Vörösmarty Mihály: Második felvonás
Útam itt ez volna hát,
Melyen éltem sugarát
Fölkeresnem Ilma mondta.
A közép a biztos út,
Oh, de melyik nem közép itt?
Melyik az, mely célra jut?
Itt egymásba összefutnak,
Egy csekély ponton nyugosznak,
S mennyi ország, mennyi tenger
Nyúlik végeik között!
Vagy tán vége sincs az útnak,
Végtelenbe téved el,
S rajta az élet úgy vesz el,
Mint mi képet jégre írnak?
Ím, de itt a hármas útvég,
Mint varázskör áll előttem;
A kivánság, a reménység
Int, von, ösztönöz belépnem.
A legkisebb por, mint él, mint mozog.
S mi vándor arcok jőnek itt elém?
jő.
S az új világnak minden partjai
Ösmérnek engem, és hajóimat.
Még egyszer ennyi! és a félvilág
Kincsét zsebemben hordozom.
Mi lesz még zárva ennyi báj előtt!
Az éjet nappá, éjjé a napot
Varázslom által, és a szerelem
Aranybilincsre kötve, mint urát,
Fog bébocsátni titkos ajtaján;
S örömnek, fénynek, kedvnek kútfeje,
Barátokat fog látni palotám,
Amilyeket szív s ész ohajt.
Megállj. |
Tőlem csak annak jut, ki dolgozik.
Te sokfelé jársz dús hajóidon,
Ahol kel és száll, láttad a napot,
Szólj, Tündérhonban üdlak merre van,
Tündérhazában éhen ne vessz.
Itt van zsebemben a tündérvilág,
Itt láthatod meg, jersze, légy buvár. Megy
Ez a fiú megunta étkeit,
S most csillagokra éhezik szegény.
Nagyon mohón! a csillag messze van
És fenn, igen fenn! - s színezüst-e vajjon?
Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:
Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.
jő.
Ki e világot részre szaggatád,
Földünket mért nem alkotád nagyobbá,
Nem akkorává, hogy ha bírhatom,
Ne kelljen búnom a napfény elől,
A nagyban e kis morzsadomb urának.
Hatalmamat hordozza kardotok.
Hogy, míg leszáll ott, itt már fenn ragyogjon
Szolgálatomban a nap, s birtokom,
Mig én leszek, ne lásson éjszakát.
Vagy inkább ember és por, mint te vagy.
S nagy birodalmad nem tud éjszakát,
Mondd meg nekem, hová kell tartanom,
Hogy Tündérhonban érjem üdlakot?
S a fészek puszta, szellők sípja lett.
Tündérhon, üdlak, oh igen, talán
Ha úgy mehetnék, mint a gondolat,
Vagy mint az égben repkedő sugár,
Egyik csillagtól másig, s ami van,
Mind meghódolna. - Menj, menj, jó fiu,
Tündérhon ott van, ahol én vagyok.
Jer, légy vitézem! Nem tetszik? De menj bár.
Ha feltalálod, meghódíttatom,
S rabságra fűzöm minden emberét. Magában.
Szegény fiú, kár érte, semmivé lesz,
S mi szép halála lenne harcaimban! El.
Raboknak rabja! kincs és hatalom
Már nem segíthet. - Itt a tudomány
Jő távolaiba elmerűlt szemekkel.
Kinyílt előtte mint könyv, a világ,
S ő, mint ki könyv nélkűl is tudja már,
Olvassa folyvást, ami benne van,
Vagy inkább, amit gondol, s benne nincs.
De várjuk el, tán tudja üdlakot,
S tanácsa által boldoggá teszen.
elmélkedve jő.
Ész és erő, vagy inkább még erő:
Erő az ész is, mert uralkodik,
S mi az? természet, most felelj, ha tudsz,
Munkáit értem, nem tudom magát.
Erő, vagy isten? melyik szó erősebb?
Szavak, nevek, ti öltök minket el!
Ezerszer oszlatám már szűz elemre
Az össze-visszajárt természetet.
A képzelődés elfáradt agyamban,
S még istenem sincs. Nem tudom, mi az,
Vagy kit nevezzek annak. És ezért
Fáradtam annyit éjimen s naponnan,
Hogy azt mondhassam, semmit sem tudok! -
És mégis ezt a nemtudást nem adnám
Egész hadért, mely, hogy tud, azt hiszi.
Könnyű nemét választja. "Nem tudom,"
Ez minden, amit tud, s valóban,
Ez nem sok fejtörést kiván, s ezáltal
Egyszerre minden gáncs elől kitérünk.
Oh, ember, ember, önség áldozatja.
Ohajt, és képzel, búsong, és örűl;
Ez a világok alkotója bennem,
S rontója annak, amit alkotott;
A lélek! ami emberré teszen,
Azt mondom annak, s még nem ösmerem.
Én én vagyok, s mi ez? nem tudhatom.
Oh, miért az észnek nincs fogó keze,
Vagy mért a lélek meg nem fogható?
Elrázza, mint a terhes út porát;
S a szép világot bús éjjé teszi,
Csak hogy ne lássa, mint lesz semmivé!
Oh! Tündérhont ez nem mutat nekem.
Szúnyadj szerelmem, még nincs hajnalod.
Hinném, de késő; álmom elröpűlt.
De ím, egy ifju vár az úton ott,
Egy ember, olyan, mint anyám fia.
Talán tanulni vágyna? megkinálom,
Mert mily öröm találni hallgatót.
A nap körűl hány kis világ forog,
Az üstökös hány, hány a bujdosó,
Kit ember ösmer, amióta él,
És írni tud - mind elszámlálhatom.
Hányféle fajból áll a földi nem
Bogártól emberig, s a szörnyekig,
Kiket csodáúl a tenger nevel;
Mi a villám, a szélvész, és eső,
Vagy a természet durva testei
Emberkéz által mint fajulnak el,
Élet s halálnak kétes eszközévé?
Mindent tudok már, mindent, - még egyet -
Nézd, ifju lelkem Tündérhonba vágy,
Dúst és hatalmast kérdék, merre van,
És senki meg nem mondta, mondd te meg,
S nyisd fel tudásod kincstárát előttem.
Mi kár, hogy álom, gyermeknek való!
Ébredj föl, vagy ha még álmodni jobb,
Menj, álmodd vissza, amit álmodál,
Mert a valóság csalt remény -
Ne ronts el, |
Pusztább az élet, mint egy puszta domb,
Melyen bogácsot kerget a vihar.
Ha már meguntad, látni a napot,
Vagy élj, s mozogj, hogy életet ne únj. El.
Setét, üres, határtalan kebel,
Oh, a te magányod rémítő lehet!
S így útazóim útra nem vezetnek.
Egyik mint bálványt, hitvány port ölel,
A másik rommá tenné a világot,
Csak hogy fölötte ő lehessen úr.
S ez a legszörnyebb mindenek között:
Mint a halál jár élő lábakon,
És puszta sírt hord hő kebel helyett.
Oh, szerelem, gyújts utamra csillagot,
S te légy vezérem Tündérhon felé.
jő.
Ki jajgat itt! |
Leszakadtam, |
Szólj, ki vagy?
Hej! Csongor úrfi, |
Látod, én tudom, ki vagy.
De úgy van, úr vagy, |
A sívány földnek szabója;
Én kivágom, és bevarrom.
Udvarodnál egy leány volt,
Böske néven, akit ösmersz;
Ezt én eljegyeztem immár,
S most egyszerre szárnya nőtt,
Mint az ájtatos közönség
A faképnél a papot,
Itt felejtett, itt hagyott.
Hogy nyakon kötötted a bút,
Mind ezért volt?
Mind ezért. |
félre.
Úgy beszélik, és való.
Útitársnak ezt veszem föl. -
Szólj, miért nem térsz ekédhez?
Mint az árva tót deák.
Elfogadja a magot,
És terem, de nem gyümölcsöt,
Durva tüskét, rosz csalánt,
S háládatlan vad zabot.
A paraj s gyom benne oly nagy,
Mint bozótban parti nád:
Tátos róka hál alatta,
Mérges gyíkot fojtogat;
Sárkányfészken kan lidérc ül,
S ilyen-adtát kurjogat.
Szörnyüség csak látni is:
Borzas, mint az ördög anyja,
Kit hajánál fogva hurcol
Fergeteg -
Hagyd, már eléggé |
Telkeden, ha orra buktál,
És nem szívesen hasaltál,
S rajtad táncolt volna bot.
Jobban immár nem gyülölnéd.
Szólj, hová vagy elmenendő?
S felkötöm, ha megtalálom,
Ő, tudom, le nem szakad.
Aki csúfol, |
Tisztességes jó nevem.
Ilma már, nem Böske többé;
S Tündérhonba költözött.
Úgy vagyon. |
Merre van, tán tudhatod.
Tán az álmoskönyvben is.
De hogy ő is, Böske - Ilma,
Hogy tündérré változott!
Varjuvá tán? meglehet,
De tündérré? nem lehet.
A szép Tünde ott világol.
Elmerültél |
Itt a homokban - |
Szamárfület találtam, |
Böske lába, vesszek el.
Mert kié is lenne ilyen?
A szemérem ajtajánál,
Mely a szépség arcain hál,
A szerelm ily lábakon jár,
Csendesen, hogy fel ne verje
S nyúgodalmát édesítse;
Az öröm busúlt szivekbe
Ilyen lábakon suhan be,
S alszik a gond, mint a gyermek,
Mely sirásban fáradott meg,
Föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy vendég jön, és megyen!
S annak ilyen lába van;
Ilyen lábon csúsz az ólnál,
Nád sövényű juhakolnál;
S míg ez mindent összemász,
Alszik a boros juhász,
Úgy megalszik, szinte nyeg,
A szakállos köpönyeg
(Bunda máskép), mely alatta
A szugolyban hentereg,
S föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy zsivány jön, és megyen.
Oly parányi, oly csinos.
Csak ne volna oly temérdek.
Hogy megértsem, mit beszélsz.
Tünde, mondod?
Fény leánya. |
Göncöl hintajában |
A teremtés |
Amit itt pajzsodra vágsz?
Böske tán orrára bukkant,
S lába itt, a kéz amott
A homokban jelt hagyott.
Rajtam oly nyomot hagyott.
S a legszebb láb medvetalp.
Én ezt pajzsomon viszem,
S nem lesz álmom, nem nyugalmam,
Mig valóját nem nyerem.
E darab deszkán viszem,
Eddig ajtó, most paizs,
Haj, de láb ám még ez is;
Kár, hogy rá nem fér egészen!
Majd csak hozzágondolom,
Ami még hibázni fog.
indulva.
Megyek futok. |
Fel Tündérhonba. |
Míg elér oly messzire.
Vígy, ragadj el engemet.
Balga nem talál ülést.
megáll.
Hallod a zajt?
A siketség |
Mint elásott kincs nyugodnék.
Oh, uram, |
Egymást marva, öldökölve.
Szint' annyi karc. |
Rajtok már hely sem maradt.
Mily bolondúl vész, szegény
Nem én. |
Erre, erre.
Én az ostort - |
Nem engedem. |
Oh, te poszméh. |
Megmarunk. |
Jertek errébb, ott uram,
Egy tanúlt, bölcs, ékes ifju,
Majd igazságot teszen.
Oh, te féreg. |
Azt gondolja, hogy keszeg vagy;
S mint a tót, ha elszalajt,
Majd kiáltja: "Nem vakarlak,
Jöszte vissza! keszegem."
üti Duzzogot.
Megálljatok, |
Halld meg, és itélj felőlünk:
Árva gyermekek vagyunk,
Bocskor, ostor, és palást
Örökünk, s egy birtokunk.
Mint a ház az osztozóknál,
A kisebbé.
Nem, nem, úgy nem. |
Halld tovább. |
Ostor a szó, mely megindít -
A palást rejt. |
Senkitől sem láttatik.
Megvagdalja bocskorát,
Lép, mint egy bérc, akkorát,
S hol kivánja, ott terem.
Megragadlak. |
a dombra áll.
A dombon állsz. |
beburkozik.
Nem, de hallak. |
Így la! ott nálad legyek.
kiburkozik a palástból.
Nézz meg. |
Itt valóban. - |
Mért bajos, sőt majd lehetlen,
Mert egyenként bírni káros,
Aminek csak hárma jó.
Úgy van. |
üti Duzzogot.
Mondd, hogy úgy van. |
Távol innen, egyiránt.
A szem eltéved közöttük,
Oly egyenlők.
Úgy van. |
Úgy van. |
E jószágtok nem lehetvén,
Egyre kell majd jutnia;
Rakjátok le hát előmbe,
Fussatok föl a hegyekre,
S aki elsőbb ér ide,
Mind a hármat az vigye.
Oh, mi szépen. |
Itt az ostor. |
Itt a bocskor. |
elveszi Duzzogtól a palástot.
Jól vigyázz hát, aki első,
A jószágot az viendő.
Hop, hegyre hát! El. |
Addig itt ez jól meglop. El.
Csongor úrfi, min tünődöl?
Nemde így itélsz: |
Hogy ne vesszen, én viszem.
Mert az út oly végtelen,
Hogy csak a gyors gondolat
Képes azt bejárni. - Balga,
Nézd, mint szélvész, úgy erednek,
Nyomban e helyen teremnek.
Balga, tartsd meg őket itt,
Én majd érted eljövendek.
A parancs jól hangzanék,
Csak ne volna benne Balga.
Jaj nekem, jaj szemeimnek,
Itt rohannak, itt ügetnek,
Mit csináljak, merre fussak?
Vesszen el vén lelketek,
Most koldússá tettetek.
Elment. |
Most bámultok, mint a tök,
Mely még éretlen korában
Felmászott a szilvafára,
S vén otromba nagy kobakja
Érni kezdvén nyári napra,
Bámúl, hogy le nem jöhet.
Hogy gorombán csúfolódol,
Mondd el a bűszavakat,
Ami rád maradt apánktól,
És szállítsd le tolvajunkat.
Adva gazdag örökűl.
Csak ne fojtogassatok.
Szállj le, tolvaj, a palásttal,
Bocskorommal, ostorommal;
Bokron, árkon és hegyen,
Szörnyű hullatod legyen;
Csipkebokron fennakadj,
Árkon, vizen elmaradj,
Szállj le, szállj le, és ne fuss,
Ördögök körmébe juss.
Hátadon szíjat hasítunk,
És eb-bőr lesz bocskorunk.
Szólj, hová ment szép urad,
A gazember, szólj, hová ment?
Még nem ettem ördögöt, de
Most eszem, ha bántotok.
Hah, minő fog. |
Szólj, te ferde rosz kerék, szólj.
Akit a ló elragad,
Avval nem lehet beszélni.
Megy, mert a ló elviszi,
S ott pihen, hol leteszi.
Hadd pihenjek. |
Szólj. |
Beszélj. |
Lelni kezdte a hideg.
Láttam, hogy nagyon beteg,
A palástot rávetettem,
S gondoljátok el, mi történt?
Elveszett. |
Aztán nem tudom, mi történt.
Hát a bocskor? |
S a bocskorban megbotolván,
Az szilaj volt, elragadta.
Olyan vastag, mint fejed.
Szólj, vezess el, merre ment.
Vagy ne élj meg, addig űzünk,
Míg egészen elkopandol,
Mint a koldús bocskora.
Mit ér az? |
Sánta, béna, rongy vagyok.
Mennék, s járnom nem lehet,
Lábam eltört, nem vihet.
Égre fordult két kerékkel
Áll egy kordély útfelen - -
Csak mutasd meg, hol lakik.
Megteszem, ha - jaj bokám, -
Itt ez úton jobbra húztok. Félre.
A nagyobb úr én vagyok.
Csongor úrfi rosz lovon ment,
Három lóval én kocsin.