Államosítás előtt és után
Államosítás előtt és után
A Nemzeti Színházat Magyarországon két sokk érte. (Ha ideszámítjuk állandó épületének több mint másfél százados megoldatlan problémáját, akkor három.) 1920 után felértékelődött, mint a Trianon után megmaradt kevés jogfolytonos nemzeti intézmény egyike. A keresztény-nemzeti ideológia "kultúrfölény"-célkitűzése, a törzsközönséget jelentő középosztály megtartása azonban nem járt együtt kiemelt anyagi támogatásával a világháborús veszteségek és a gazdasági válság idején – viszont tovább korlátozta a színház művészeti megújulásának esélyeit.
Hevesi Sándor, igazgatósága idején (1922-1932), megpróbálta a korszerű világszínpadi törekvéseket legalább szűrten átvenni vagy követni: rendezőként a modern lélektan eredményeit igyekezett megtanítani az elöregedő, színészcentrikus előadásokhoz szokott együttesnek; óvatosan nyitni próbált a historikus és a szimbolikus színpadi térformák felé; kamaraszínházat alapított a korszerűbb, kisebb közönséget vonzó világszínházi műsor bemutatására; megindította a hazai rendezőképzést. Munkatársai és tanítványai közül Horváth Árpád nem idegenkedett a totális népszínház eszméjétől és a merészebb színpadi izmusok eszköztárától; a művészi, a konzervatívan értelmezett nemzeti szemponttal kerülvén szembe, a rendező távozása szükségszerű volt.
Németh Antal (1935 és 1944 között volt igazgató, egyszersmind főrendező) már kedvezőbb feltételek között dolgozhatott: szabad kezet kapott sztáregyüttes létrehozására, liberális választású világszínházi műsor formálásához, a hangosfilmmel és a revüvel versenyezni képes, látványos rendezői elképzelések végrehajtására. Ő is megerősítette a nemzeti színházi műsorhagyományok Hevesi megfogalmazta négyességét. Folytatta a nemzeti klasszikusok korszerű bemutatására irányuló törekvést, a világszínpadról befogadta a kis népek (a lengyelek, a finnek, a bolgárok, a szerbek, a svédek) drámáit, és színpadhoz segítette a magyar írók egy teljes nemzedékét: Tamási Áront és Németh Lászlót, Illés Endrét és Hubay Miklóst.
Nem tagadható, hogy a Nemzeti Színház minden társadalmi rendszer és politikai kurzus idején (a legfontosabb nemzeti közintézmények egyikeként) kiemelt fontosságú. Bizonyította ezt Major Tamás igazgatói kinevezése már 1945. február 16-án, Gobbi Hilda üzemi bizottsági elnökké megválasztása és ennek nyomán a koalíciós sajtóban fellobbant vita: nem lesz-e kommunista pártszínház a Nemzeti?
Az államosításnak mégis a Nemzeti Színház lett a nagy vesztese. Mert amíg a többi színház számára létbiztonságot, biztos jövedelmet, széles repertoárt és szervezett közönséget biztosított ez a történelmileg akkor szükségszerű változás, a Nemzeti nemcsak előjogait vesztette el, hanem műsorprofilját is. A leghaladóbbnak kikiáltott társadalmi rendszer kultúrforradalma érdekében a 19. századi állapotot kívánták meg tőle (és a többi állami színháztól is), a nemzeti színházi és a népszínházi modell egységét, harmóniáját, ami a modern nagyvárosi színházszervezet kiépülésekor megszűnt. (Ehhez járult a vidéki színészet átszervezése, szintén 19. századi módra; erről A vándorszínészet c. fejezetben szólunk.) A Nemzeti Színház innentől kezdve hajdani műsorterületei között, azok valamelyikének előnyben részesítésével próbálta feladatkörét tisztázni. Voltak olyan időszakok (1945-1949, 1957 után néhány évig), amikor a világdráma területén igyekeztek a tájékozódást frissebbé tenni; az 1960-as években a magyar klasszikus repertoárt törekedtek kibővíteni. 1982 és 1989 között kiegyenlítő tendencia volt megfigyelhető. Azokban az időszakokban pedig, amikor fiatal, markáns rendezők kezében volt a művészi vezetés (1978-1982: Székely Gábor és Zsámbéki Gábor, 1989-1991: Csiszár Imre), a Nemzeti Színházban a hangsúly a jelzett szóra került. 1991 óta ismét a jelző látszik dominálni.
Az államosított színházszervezetben gyakran hivatkoztak a népszínházi hagyományokra és funkcióra, sőt színház is viselte a nevet, a Déryné Színház jogutódja, 1977 és 1990 között. Ezért meg kell jegyeznünk, hogy csak a megcélzott új közönség vonatkozásában és néhány, szavakban meghirdetett célkitűzésben rokoníthatók a 20. századi nyugat-európai népszínházi törekvésekkel, amelyeknek társulatai csarnokokban, elhagyott gyárépületekben vertek tanyát, ahol a rendezés és a tömegjáték új művészeti lehetőségével dolgoztak több ezer nézőjük előtt. A "népszínház" fogalmának kiüresedését érezte Kazimir Károly is, amikor "népművelő színház"-nak nevezte törekvéseit a Thália Színházban, ahol (művészszínház elődjének nemcsak nevét igyekezve felvenni) színpadra vitte Fejes Rozsdatemetőjét (1963), Örkénytől a Tótékat (1967) és az első magyar abszurd drámát, Eörsi Istvántól a Sírkő és kakaót, az utóbbit Léner Péter rendezésében. Miközben a Körszínházban (1958-tól) különböző korok és kultúrkörök színházművészetét igyekezett bemutatni.
