Népről vagy népnek?
Népről vagy népnek?
A népszínház szintén gyűjtőfogalom: Európában és nálunk is kezdetben mindent jelent, ami nem udvari vagy nemzeti színházban történik. Molnár György Budai Népszínházában például az 1860-as években népszínművet, operettet (benne a botrányosan érdekesnek talált kánkánnal), történelmi revüt Bem apóval és Petőfivel, komoly művek paródiáját és komolyan vett zenés bohózatot. 1875 után a Pesti Népszínház azonban csak a kérdés második felére válaszolt, amikor operett- és népszínmű-színházzá vált. Blaha Lujzával és Tamássy Józseffel, nadrágszerepes operettel és a népszínmű második hullámával, amely kizárólag falun játszódott, és ezt egyformán egzotikusnak érezte a pesti kispolgár meg a Monarchia más országaiból idetelepült szakmunkás. Ha a nemzeti színház az állami-uralkodói támogatás fejében, akkor a népszínház e két színpadi műfaj egyeduralmáért fizetett a művészeti megújulás, a kísérletezés elvesztésével. A népszínházi szerepen ráadásul osztoznia kellett a kültelki színházak kiépülő hálózatával. Ez utóbbiak – fel-felbukva a két zenés műfaj áramlatából – olykor meglepő bemutatókkal is szolgáltak: az óbudai Kisfaludy Színház már 1894-ben játszotta a naturalista Sudermannt, a budai Horváth-kertben volt (1903-ban) az első magyar Gorkij-bemutató, az Éjjeli menedékhely.
A 19. század végén a "szabad", a "művészi", mint a színház jelzője Európa-szerte egyértelműen arra vonatkozott, hogy a létrejövő új világ szemben áll a kialakult polgári színházszervezettel, azaz a nemzeti és a népszínházi gyakorlattal is. Ilyen értelemben a nemzeti színház-népszínház múlt századi pólusait egyre inkább a művészszínház-bulvárszínház fogalompár váltotta fel.
A lehetséges színházi funkciók ilyen halmozása és csúszása Magyarországon is megfigyelhető. A Vígszínház nemcsak azért volt bulvárszínház, mert a körúton épült. A francia vígjátékok és bohózatok mellett útjára bocsátotta a magyar vígjáték nemzetközi sikercsapatát (Molnár Ferenc, Lengyel Menyhért) – ez még belefért nevében is viselt profiljába. Ám művészszínházként is működött, amikor bemutatta Bródy Sándort (A dada, A tanítónő), helyet adott a Nyugat-matinéknak és megalapozta Csehov, majd Pirandello hazai kultuszát. Az első hazai művészszínház a rövid életű Thália Társaság volt, 1904 és 1908 között, Lukács György és Hevesi Sándor nevével fémjelezve. Ezután – mint egy felrobbant égitest darabjai – egykori tagjai és szimpatizánsai ismételten kísérleteztek kicsiny és mozgékony, korszerűbb színházművészeti modell kialakításával, de kísérleteik rövid életűek voltak. A "művész" jelző tartalma is átalakult: a két világháború között Budapesten, egymást szinte váltva, három színház is viselte ezt a nevet, de nem jelentett többet, mint hogy igényes drámai műsorral várták nézőiket a trösztösödő bulvárszínházak, a revüoperett és a hangosfllm szakmai kihívásai idején. A Művész Színház nevet viselte Várkonyi Zoltán színháza 1945 és 1949 között, és az elnevezés azt a szándékot tartalmazta, hogy a modern nyugati drámairodalom angolszász és francia jeleseit mutassa be (Giradoux-tól Cocteau-n át Sartre-ig, Steinbecktől Arthur Millerig), törlesztve azt a tetemes adósságot, amit a magyar színészet a korábban ellenséges hatalmak korszerű törekvéseit illetően a német-olasz orientáció, majd a világháború éveiben felhalmozott. Hogy a Nagymező utcában 1993 őszén bemutatkozó Új Művész Színház mennyiben lesz e hagyományok folytatója, csak egy-két évad után válaszolható meg.
