleszkszerű, eltúlzott jelmezek használatáig.
