Vörösmarty Mihály: Első felvonás
Minden messze tartományt,
S aki álmaimban él,
A dicsőt, az égi szépet
Semmi földön nem találtam.
Most mint elkapott levél,
Kit süvöltve hord a szél,
Nyugtalan vagyok magamban,
Örömemben, bánatomban,
S lelkem vágy szárnyára kél.
Ah, de mit látok? középen
Ott egy almatő virít,
Csillag, gyöngy és földi ágból,
Három ellenző világból,
Új jelenség, új csoda.
S aki ott kötözve űl,
A gonosz, kaján anyó,
Nénje tán a vén időnek,
Mint leláncolt fergeteg
Zsémbel és zúg; mit jelent ez?
Vén Mirígy -
Ah, nagy szerencse |
Csongor úrfi, hogy közelgesz.
Látod, mint vagyok lekötve,
Minden embertől kerűlve,
Félig éh, félig halott.
félre
Oly balúl cseng fülemben. Mirígyhez
Szólj, mi baj?
Csodát beszélek, |
Rég nem történt.
Tedd röviddé |
félre
Kedves úrfi, kit szemfénynek,
Örömének, kellemének
Szűlt, s nevelt föl szép anyád -
Térj dologra; vagy biz' isten,
Itt felejtlek a fatőben.
Vessz el, mint a fűzi gomba;
Légy egérré, légy bogárrá,
Vagy légy olyan, mint Mirígy.
Látod itt ez almafát:
Mennyi ág, ahány levél,
Annyi új csodát terem.
Ezt - de nem vallok neki -
Ezt a rosz kopár tető,
Tán a naptól s csillagoktól
Terhbe jutván, úgy fogadta,
S szülte, mint boszú jelét;
Mert eleddig rajt' egyéb
Rosz bogácsnál s árvahajnál
Nem termett: azért leve
"A boszorkánydomb" neve.
Szép s rutakból összeszőve.
E szép almatő virágzik. -
Színezüstből van virága,
S mint fehér rózsák ölében
Mász a fészkelő bogár,
Mint a légy, mely téjbe hullott,
Mint új hóban agg bogyó -
Hogy még rá figyelhetek?
Szólj, s ne tétovázz, vagy e lánc
Megkettőzik csontodon ma.
félre.
Mérged tengerében. - Úrfi,
Hogy heves vagy, nem csodálom,
Ifju még s tán sejted is már,
Hogy tündér, aranyhajú lány -
Mit beszéltem!
Csak álom. |
Jobb' szeret, mint enni, inni.
Halld tovább: ezüst virága
Csügg e tündér almafának,
S benne drágakő ragyog.
Három izben elvirágzik
Ez naponnan, este rajta,
Mint a szűz emlői bimbók,
Oly kis almák duzzadoznak.
És mikor közelget a
Szép borongó éjszaka,
És az éjfél, a gyilkosnak,
Denevérnek, és tolvajnak,
S kósza szellemnek dele,
Száll, mint holló szárnya le;
S felleg űl vad csillagon,
Felleg, melyet az mocsárból,
Sárkányok sohajtatából
S nyílt sirokból összevon,
S szürke apján a bagoly
Szemmeresztve lovagol,
Rém a bolygó rém nyakán,
Csép anyó a piszkafán,
Szép regében halandóknak
Bal szerencsét, gyászt huhognak
S a gyujtónak őr szeménél
Egy leégett ház tövénél
Isznak, esznek, alkudoznak,
S bömböl a bölömbika,
S a szüzek legjobbika
Most fiát megy eltemetni,
Ölni, aztán eltemetni -
Nem! tovább nem tűrhetem.
Úrfi! úrfi! végezem már.
S a kivánság nem bocsát:
Hallanom kell.
Légy figyelmes. |
Érni kezd a fán az alma,
S mint egy most szűlt lánykafő,
Oly arannyá duzzad halma.
Mégis ebben agg apádnak
És anyádnak haszna nincsen;
Mert bármennyien vigyáznak,
Báj szellő kel éj felében,
Melytől a szemek lehúnynak,
S reggel a szedett fa áll,
Mint a puszta tüskeszál.
S mert legaggabb én vagyok,
Legtovább virraszthatok,
Azt beszélték, s ideköttek
A fatőhöz, s megnevettek.
Engem is pedig lesujt a
Bűvös álom ón hatalma,
És ez harmad éje már,
Étlen, szomjan, hogy vigyázok.
Új kívánat, új remény ez,
Mely mint vert hab tengerén
Vándor éji villanat,
Háborús eszembe hat?
Mégsem old el láncaimtól.
Vallanom kell többet is,
Vallanom kell a valót. -
Halljad, úrfi, mely gyanúm van:
Innen tündér szép leányzó,
Aki e fát ülteté tán,
Hordja vissza, mint sajátját,
Az arany gyümölcsöt is.
Mirígy láncait leveri.
Megmentett karom; de menj el,
Merre lábad visz, szemed lát;
Mert ha még e szent helyen
Itt talállak, eltemetlek.
E jó tétedért - megfojtlak,
Csak tehetném! - légy szerencsés -
Mint az ördög papsüvegben.
mentében.
Szarva nem jut körmeimbe.
Mint a sánta nyúl leszek,
Mely kilenc fiát megette
S a harasztba bujdosott. El.
Mely, mint nem várt ritka vendég,
Félig föld, félig dicső ég,
Ösmeretlen kéz csodája
Állsz előttem, s a kopárra
Életet, fényt, gazdagságot,
S hintesz álmot a sovárra,
Mint tehessem, mint lehet,
Hogy ne nyomjon engem álom,
S megláthassam kincsedet?
Földben állasz mély gyököddel,
Égbe nyúlsz magas fejeddel,
S rajtad csillagok teremnek,
Zálogúl talán szivemnek,
Hogy, ha már virágod ilyen,
Üdv gyönyör lesz szép gyümölcsöd.
Szép fa, tündérkéz csodája,
Vajha ilyen légy nekem.
Ah, de mit tekint szemem?
Szerelemnek rózsaszája,
Mondd, minek nevezzem őt,
A nem földit, a dicsőt?
Hattyu szálla távol égből,
Lassu dal volt suhogása,
Boldog álom láthatása,
S most, mint ébredő leány,
Ringató szél lágy karján,
Úgy közelget andalogva;
Ah, tán ez, kit szívdobogva
Vártam annyi hajnalon?
Ah, tán e fa ültetője,
Ennyi bájnak, és gyönyörnek,
Ennyi kincsnek asszonya?
Rejts el, lombok sátora,
Rejts el éjfél, szív, ne dobbanj,
El ne árulj, el ne rontsad
A szerencse útait.
Álom, álom, |
Édes álom, |
Minden őrszem |
Húnyjon, csak nem |
Ah, csak most ne légy halálom.
jőnek.
E poros földről emeltél
A magas tündér hazába,
S csak azért, hogy ott napestig
Csongor úrfiról beszéljek,
Szép szeméről, szép hajáról,
Fejedelmi termetéről,
És arról a mézajakról,
Mely dalt s csókokat terem.
Itt nekem férjem maradt,
Akit Balgának neveznek.
Olyan isten-verte had
Nincs talán a fél világon.
Szomja, éhe mondhatatlan.
E nagy föld, kenyér ha volna,
S hozzá sajt a holdvilág,
Már eddig felfalta volna,
Hold az égen nem ragyogna,
S most itt nem járhatna láb.
S hogy még vannak tengerek,
Nincs egyébtől, mint csak attól,
Hogy bennök nem bor pezseg.
S asszonyom, lásd, e gonosz csont,
Első nap már verni kezdett,
És ijeszte, hogy megesz, ha
Enni nem hozok neki.
Tudni most azért szeretném:
Meddig tart e bujdosásunk?
Mert, mi könnyen eshetik,
Hogy még itt e csipkefán,
A rokonságnak miatta,
Fennakad csipkés ruhám,
S Balga itt talál az ágon,
Azt gondolja, som vagyok,
És nekem jön, és leszed:
Akkor jaj lesz életemnek,
Jaj, szegény tündér fejemnek!
Ilma! Ilma! messze honból,
Látod, mily hiába járok.
E kies fát mily hiába
Ültetém vad föld porába,
Kedvesemre nem találok.
A fa kincseket terem,
A fő kincs, a szerelem,
Szép világa álmaimnak,
Melyek e vidékre vonnak,
Ah, az rajta nem terem.
Hogy belűl a lomb alatt,
Csongor úrfi szúnyad ott?
Mint köszönjem ezt neked!
Ezt inkább nekem köszönjed.
Itt vagy, s reszketek belépni.
Mint kell sűrü galy között
A szerelmest föltalálni?
Csillagot hordoz szemében:
Annak nincs sötét s homály,
Bár bolyongjon éj felében,
Kedvesére rátalál.
Menj, mig itt mulat szerelmem,
S régi kinjait elenyelgem,
Keltsd föl a kis csalogányt,
Hogy, mig senki nincsen ébren,
Ő szerelmi kéjt zenegjen
S dallal töltse a magányt. El.
Körmöciznek itt az almák.
Kár, hogy nem lehet megenni!
Itt egy férges is fityeg.
S mert az alma színarany,
Férge nem gyémánt-e vajjon?
Vagy tán Balga lett bogárrá,
Amióta elvagyok,
S most itt benne bujdosik?
Ah, beh megjárnám vele.
Nem kell férges alma, nem.
Háromszor kivájta körmöm
E hitetlen két szemet,
És háromszor visszatette
Mérges harmatba mosottan,
Fénybogárral megrakottan,
Mégis álom nyomta el.
De mi ez, mely ritka fény?
Fenn ragyognak már az almák,
S a szerelem puha ágyán,
Hah, ott szúnyad a tündér lány.
Dús aranyló hajazatja
A szép ifjat elborítja,
S boldogságot álmodik.
Nem, nem, ezt nem nézhetem,
A boszú hajt, és kajánság,
Szép hajában kárt teszek.
Elborítom lányomat.
Csongor lássa, s megcsalódjék,
Karjain elandalodjék,
S akkor én uralkodom. El.
jő.
Mégis a földön vagyunk;
S mily unalmas itt az élet
Annak, aki nem szeret,
Hát még, akit nem szeretnek!
Ah, de mit látok? riadva
És boszúsan jő ki Tünde.
jőnek.
esdekelve.
Láttam arcod hajnalában,
Szép szemed két csillagában
Felderülni mennyemet;
Illetetlen ajkaiddal,
Szívkötő hajfodraiddal
Még nem játszhatott szerelmem,
S Tünde, búcsút kell-e vennem?
Hű szerelmem hajnalát,
Rózsabokrát vágyaimnak,
Rég ohajtott kincsemet,
S ösmeretlen karjaidtól,
Még nem ízlett csókjaidtól,
Elszakasztom szívemet.
Vérzem én is |
Ily halálszó zúg-e, Tünde?
Egy gonosz van, aki üldöz,
Egy hatalmas gyűlölője
Új szerelmünk frígyinek.
Érzem, érzem nagy hatalmát -
Mondd, ki az? hogy kardra hányjam,
S mélyen, mélyben tengereknél,
Eltemessem, mint az ólmot.
Szólj, nevezd meg a gonoszt -
És -
Ne lázadj fel hiába: |
Aki titkon vétkezik.
Nézzed e fát, a gyönyörnek
Fája volna; itt reméltem,
Szerelemtől boldogítva,
Senkitől nem háborítva,
Vágyaimnak álmait
Teljesedni karjaidban;
Itt reméltem árnyaiban,
S mily gyönyörnek éjeit!
S ím, az első éjjelen
Or kezek megbántanak,
És elárúlt titkaimmal,
Károhajtó hatalommal,
Ellenségim játszanak.
Vissza hát a messze honba,
Visszahordom kincsemet,
Hol magányos napjaimban,
Mig szivemben egy sohaj van,
Érted égve, érted aggva,
Mondhatatlan bú temet.
Merre tartod honodat?
A madárnak tolla van,
S nem repülhet annyira;
A folyamnak árja van,
S nem foly árja oly tova.
Zúgva kél a fergeteg,
S Tündérhonban üdlakig,
Hol magányos búm lakik,
Míg elér, alig piheg;
Gyenge szellőként lebegvén
A legifjabb rózsa keblén,
Mint sohajtás, úgy hal el.
A kis illatajku méh,
Mely az ifju rózsa keblén
Álmodozva ringadoz,
Föl nem ébred, nem gyanítja,
Hogy vihar fuvalma volt,
Mely miatt az ág hajolt.
Így, hová sebes madár,
Fergeteg, viz el nem érnek,
Kedves, ah, hogyan jöhetnél.
Értem sors bitangja lennél!
Szívem elvész bánatában,
És ez egy lélek csekély
Meggondolni, mint birálak,
Mint vagy itt, s mint nem leendesz?
Tünde, nézz körűl utószor:
Még, ha föld ez, és az ég,
Hidd, meglátlak valaha.
Csongor, ah ne légy felejtőm.
Hű szerelmem e kebelben,
Mint az általültetett ág,
Mely tavaszt és új napot vár,
Úgy fog várni évről évre,
És örökre nem virítni -
Csongor, ah az éj múlik
Végzetemnek űz hatalma.
Tünde búcsút mond, siralmast,
Az örömnek és neked. El.
És az éjnek költeménye
Font körűl e gyász tünettel?
Hah, ki ez még - Böske, állj meg,
Böske, kérlek.
jő.
Ilma, kérem. |
Ahol Tünde tart lakást.
Kis szolgálója. |
Ilma, állj te meg szavamra.
Mondd el, fényes üdlakot
Tündérhonban hol keressem.
Már a hajnalcsillag int,
S mig hattyúvá változom,
Ahhoz is csak kell idő.
Aztán, jól tudod, melegben
Nem jó járni az egekben.
Azt csak, Ilma: merre menjek.
Napkeletre, napnyugotra -
Jobbra, balra szertefut,
A középső célra jut."
Csongor úrfi, jó szerencsét. El.
Tündérálmaim világa,
Ah, miért is hajnalodtál,
Ily hamar hogy elborúlj?
Most fényhez szokott szememnek
E ború, az éj sötéte
Oly ijesztő, oly nehéz.
Éjfél fekszik a napon,
A szelíd hold nem világít,
Míg elvesztett üdvömet,
Tünde, téged nem talállak.
Puszta légy s kietlen, ég,
Légy vadonná, föld; szivemben
Végtelen vadon nyilik,
S benne bujdosik szerelmem
Boldogsága romjain - de
Mit tünődöm itt? Megyek:
Isten áldjon, agg apám,
Isten áldjon, agg anyám,
Megsirattok tán; de többé
Engem nem találtok itt.
Tündérhonban üdlakon
Virrad ékes hajnalom:
Arra, mint vihar, ragadnak
Őt ohajtó vágyaim.
Nincs nyugalmam, életem nincs.
Míg nem bírják karjaim. El.
Kurrah, hő! |
Mit találtál? |
Sárcsa-lábot. |
Szegény ebéd. |
kivül.
Csülködet már elharaptam,
Gödrödet befojtogattam;
Hőhe! róka, hőhe, hő!
Mit találtál? |
Szép tojás. |
Fészken ült, nagy álma volt:
Ifju nőnek ablakán
(Szőke volt és halovány)
Zörgetett a vén zsivány
Hármas három éjszakán;
Most alutt, majd összedűlt,
Szürke hátán bolha űlt.
Elvetettem. |
Bagolyba tettem. |
S megkopasztottam magát.
És röpülni nyavalyás
Nem fog tudni, mászva mász,
És megesszük, jó ebéd lesz.
bogár ült.
Útra készűlt, |
Nem hoztad el? |
Annak adtam, hogy pusztúljon,
Teje tőle megromoljon,
Borja téjtől dombra hulljon.
kivűl.
Vagy megeszlek, vagy egyél meg,
Körmeim között gebedj meg.
Hőhe, róka, hőhe, hő!
Vén Mirígy volt a bagoly.
Vén Mirígy volt a tehén.
A tojást is összezúztam.
Nincs mit inni, nincs mit enni.
a rókát kergetve jő.
Már alig piheghetek;
Megharaptál, én megeszlek:
Hőhe! sánta róka, hő!
Mit találtál? |
a rókát mutogatva.
Csibehúst.
Róka a csibét megette,
Hogy keresték, csak nevette.
Most elfogtam, és megesszük,
Gyomrainkba eltemetjük.
elbocsátja a rókát.
Csibehús,
El ne fuss!
a róka után futva.
jő.
Hajj elő! -
Hogy zavartak minapában,
Félelemből lányom arcát
Rókabőrbe öltözém át,
S elbocsátám a harasztban,
Már eddig südő lehet.
Most meg visszaalakítom,
Szép aranyhajjal borítom,
Csongor majd belészeret.
Hajj ki, lányom, rókalányom,
Hajj elő! - hogy nem találom!
A majorba ment talán
Csirkeszív, lúdmáj után.
Hajj ki, lányom, rókalányom,
Hajj elő! -
jőnek.
Nincs, hová temesselek.
Rajta szélvész bánatom.
Mert magad sem vagy halandó.
A hitetlen ész tanácsa
Lelkemet már nem szolgálja,
S szívem oly igen beteg.
Hogy tanácsomat kivánod,
Itt a földön, asszonyom,
Hol te, mint én, nem születtél,
Mert a göncöl csillagán
Úgy termettél rózsafán;
Onnan egy vihar lerázott,
S Csongor úrfi kebelén
Virradál meg, ébredél fel!
Kínos édes érzeménnyel,
S most kérsz; hogy segítsek én.
Csongor úrfi erre jő.
Itt a hármas útelő.
Erre, mondtam, hogy menendünk.
Mondd, mi jel legyen?
Halálfő. |
Visszaréműl.
Hát reményfő. |
Halld asszonyom: |
A kisujj már azt jelenti,
Hogy nagyobb ujj is vagyon.
Hagynám, Ilma, zálogúl.
Tán elfogná társaúl,
S avval hozzám elsietne. -
Ah, de úgy sem volna jó,
Mert ha lelkem nála lenne,
Vissza hozzám nem sietne,
Amint vissza, tört hajó
Árva parthoz nem siet,
Melyen a búbánat él,
A reménység sem remél,
S mindent pusztaság temet.
Asszonyom, te szép virágszál,
Már tudom, mi jelt teszünk.
Nézd, a tiszta szép homok,
Ebben a kis lábnyomok
Csongor úrfinak szemében
Mind vezérlő csillagok.
Add idább hát lábadat,
Hadd nyomom le a homokba.
S mellé hosszú nagy fület,
Balga férjem címerét.
Jó reményem, el ne hagyj. El.
Nincs más mentség, mint: szaladj. El.
Égj miatta, mint pokol.
Kell-e rókahús, Mirígy?
Amit ettél, rosz kölyök.
Forrjon össze bennetek;
A gyülölség ostorozzon,
Egymás ellen felhuszítson:
Marakodva vesszetek. El.
Jaj, megégek! |
Kurrahhoz
Jaj megégek.
Hah, minő hév. |
Összezúzlak. |
Törd agyon. |