Virág Benedek: TELEMAKUS
TELEMAKUS
Mély bánatba merűlt amaz ékes Nimfa Kalipszo,
Amikoron szigetét elhagyta hitetlen Ulisszesz.
Hogy nyomorúlt éltét nem végezhette, sohajtott;
Mert el akart ő is, mint mások, halni s enyészni.
Csak panaszok s jajszók zengtek szájában, ürömmé
Vált örömét szomorú hanggal jajgatta magában.
Néha, hogy enyhűllyön keserű bánatja, kisétált
A szigetet környűl vévő pázsintra, hol a szép,
S gyenge tavasz sokféle virágai szüntelen élnek,
És örömillatokat mosolyogva lehellnek az ájúlt,
S sebhedt szívre, de bánatinak nagy fellegeit el nem
Oszlathatta ezen gyönyörű hely kellemes éke.
Sőt emlékezvén, hogy Ulisszesz karjai hajdan
E helyeken kényén hordozták, vérzeni kezdett
Szíve, s keservének mély örvényébe hanyatlott.
A zuhogó tenger fövenyes partjára kiállván
Sokszor, mint bálvány meg sem mozdúlva, csak omlott
Sűrű könyveinek fájdalmas zápora: s mintha
Most is Ulisszesznek látná távozni hajóját,
Habjait a haragos tengernek nézte. Azonban
Egy gályát látott, amelly a tengeri vésztől
Öszvetörött, majd kormányát, majd padjait, árboc
Fáját, és szakadott kötelit szemlélte miképen
Hányták a tenger hullámai, s végre kiszórták
A szárazra. Ezen mikor elbámúlna, továbbá
Késvén, két embert távolról láta, kik úszva
A víz habjaival küszködnek minden erőből.
Egyik már nagy üdőt mutatott, a másik Ulisszeszt
Ábrázolta, pedig nem régen lépe virágzó
Korba, szelíd, bátor, minden járása s kelése
Egy koronás főhez méltó: jól tudta Kalipszo
Mindjárt, hogy Telemák ez, az Ő szeretője Ulisszesz
Bajnoki módra nevelt fia, nagy magzatja, de társán
Elbámúlt, s ki legyen meg nem foghatta, (mivelhogy
A kisebbek elől a legfőbb Istenek, - amint
Itten is - elrejtnek némellyeket) akivel együtt
Indúlt el fiatal Telemák bújdosni, Minerva
Volt az, Mentor képe alatt; és mennyei fényét
Elrejtette, ne, hogy ki legyen, megtudja Kalipszo.
Illyen gyászeseten, mellyet meg kellene szánni,
Örvendett nagyon és kacagott a Nimfa magában:
Mert szigetébe hozá Telemákot, kedvese vérét.
Vészéből mikoron kikapott a partra, Kalipszo
Mintha nem ismérné, mi hozott ide? balgatag ifjú!
Úgymond, megtudjad, hogy az én szigetembe kiszállni
Nem szabad. E szókat haragosban mondta, hogy el ne
Árúlná örömét, melly, bár nem akarta, kiadta
Orcáján egyszerre magát. Oh! így felel erre
Megdöbbent szívvel Telemák, Oh! légy te halandó
Ember, vagy valamelly Istenség (én ugyan Isten-
Asszonyt felséges képedben tisztelek) Oh! egy
Ollyant szánakodó szívvel végy, aki hogy édes
Atyjának fellelje nyomát, hogy tudja meg annak
Hollétét, elszánta magát, sok ezernyi veszélyre.
Végre hajójával kőszikláidra vetődvén
Míg a partra jutott, te magad, mint szenvede, láttad.
Hallván e szavait szomorú Telemáknak az Isten-
Asszony, szép szóval tudakozza, ki légyen az atyja,
Kit feje vesztével keres? Édesatyámnak, Ulisszesz
A neve, mond Telemák: egy ő amaz érdemes és nagy
Fők közt, kik Tróját megszállván, végre porába
Döntötték: bátor szívét, sok bajnoki tettit,
És nagy okosságát Görögország, s Ázsia tudja.
Most a tengereken, valamerre kiterjed azoknak
Széle, hajókáz ő: bújdosván tévelyeg, és a
Kőszirtek veszedelmi között hányattatik. Oh jaj!
Mint valamelly tündér árnyék, fut előtte Hazája.
Penelope búsúl velem együtt: semmi reményünk
Nincs, hogy láthassuk többé: magam íme hasonló
Szélvészek közepett forgok régulta, hogy egyszer
Már kitanúlhassam hollétét édesatyámnak:
Ah! de talám (minden tetemim borzadnak!) Ulisszesz
Csontait a tenger tajtékzó habjai hánnyák:
Oh, könyörűlj, kérlek, szigeted szent Asszonya szánd meg
A boldogtalanok sorsát, és, él-e, vagy elhalt
Édesatyám, ha tudod mondd meg, s mit végze felőle
A kegyes ég, ha szabad tudnom, magyarázd meg előttem.
Ékes szólását nem győzte csudálni Kalipszo,
És bámulni, kivált szép ifjusága szemébe
Tűnvén, egy darabig nem szólt, csak nézte felindúlt
Szívének nem várt bálványát; végre magához
Tért, s e szókra fakadt: Amit tudok édesatyádról,
És történetiről, Telemák! kijelentem. Azonban
Nincsen üdőm most arra, s tudom, hogy néked is annyi
Sok nyomorúságok nagy bágyadtságot okozván,
Nyúgodalomra vagyon szükséged. Jer velem együtt,
Jer hát, mint kedves fiamat befogadlak örömmel
Hajlékomba, Te lész minden vigsága magános
Éltemnek, s én, hogyha neked fog tetszeni, hogyha
Ten hasznodra tudod bölcsen fordítani, legfőbb
Boldogságod. Ezen megindúlt szíve, s követte
Mindjárást Telemák lassú lépéssel az Isten-
Asszonyt, aki merőn állván a Nimfa seregben,
Ollyan volt, mint egy szép szálas cédrus az erdő
Apróbb fái között: eleven természeti színe,
Két szeminek ragyogó tüze, szép viselése, hajának
Mesterség nélkűl gyönyörű rendekre szedése,
Elragadá szívét Telemáknak. Mentor azonban
A szemeit lefelé tartván hallgatva követte.
Elbámúlt Telemák, és álmélkodva csudálta,
Melly kies és gyönyörű Barlang a Nimfa lakása,
Ámbátor sem ezüst, sem arany nem tette böcsössé,
Sem márvány, s cifrán készített oszlopok, írott,
Vagy faragott képek, mesterség ritka csudái.
A barlang bolthajtások módjára kivágva
Olly különös kézzel vala; hogy valamennyi szobái,
Mellyek kellemetes rendekre valának elosztva,
A megválogatott kövecsek, s sokféle csigáknak
Bő nemitől, csuda, mint fénylettenek! oldali környét
Szőlőtők ülték, s sűrű levelekkel egészen
Béárnyékozták, a Nap hévsége zefirnek
Gyenge lehelletitől enyhűlt: több tiszta vizeknek
A zöld pázsit alól kedves fakadása s folyása
Ferdőket készítettek: nem messze meg egy szép
Erdő volt leveles fákkal tele, mellyek az évnek
Minden részeiben kifakadván újra virágok
Illatozásaikat hintették széllel: az erdő
Közt a Nimfamező; közepén egy csermelye vídám
Csörgéssel folyván sietett elenyészni: körűle
Szüntelen a szárnyas seregek víg éneki zengtek.
Egy nemigen nehezen járó dombocska tövénél
Állott a barlang, mellyből a tengeri szélvészt,
A dagadott habokat, mikor a szirtekre vetődtek,
És meg visszafelé dőltek, láthatta Kalipszo.
Úgy a vízbe szorúlt gazdag szigeteknek egekre
Felnyúlt hárs, és nyárfáit nézhette, de főképp
A távol fekvő hegyeket, mint bujnak ölébe
A nagy felhőknek, ha pedig közelebbre tekíntett,
Tér mezejét (gyönyörű kertnek kell mondani) látta.
Lakhelye szépségét, s kincsét Telemáknak elejbe
Adván, monda: mivel fáradt vagy, vesd le magadról
Nedves köntösidet, s nyúgodjál; nem sok üdőre
Visszajövök hozzád: akkor fogsz hallani tőlem
Olly történeteket, mellyek hallásira szíved
Érzékenységgel betelik, nemes ifju. Kalipszo,
Ezt mondván, rendelt egy Nimfát, aki vezetné
Őt, s Mentort barlangjának beli részibe, mellyet
Mint titkosb helyet úgy tartott mindenkor az Isten-
Asszony. Az udvarló Nimfák gyújtottak azonban
Cédrusfát, mellynek temjénes füstje kiterjedt
Kellemes illattal. Kész volt a köntös is immár.
Gyenge fejérségét mihelyest meglátta, s palástján
A varrott aranyat Telemák tündökleni, ifjú
Szívén a röpöső öröm árja fölötte kiöntött.
Ezt nem szívelvén Mentor, hát illy hamar, úgymond
Dorgáló hangon, nagy Ulisszesz gyermeke, s aki
Atyjának példás tettét elszánta követni,
Illy hamar, és könnyen szívét meg hagyja csalatni?
Oh! vígyázz Telemák! szem előtt tartsd édesatyádnak
Annyi dücsőséges munkáit: tégedet álnok
Kockájára kitett az irígy és csalfa szerencse;
Légy szemes, és magadért mint illik, kelj ki vétézűl!
Hidd el az olly ifjú, kit az asszonyi cifra hiúság
Elragadott, alacsony lelkű, s csúf sepreje férfi
Rendünknek: ki magát meggyőzvén bajnoki módon
A gyönyörűséget letapodta, dicséretet, és fő
Tiszteletet méltán várhat, mint érdemes ember.
Jó Mentornak ezen bölcs intésére sohajtván
Melléből Telemák illyenképp szóla: vegyék el
Életemet tőlem, kívánom, az Istenek inkább,
Mint meghódúllyon szívem, s rabláncra szorúlva
A feslett puhaság idegen bálványit imádja.
Nem fog Ulisszesznek magzatja gyalázatos ember
Lenni: haszontalanúl kedveskedik a buja Cipris.
Úgy, de mi sok jókkal mindkettőnk tartozik a nagy
Égnek, hogy kitörénk a partra magunkat utolsó
Vészünkből: osztán: hogy ezen kegyes isteni Asszonyt,
Aki szerencsétlen sorsunk örömére lehessen,
Adta? barátságát Telemák, mond Mentor, ezerszer
Inkább féljed, mintsem amaz kőszálakat, ahol
A haragos zivatar széllel szaggatta hajódat.
A jó erkölcsnek legterhesb harca van akkor,
Amikor a színlett gyönyörűség ostromit érzi.
Ójad hát magadat mikoron hizelkedik, és ne
Higgy ígéretinek; lest hány a csalfa Kalipszo.
Büszke az ifjúság; bízik mindenha magában
Bátor igen gyarló; s könnyen hisz, nem tud előre
Gondolkodni; s azért nem sokszor kára siralmas.
Méz szavait főképp úgy vedd, mint szinte halálos
Mérgét: félj, kígyó lappang a rósabokorban.
Így elkészítvén Telemákot Mentor az Isten-
Asszonyhoz mentek, ki reájok vára, s ebédhez
Fogtanak: udvarlást a Nimfák tiszta fejérben
Tettek: mesterség nélkűl, jó s kellemes ízű
Étkeket, amellyek madarakból, ritka vadakból
Nagy szorgalmatosan készűltek, tettek elejkbe,
A bort fínom arany csészékből hörpölgették.
A fiatal Nimfák azalatt énekre fakadtak,
És, mi szerencsétlen harcoltak az Istenek ellen
A buta Tellusnak dölfös szüleményei, zengték.
Majd Szemelét, s annak szeretőjét, majd Atalántát,
S Hippomenest vették tárgyúl, míg végre kipusztúlt
Trója vidékének szállván mezejére, Ulisszesz
Tetteit, és nagy eszét kezdették mennyei hangon
Zengeni: hogy Telemák megtisztelt atyja nevéről
Hallott, felgerjedt, és a fájdalmas örömtől
Elfogatott szívét többé nem bírta: Kalipszo
Ezt látván, intett Nimfáinak, akik azonnal
A Centaurusok és Lapiták viadalmira kezdtek.
Osztán: mint szállott le pokolba nagy Orfeus, és mint
Nyerte meg Euridicét, s mint vált meg tőle, dalolták.
Asztal után a Nimfa külön Telemákot imígyen
Szólitá: tudod azt nagy Ulisszesz Vére, minémű
Hajlandósággal, melly szívvel légyek irántad.
Én, az Egek végzése szerint örök életet élek:
A szigetembe pedig nem jő soha senki, hanemha
Mérészsége miatt meg akar bűnhődni, veszélytek
Sem volt volna elég haragomnak mennykövi ellen
Védeni benneteket, de szerettelek akkor is: ez hát,
Ami veszélyednek közepett megtarta, s segédet
Nyújta, azon forró szeretet vala, mellyel igyekszem
Mostan is életedet boldoggá tenni. Szerencséd,
Amelly rád mosolyog, Telemák, és kedves ölébe
Kész bévenni, böcsűld: kérlek, ne kövessed atyádnak
Példáját; megcsalta magát, megcsalta, s örökre!
Egy vak kívánság nyomorúlttá tette; hazáját,
Hogy láthassa, kies szigetemből elszöke, s íme!
A zúdúlt tenger megbosszúllotta személyem
Ílly sértődését; szemeim láttára hajóját
A szelek elfogták, hányták, elvégre lesüllyedt
A szörnyű örvény feneketlen mélyibe. Mit tégy
Már most, e szomorú példából értsd meg. Atyádat
Elvesztvén, mi reményt várhatsz? Itakára hiába
Vágysz. Legyen az, kedves Telemák! örömedre, hogy ollyan
Istenség fogadott bé hozzá, aki keserves
Állapotodra tekínt, és aki nagyobbra emelhet
Téged, mintsem előbb voltál. Oh! (így felel égő
Szívéből a bús Telemák!) kegyes isteni Asszony!
Engedd, hogy szomorú sorsát keseregjem atyámnak:
Jól tudod azt magad is, hogy méltán könyvezek érte.
Így, és nem másképp enyhűlhet bánatom: a te
Kedves ajánlásod nagyságát így fogom észre
Venni, s szerencsémet jól megfontolhatom osztán.
Ezt hallván, nem mert mélyebben szólni Kalipszo,
Sőt, hogy Ulisszesznek sajnálja fölötte halálát
Ő is, mint Telemák, szemeit könyvekre fakasztá.
Hogy szívét jobban kitanúlná, gyenge igékkel
Kérte, beszélné meg; mint jött szigetébe; mi módon
Történtek nem várt veszedelmei? Hosszas üdő kell,
Mond szomorún Telemák, hogy előszámláljam: azonban
Mert akarod, legalább sommásan szólok azokról.
Megtudván, hogy azon Fejedelmek s Hercegek, akik
Elpusztították Tróját, hazatérnek, elejkbe
Indúltam, hogy megtudhatnám édesatyámnak
Hollétét; az anyám számos kérői csudálták
Útamat, és az okát kívánták érteni tőlem.
Álnok szíveiket tudván, titkoltam előttök
A dolgot szorgalmatosan, s így végre Pilosba
Nesztorhoz mentem, s onnan Spártába: Királya
Nagy szívességgel fogadott, de hogy élne-e vagy nem,
És hol volna atyám, egyik sem tudta bizonnyal.
Szíciliába tehát igyekeztem evezni, mivelhogy
Hírlelték, hogy atyám gályáját a szelek annak
Partjaihoz vitték: e szándékomra nem állott
Mentor, s hogy változtatnám meg, bölcsen ijesztett.
Mert részént iszonyú Cikloposok, s emberi hússal
Élők lakják azt, részént révpartjai rosszak.
Énéás is azon helyeken vesztette hajóit.
Monda tovább: az egész Görögország népire mérges
Bosszút forralnak, de leginkább törnek Ulisszesz
Magzatjára, s böcsös vérét lesik önteni Trója
Szánakodói: tehát térj vissza hazádnak ölébe,
Nem sok üdőre talám az atyád is elérkezik: ezt nem
Ok nélkűl mondom; kedvellik az Istenek őtet.
Hogyha pedig veszedelme ki van végezve, s hazáját
Már ezután soha nem láthatja; te mégis anyádért
Térj Itakába, s szegényt szabadítsd meg az ellene tódúlt
Ellenségektől: eszedet, tudományodat a rád
Várakozó népnek terjesszed elejbe: mutasd meg
Nyilván, hogy fia vagy, s méltó, kire szálljon Ulisszesz
Szép birodalmának nagy terhe, királyi hatalma.
Illy üdvösséges szavait, bár meg ne vetette
Volna makacsságom! Jó Mentor mindazonáltal
Ifjúságomnak nem nézvén vétkire, csendes
És hív lélekkel követett, valamerre hajóztam.
Sok veszedelmekkel kellett küszködnöm azulta,
Mellyek az Ég végzése szerént történtek: az ifjú
Délceg szívet ezek megtörvén jóra tanítják.
Amikoron szigetét elhagyta hitetlen Ulisszesz.
Hogy nyomorúlt éltét nem végezhette, sohajtott;
Mert el akart ő is, mint mások, halni s enyészni.
Csak panaszok s jajszók zengtek szájában, ürömmé
Vált örömét szomorú hanggal jajgatta magában.
Néha, hogy enyhűllyön keserű bánatja, kisétált
A szigetet környűl vévő pázsintra, hol a szép,
S gyenge tavasz sokféle virágai szüntelen élnek,
És örömillatokat mosolyogva lehellnek az ájúlt,
S sebhedt szívre, de bánatinak nagy fellegeit el nem
Oszlathatta ezen gyönyörű hely kellemes éke.
Sőt emlékezvén, hogy Ulisszesz karjai hajdan
E helyeken kényén hordozták, vérzeni kezdett
Szíve, s keservének mély örvényébe hanyatlott.
A zuhogó tenger fövenyes partjára kiállván
Sokszor, mint bálvány meg sem mozdúlva, csak omlott
Sűrű könyveinek fájdalmas zápora: s mintha
Most is Ulisszesznek látná távozni hajóját,
Habjait a haragos tengernek nézte. Azonban
Egy gályát látott, amelly a tengeri vésztől
Öszvetörött, majd kormányát, majd padjait, árboc
Fáját, és szakadott kötelit szemlélte miképen
Hányták a tenger hullámai, s végre kiszórták
A szárazra. Ezen mikor elbámúlna, továbbá
Késvén, két embert távolról láta, kik úszva
A víz habjaival küszködnek minden erőből.
Egyik már nagy üdőt mutatott, a másik Ulisszeszt
Ábrázolta, pedig nem régen lépe virágzó
Korba, szelíd, bátor, minden járása s kelése
Egy koronás főhez méltó: jól tudta Kalipszo
Mindjárt, hogy Telemák ez, az Ő szeretője Ulisszesz
Bajnoki módra nevelt fia, nagy magzatja, de társán
Elbámúlt, s ki legyen meg nem foghatta, (mivelhogy
A kisebbek elől a legfőbb Istenek, - amint
Itten is - elrejtnek némellyeket) akivel együtt
Indúlt el fiatal Telemák bújdosni, Minerva
Volt az, Mentor képe alatt; és mennyei fényét
Elrejtette, ne, hogy ki legyen, megtudja Kalipszo.
Illyen gyászeseten, mellyet meg kellene szánni,
Örvendett nagyon és kacagott a Nimfa magában:
Mert szigetébe hozá Telemákot, kedvese vérét.
Vészéből mikoron kikapott a partra, Kalipszo
Mintha nem ismérné, mi hozott ide? balgatag ifjú!
Úgymond, megtudjad, hogy az én szigetembe kiszállni
Nem szabad. E szókat haragosban mondta, hogy el ne
Árúlná örömét, melly, bár nem akarta, kiadta
Orcáján egyszerre magát. Oh! így felel erre
Megdöbbent szívvel Telemák, Oh! légy te halandó
Ember, vagy valamelly Istenség (én ugyan Isten-
Asszonyt felséges képedben tisztelek) Oh! egy
Ollyant szánakodó szívvel végy, aki hogy édes
Atyjának fellelje nyomát, hogy tudja meg annak
Hollétét, elszánta magát, sok ezernyi veszélyre.
Végre hajójával kőszikláidra vetődvén
Míg a partra jutott, te magad, mint szenvede, láttad.
Hallván e szavait szomorú Telemáknak az Isten-
Asszony, szép szóval tudakozza, ki légyen az atyja,
Kit feje vesztével keres? Édesatyámnak, Ulisszesz
A neve, mond Telemák: egy ő amaz érdemes és nagy
Fők közt, kik Tróját megszállván, végre porába
Döntötték: bátor szívét, sok bajnoki tettit,
És nagy okosságát Görögország, s Ázsia tudja.
Most a tengereken, valamerre kiterjed azoknak
Széle, hajókáz ő: bújdosván tévelyeg, és a
Kőszirtek veszedelmi között hányattatik. Oh jaj!
Mint valamelly tündér árnyék, fut előtte Hazája.
Penelope búsúl velem együtt: semmi reményünk
Nincs, hogy láthassuk többé: magam íme hasonló
Szélvészek közepett forgok régulta, hogy egyszer
Már kitanúlhassam hollétét édesatyámnak:
Ah! de talám (minden tetemim borzadnak!) Ulisszesz
Csontait a tenger tajtékzó habjai hánnyák:
Oh, könyörűlj, kérlek, szigeted szent Asszonya szánd meg
A boldogtalanok sorsát, és, él-e, vagy elhalt
Édesatyám, ha tudod mondd meg, s mit végze felőle
A kegyes ég, ha szabad tudnom, magyarázd meg előttem.
Ékes szólását nem győzte csudálni Kalipszo,
És bámulni, kivált szép ifjusága szemébe
Tűnvén, egy darabig nem szólt, csak nézte felindúlt
Szívének nem várt bálványát; végre magához
Tért, s e szókra fakadt: Amit tudok édesatyádról,
És történetiről, Telemák! kijelentem. Azonban
Nincsen üdőm most arra, s tudom, hogy néked is annyi
Sok nyomorúságok nagy bágyadtságot okozván,
Nyúgodalomra vagyon szükséged. Jer velem együtt,
Jer hát, mint kedves fiamat befogadlak örömmel
Hajlékomba, Te lész minden vigsága magános
Éltemnek, s én, hogyha neked fog tetszeni, hogyha
Ten hasznodra tudod bölcsen fordítani, legfőbb
Boldogságod. Ezen megindúlt szíve, s követte
Mindjárást Telemák lassú lépéssel az Isten-
Asszonyt, aki merőn állván a Nimfa seregben,
Ollyan volt, mint egy szép szálas cédrus az erdő
Apróbb fái között: eleven természeti színe,
Két szeminek ragyogó tüze, szép viselése, hajának
Mesterség nélkűl gyönyörű rendekre szedése,
Elragadá szívét Telemáknak. Mentor azonban
A szemeit lefelé tartván hallgatva követte.
Elbámúlt Telemák, és álmélkodva csudálta,
Melly kies és gyönyörű Barlang a Nimfa lakása,
Ámbátor sem ezüst, sem arany nem tette böcsössé,
Sem márvány, s cifrán készített oszlopok, írott,
Vagy faragott képek, mesterség ritka csudái.
A barlang bolthajtások módjára kivágva
Olly különös kézzel vala; hogy valamennyi szobái,
Mellyek kellemetes rendekre valának elosztva,
A megválogatott kövecsek, s sokféle csigáknak
Bő nemitől, csuda, mint fénylettenek! oldali környét
Szőlőtők ülték, s sűrű levelekkel egészen
Béárnyékozták, a Nap hévsége zefirnek
Gyenge lehelletitől enyhűlt: több tiszta vizeknek
A zöld pázsit alól kedves fakadása s folyása
Ferdőket készítettek: nem messze meg egy szép
Erdő volt leveles fákkal tele, mellyek az évnek
Minden részeiben kifakadván újra virágok
Illatozásaikat hintették széllel: az erdő
Közt a Nimfamező; közepén egy csermelye vídám
Csörgéssel folyván sietett elenyészni: körűle
Szüntelen a szárnyas seregek víg éneki zengtek.
Egy nemigen nehezen járó dombocska tövénél
Állott a barlang, mellyből a tengeri szélvészt,
A dagadott habokat, mikor a szirtekre vetődtek,
És meg visszafelé dőltek, láthatta Kalipszo.
Úgy a vízbe szorúlt gazdag szigeteknek egekre
Felnyúlt hárs, és nyárfáit nézhette, de főképp
A távol fekvő hegyeket, mint bujnak ölébe
A nagy felhőknek, ha pedig közelebbre tekíntett,
Tér mezejét (gyönyörű kertnek kell mondani) látta.
Lakhelye szépségét, s kincsét Telemáknak elejbe
Adván, monda: mivel fáradt vagy, vesd le magadról
Nedves köntösidet, s nyúgodjál; nem sok üdőre
Visszajövök hozzád: akkor fogsz hallani tőlem
Olly történeteket, mellyek hallásira szíved
Érzékenységgel betelik, nemes ifju. Kalipszo,
Ezt mondván, rendelt egy Nimfát, aki vezetné
Őt, s Mentort barlangjának beli részibe, mellyet
Mint titkosb helyet úgy tartott mindenkor az Isten-
Asszony. Az udvarló Nimfák gyújtottak azonban
Cédrusfát, mellynek temjénes füstje kiterjedt
Kellemes illattal. Kész volt a köntös is immár.
Gyenge fejérségét mihelyest meglátta, s palástján
A varrott aranyat Telemák tündökleni, ifjú
Szívén a röpöső öröm árja fölötte kiöntött.
Ezt nem szívelvén Mentor, hát illy hamar, úgymond
Dorgáló hangon, nagy Ulisszesz gyermeke, s aki
Atyjának példás tettét elszánta követni,
Illy hamar, és könnyen szívét meg hagyja csalatni?
Oh! vígyázz Telemák! szem előtt tartsd édesatyádnak
Annyi dücsőséges munkáit: tégedet álnok
Kockájára kitett az irígy és csalfa szerencse;
Légy szemes, és magadért mint illik, kelj ki vétézűl!
Hidd el az olly ifjú, kit az asszonyi cifra hiúság
Elragadott, alacsony lelkű, s csúf sepreje férfi
Rendünknek: ki magát meggyőzvén bajnoki módon
A gyönyörűséget letapodta, dicséretet, és fő
Tiszteletet méltán várhat, mint érdemes ember.
Jó Mentornak ezen bölcs intésére sohajtván
Melléből Telemák illyenképp szóla: vegyék el
Életemet tőlem, kívánom, az Istenek inkább,
Mint meghódúllyon szívem, s rabláncra szorúlva
A feslett puhaság idegen bálványit imádja.
Nem fog Ulisszesznek magzatja gyalázatos ember
Lenni: haszontalanúl kedveskedik a buja Cipris.
Úgy, de mi sok jókkal mindkettőnk tartozik a nagy
Égnek, hogy kitörénk a partra magunkat utolsó
Vészünkből: osztán: hogy ezen kegyes isteni Asszonyt,
Aki szerencsétlen sorsunk örömére lehessen,
Adta? barátságát Telemák, mond Mentor, ezerszer
Inkább féljed, mintsem amaz kőszálakat, ahol
A haragos zivatar széllel szaggatta hajódat.
A jó erkölcsnek legterhesb harca van akkor,
Amikor a színlett gyönyörűség ostromit érzi.
Ójad hát magadat mikoron hizelkedik, és ne
Higgy ígéretinek; lest hány a csalfa Kalipszo.
Büszke az ifjúság; bízik mindenha magában
Bátor igen gyarló; s könnyen hisz, nem tud előre
Gondolkodni; s azért nem sokszor kára siralmas.
Méz szavait főképp úgy vedd, mint szinte halálos
Mérgét: félj, kígyó lappang a rósabokorban.
Így elkészítvén Telemákot Mentor az Isten-
Asszonyhoz mentek, ki reájok vára, s ebédhez
Fogtanak: udvarlást a Nimfák tiszta fejérben
Tettek: mesterség nélkűl, jó s kellemes ízű
Étkeket, amellyek madarakból, ritka vadakból
Nagy szorgalmatosan készűltek, tettek elejkbe,
A bort fínom arany csészékből hörpölgették.
A fiatal Nimfák azalatt énekre fakadtak,
És, mi szerencsétlen harcoltak az Istenek ellen
A buta Tellusnak dölfös szüleményei, zengték.
Majd Szemelét, s annak szeretőjét, majd Atalántát,
S Hippomenest vették tárgyúl, míg végre kipusztúlt
Trója vidékének szállván mezejére, Ulisszesz
Tetteit, és nagy eszét kezdették mennyei hangon
Zengeni: hogy Telemák megtisztelt atyja nevéről
Hallott, felgerjedt, és a fájdalmas örömtől
Elfogatott szívét többé nem bírta: Kalipszo
Ezt látván, intett Nimfáinak, akik azonnal
A Centaurusok és Lapiták viadalmira kezdtek.
Osztán: mint szállott le pokolba nagy Orfeus, és mint
Nyerte meg Euridicét, s mint vált meg tőle, dalolták.
Asztal után a Nimfa külön Telemákot imígyen
Szólitá: tudod azt nagy Ulisszesz Vére, minémű
Hajlandósággal, melly szívvel légyek irántad.
Én, az Egek végzése szerint örök életet élek:
A szigetembe pedig nem jő soha senki, hanemha
Mérészsége miatt meg akar bűnhődni, veszélytek
Sem volt volna elég haragomnak mennykövi ellen
Védeni benneteket, de szerettelek akkor is: ez hát,
Ami veszélyednek közepett megtarta, s segédet
Nyújta, azon forró szeretet vala, mellyel igyekszem
Mostan is életedet boldoggá tenni. Szerencséd,
Amelly rád mosolyog, Telemák, és kedves ölébe
Kész bévenni, böcsűld: kérlek, ne kövessed atyádnak
Példáját; megcsalta magát, megcsalta, s örökre!
Egy vak kívánság nyomorúlttá tette; hazáját,
Hogy láthassa, kies szigetemből elszöke, s íme!
A zúdúlt tenger megbosszúllotta személyem
Ílly sértődését; szemeim láttára hajóját
A szelek elfogták, hányták, elvégre lesüllyedt
A szörnyű örvény feneketlen mélyibe. Mit tégy
Már most, e szomorú példából értsd meg. Atyádat
Elvesztvén, mi reményt várhatsz? Itakára hiába
Vágysz. Legyen az, kedves Telemák! örömedre, hogy ollyan
Istenség fogadott bé hozzá, aki keserves
Állapotodra tekínt, és aki nagyobbra emelhet
Téged, mintsem előbb voltál. Oh! (így felel égő
Szívéből a bús Telemák!) kegyes isteni Asszony!
Engedd, hogy szomorú sorsát keseregjem atyámnak:
Jól tudod azt magad is, hogy méltán könyvezek érte.
Így, és nem másképp enyhűlhet bánatom: a te
Kedves ajánlásod nagyságát így fogom észre
Venni, s szerencsémet jól megfontolhatom osztán.
Ezt hallván, nem mert mélyebben szólni Kalipszo,
Sőt, hogy Ulisszesznek sajnálja fölötte halálát
Ő is, mint Telemák, szemeit könyvekre fakasztá.
Hogy szívét jobban kitanúlná, gyenge igékkel
Kérte, beszélné meg; mint jött szigetébe; mi módon
Történtek nem várt veszedelmei? Hosszas üdő kell,
Mond szomorún Telemák, hogy előszámláljam: azonban
Mert akarod, legalább sommásan szólok azokról.
Megtudván, hogy azon Fejedelmek s Hercegek, akik
Elpusztították Tróját, hazatérnek, elejkbe
Indúltam, hogy megtudhatnám édesatyámnak
Hollétét; az anyám számos kérői csudálták
Útamat, és az okát kívánták érteni tőlem.
Álnok szíveiket tudván, titkoltam előttök
A dolgot szorgalmatosan, s így végre Pilosba
Nesztorhoz mentem, s onnan Spártába: Királya
Nagy szívességgel fogadott, de hogy élne-e vagy nem,
És hol volna atyám, egyik sem tudta bizonnyal.
Szíciliába tehát igyekeztem evezni, mivelhogy
Hírlelték, hogy atyám gályáját a szelek annak
Partjaihoz vitték: e szándékomra nem állott
Mentor, s hogy változtatnám meg, bölcsen ijesztett.
Mert részént iszonyú Cikloposok, s emberi hússal
Élők lakják azt, részént révpartjai rosszak.
Énéás is azon helyeken vesztette hajóit.
Monda tovább: az egész Görögország népire mérges
Bosszút forralnak, de leginkább törnek Ulisszesz
Magzatjára, s böcsös vérét lesik önteni Trója
Szánakodói: tehát térj vissza hazádnak ölébe,
Nem sok üdőre talám az atyád is elérkezik: ezt nem
Ok nélkűl mondom; kedvellik az Istenek őtet.
Hogyha pedig veszedelme ki van végezve, s hazáját
Már ezután soha nem láthatja; te mégis anyádért
Térj Itakába, s szegényt szabadítsd meg az ellene tódúlt
Ellenségektől: eszedet, tudományodat a rád
Várakozó népnek terjesszed elejbe: mutasd meg
Nyilván, hogy fia vagy, s méltó, kire szálljon Ulisszesz
Szép birodalmának nagy terhe, királyi hatalma.
Illy üdvösséges szavait, bár meg ne vetette
Volna makacsságom! Jó Mentor mindazonáltal
Ifjúságomnak nem nézvén vétkire, csendes
És hív lélekkel követett, valamerre hajóztam.
Sok veszedelmekkel kellett küszködnöm azulta,
Mellyek az Ég végzése szerént történtek: az ifjú
Délceg szívet ezek megtörvén jóra tanítják.
