Virág Benedek: JEREMIÁS KESERVEI
JEREMIÁS KESERVEI
Töredékek
Látván Jéremiás, hogy amaz fő nemzeti váras,
Jérusalem szörnyen ki vagyon forgatva helyéből;
Hogy már gyászba borúlt minden pompája, hogy eltünt
Fénye, s dücsőséggel ragyogó felsége: megindúlt
Szívében, s a templomnak töredékire dőlvén,
Sok zokogási között bús mellét verve, szerelmes
Honjának szomorú vesztét így kezdte siratni:
Jérusalem szörnyen ki vagyon forgatva helyéből;
Hogy már gyászba borúlt minden pompája, hogy eltünt
Fénye, s dücsőséggel ragyogó felsége: megindúlt
Szívében, s a templomnak töredékire dőlvén,
Sok zokogási között bús mellét verve, szerelmes
Honjának szomorú vesztét így kezdte siratni:
ELSŐ KESERV
Hát illy véletlen, s illy gyászos sorsra jutott-e
E váras, melly büszke fejét, mint földi királyné,
Fenntartotta minap; s amellynek imádta hatalmát
Minden egyéb nemzet, diadalmit látta, csudálta?
Mellynek az ellenség megréműlt néha nevére,
Hát rabláncra vagyon már bátor népe szorítva?
Régi szabadságát elvesztvén szolgai módra
A dühös Asszirius gőgös kényének adózik?
Jaj! szép vára, Sion, kiürült egyszerre, kipusztúlt!
Elhagyatott! kínos sorsát jajgatja setétes
Éjjelein; nincsen, ki valóban szánja keservét,
Nincs, ki rokon kézzel letörölvén könyveit, oltsa
Égő szívének fájdalmas lángait: ah nincs
Senki, kivel sirhasson is együtt. Mindenek íme
Megvetik! Akik előbb frígy-társai voltak, elállván
Tőle, szerencsétlenségét gúnyolva kacagják,
S így mérget hintnek vad örömmel szíve sebére.
Júdás, hogy szomorú rabságra ne jutna, hogy édes
Honja dücsőségét méltatlan gyászba ne látná,
Elszaladott: idegen földön bújdosva kerűli
Mennykövi fegyvereit Káldornak. Hasztalan! ez már
Elfoglalt minden helyeket, s szűk útakat: öl, dúl
Tábora. Júdásnak nincs többé nyugta, reménye.
Oh Sion! oh nemrég mennyeknek mása! királyi
Templomod, Oltárid, felséges tornyaid, ékes
Oszlopid, a földön szanaszét leterűlve hevernek.
Jaj panaszok töltik szomorú útcáidat. Ah! nem
Láthatsz már ezután, ki tebenned régi szokásként
Áldozatot tegyen Istennek, s szent ünnepet üljön.
Papjaidat gyászban látom keseregni, leányid
A ragyogó napfényt megkárhoztatva, halálos
Fájdalmok közepett jajgatnak, s melleket ütvén
Szaggatják hajokat: valamerre tekintek, előttem
A sok szörnyűség rémítő képei; minden
Néma, csak a nyomorúságnak szava hallatik: a bús
Inség nyög, s minduntalanúl panaszokra fakad ki.
Tudnillik már most az Igazság Istene méltó
Bosszút áll rajtad; régen letapodtad az Ő szent
Törvényit, kegyes intésit kinevetted; örűltél
Undokságidnak: sőt napról napra tetézted,
A sok bűnre hanyatthomlok, mint esztelen állat,
Szüntelenűl vetemedvén. Hogy vesztedre jutottál.
Jérusalem! hogy az ellenség feldúlta temérdek
Kincseidet: hogy az al, s fel Rendet elűzte: hogy annyi
Kisdedeket dühösen kiragadt az anyáknak ölökből,
És felmészárlott szemeik láttára kegyetlen
Kézzel; mindezeket förtelmes bűnöd okozta!
E váras, melly büszke fejét, mint földi királyné,
Fenntartotta minap; s amellynek imádta hatalmát
Minden egyéb nemzet, diadalmit látta, csudálta?
Mellynek az ellenség megréműlt néha nevére,
Hát rabláncra vagyon már bátor népe szorítva?
Régi szabadságát elvesztvén szolgai módra
A dühös Asszirius gőgös kényének adózik?
Jaj! szép vára, Sion, kiürült egyszerre, kipusztúlt!
Elhagyatott! kínos sorsát jajgatja setétes
Éjjelein; nincsen, ki valóban szánja keservét,
Nincs, ki rokon kézzel letörölvén könyveit, oltsa
Égő szívének fájdalmas lángait: ah nincs
Senki, kivel sirhasson is együtt. Mindenek íme
Megvetik! Akik előbb frígy-társai voltak, elállván
Tőle, szerencsétlenségét gúnyolva kacagják,
S így mérget hintnek vad örömmel szíve sebére.
Júdás, hogy szomorú rabságra ne jutna, hogy édes
Honja dücsőségét méltatlan gyászba ne látná,
Elszaladott: idegen földön bújdosva kerűli
Mennykövi fegyvereit Káldornak. Hasztalan! ez már
Elfoglalt minden helyeket, s szűk útakat: öl, dúl
Tábora. Júdásnak nincs többé nyugta, reménye.
Oh Sion! oh nemrég mennyeknek mása! királyi
Templomod, Oltárid, felséges tornyaid, ékes
Oszlopid, a földön szanaszét leterűlve hevernek.
Jaj panaszok töltik szomorú útcáidat. Ah! nem
Láthatsz már ezután, ki tebenned régi szokásként
Áldozatot tegyen Istennek, s szent ünnepet üljön.
Papjaidat gyászban látom keseregni, leányid
A ragyogó napfényt megkárhoztatva, halálos
Fájdalmok közepett jajgatnak, s melleket ütvén
Szaggatják hajokat: valamerre tekintek, előttem
A sok szörnyűség rémítő képei; minden
Néma, csak a nyomorúságnak szava hallatik: a bús
Inség nyög, s minduntalanúl panaszokra fakad ki.
Tudnillik már most az Igazság Istene méltó
Bosszút áll rajtad; régen letapodtad az Ő szent
Törvényit, kegyes intésit kinevetted; örűltél
Undokságidnak: sőt napról napra tetézted,
A sok bűnre hanyatthomlok, mint esztelen állat,
Szüntelenűl vetemedvén. Hogy vesztedre jutottál.
Jérusalem! hogy az ellenség feldúlta temérdek
Kincseidet: hogy az al, s fel Rendet elűzte: hogy annyi
Kisdedeket dühösen kiragadt az anyáknak ölökből,
És felmészárlott szemeik láttára kegyetlen
Kézzel; mindezeket förtelmes bűnöd okozta!
MÁSODIK KESERV
Hol van amaz híres váras szépsége? Sionnak
Hol van tündöklő két csillaga, két szeme? hol van
Rózsa pirosságát megelőző színe? hol, amit
Elbámúlva csudált az egész föld, s amit irígylett?
Íme, királya, kevély fejedelmei, hetyke vitézi
Hitvány rabszolgák! kezeken lánc, durva bilincsek
Kényes lábaikon pengnek; mint űzi s loholja
Őket az ellenség! mint dőlnek emerre s amarra,
Bágyadt tagjaikat húzván! Így rogy le ináról
A kos nyár közepén, mikor a nap rétre, mezőre
Forróságot ereszt, s minden füvet elsüt, eléget.
Ílly nyomorúságban rossz tetteit ismeri, szánja
Elkövett bűnét, forró könyvével akarja
A felségesnek szívét lágyítni, haragját
Engesztelni. Igen későn jő észre! hiába
Hinti fejét gyászporral, hasztalan önti szeméből
Vérrel elegy könyv záporait: boldogtalan: akkor
Kell vala sírni, mikor szent férjfiak által előre
Hírdettette, hogy Ő már készen tartja kezében
Súlyos mennyköveit, s majd, majd lebocsátja Sionra.
Volt még akkor üdő megtérni, s imádni lehajtott
Fővel az ég, a föld nagy Urát, rettegni hatalmát,
Meghálálni ezer jó tettit, drága kegyelmét.
Mert Ő tette Siont naggyá, Ő szerze Sionnak
Kincset, erőt, fényes nevet; Ő vala gyámola mindég.
Most, mikor a várast a tűz, a fegyver emészti,
S vérpatakok follyák útcáit, most, mikor a nép
Vérében fetreng, s nem lelhet semmi segédet,
Hogy szabadúlhasson; mikor el van temploma hányva,
S annak imádandó porait csúfolja, s tiporja
A dühös ellenség: mit használ sírni, zokogni?
A megbántódott Istennek szent keze régen
Megfenyegette, s az ég szörnyű dörgési fölötte
Több ízben zúgtak, fel akarván költeni vétkes
Álmából, de Sion nem gondola semmit ezekkel.
A haragos mennynek rettentő nyílai közt is,
Oh, iszonyú vakság! Bordéllyá tette tulajdon
Házát, s a puhaság trágár kebelében alunni
Mérészlett. Így, így vonszotta magára haragját
A kegyes Istennek! ki szeretni tud, és akar, amíg
A vétkek sokasága ki nem csavarítja kezéből
A bűnt érdemeként megalázó mennyei vesszőt.
Puszta hazájából idegen földekre kikelvén
Nyúgalmat keres és örömet: de szaladnak előle
E jók: megsértett félékeny lelke, gyalázat,
Szégyen, bú, kétségbeesés késérik, ijesztik.
Hogyha talám valakit szemközt lát jőni, legottan
Visszacsavarja fejét, s szemeit betakarja kezével,
Irtózást okozó sebeit szégyenli: fekéllyel
Lábai megförtöztettek; rút teste miríggyel
Meg van rakva, halált fú poshadt melle, kivetve
A száraz földön nyomorog, jajgatja keserves
Napjait éltének: nem látván régi barátit
Elpártolt rokonit, s fiait mellette; Nagy Isten!
(Így zokog) Ah! egyedűl te segíthetsz engem ezentúl!
Nézz sebeimre kegyes szemmel, nézz! s hogyha tenéked
Tetszik, könyörűletlen Babilont kacagásra fakasztja!
Hol van tündöklő két csillaga, két szeme? hol van
Rózsa pirosságát megelőző színe? hol, amit
Elbámúlva csudált az egész föld, s amit irígylett?
Íme, királya, kevély fejedelmei, hetyke vitézi
Hitvány rabszolgák! kezeken lánc, durva bilincsek
Kényes lábaikon pengnek; mint űzi s loholja
Őket az ellenség! mint dőlnek emerre s amarra,
Bágyadt tagjaikat húzván! Így rogy le ináról
A kos nyár közepén, mikor a nap rétre, mezőre
Forróságot ereszt, s minden füvet elsüt, eléget.
Ílly nyomorúságban rossz tetteit ismeri, szánja
Elkövett bűnét, forró könyvével akarja
A felségesnek szívét lágyítni, haragját
Engesztelni. Igen későn jő észre! hiába
Hinti fejét gyászporral, hasztalan önti szeméből
Vérrel elegy könyv záporait: boldogtalan: akkor
Kell vala sírni, mikor szent férjfiak által előre
Hírdettette, hogy Ő már készen tartja kezében
Súlyos mennyköveit, s majd, majd lebocsátja Sionra.
Volt még akkor üdő megtérni, s imádni lehajtott
Fővel az ég, a föld nagy Urát, rettegni hatalmát,
Meghálálni ezer jó tettit, drága kegyelmét.
Mert Ő tette Siont naggyá, Ő szerze Sionnak
Kincset, erőt, fényes nevet; Ő vala gyámola mindég.
Most, mikor a várast a tűz, a fegyver emészti,
S vérpatakok follyák útcáit, most, mikor a nép
Vérében fetreng, s nem lelhet semmi segédet,
Hogy szabadúlhasson; mikor el van temploma hányva,
S annak imádandó porait csúfolja, s tiporja
A dühös ellenség: mit használ sírni, zokogni?
A megbántódott Istennek szent keze régen
Megfenyegette, s az ég szörnyű dörgési fölötte
Több ízben zúgtak, fel akarván költeni vétkes
Álmából, de Sion nem gondola semmit ezekkel.
A haragos mennynek rettentő nyílai közt is,
Oh, iszonyú vakság! Bordéllyá tette tulajdon
Házát, s a puhaság trágár kebelében alunni
Mérészlett. Így, így vonszotta magára haragját
A kegyes Istennek! ki szeretni tud, és akar, amíg
A vétkek sokasága ki nem csavarítja kezéből
A bűnt érdemeként megalázó mennyei vesszőt.
Puszta hazájából idegen földekre kikelvén
Nyúgalmat keres és örömet: de szaladnak előle
E jók: megsértett félékeny lelke, gyalázat,
Szégyen, bú, kétségbeesés késérik, ijesztik.
Hogyha talám valakit szemközt lát jőni, legottan
Visszacsavarja fejét, s szemeit betakarja kezével,
Irtózást okozó sebeit szégyenli: fekéllyel
Lábai megförtöztettek; rút teste miríggyel
Meg van rakva, halált fú poshadt melle, kivetve
A száraz földön nyomorog, jajgatja keserves
Napjait éltének: nem látván régi barátit
Elpártolt rokonit, s fiait mellette; Nagy Isten!
(Így zokog) Ah! egyedűl te segíthetsz engem ezentúl!
Nézz sebeimre kegyes szemmel, nézz! s hogyha tenéked
Tetszik, könyörűletlen Babilont kacagásra fakasztja!
HARMADIK KESERV
Jaj! már nem nyerhet zokogásra bocsánatot! égő
Szívének buzgó kérelmei mind elenyésznek
A levegőn, s fel nem juthatnak az égnek Urához.
Aki sokat tűrt, várt eddig, s nem akarta haragja
Mennykövit a népnek feslettségére leszórni.
Mostan igazságát nyilván kimutatja, s hatalmát.
Íme, kevélységét Szolimánnak földig alázta.
Sok kincsét, mellyet, vagy az ég jósága vezetvén
Fegyvereit, győző erejével szerze; vagy elmés
Munka, s királyoknak takarékos gondja rakásra
Gyűjte sok esztendők által, kizsarolta dühödve
A Káldor, vagy irígységből a tűzbe vetette,
Hogy megemésztetnék. Ez, ez annak haszna, gyümölcse,
Hogy megszegte hitét, s azokat, botor alkura lépvén,
Társainak fogadá, s a szent templomba ereszté,
Akiket eltiltott házától, és kirekesztett
Szent oltáraitól, mint undok népet, az Isten.
Nemcsak az ellenség vérengző fegyvere által
Bünteti elpártolt fiait Szolimánnak az Isten.
Ah! kínosb eszköz szent tetszésének az éhség!
Íme, miként nyögnek bágyadtan az emberek! Ah! nem
Emberek! árnyékok borzasztó képei! csontból
Álló szörnyetegek! négykézláb másznak az inség
Elpusztúlt mezein. Nincs, aki segítse halálos
Kínjok közt; ha mit elrejthettek, mellyre sem a tűz,
Sem pedig a dúlók nem akadtak: drága ruhákat,
Bébor köntösöket, gyémánttal, ezüsttel, arannyal,
Bővén béfoglalt csészéket, készek od'adni
Egy falatért, amelly megtartóztassa röpűlni
Készűlt lelkeiket. Hol, hol van régi szerelmed
Szent Isten! kedves Szolimánhoz? nézz le Sionra,
Hallgasd meg szomorú panaszit, hallgasd meg utolsó
Inségére szorúlt nyomorúltnak jajjait! Oh! én,
Így sír fel hozzád, oh: én boldogtalan árva!
Régi szerencsémből mi kegyetlen sorsra jutottam!
Oh! te, ki mellettem jársz, és kélsz, addig is állj meg,
Oh útas! kérlek, míglen sebeimre tekintvén
Láthasd, nálamnál ki legyen több kínra kitéve.
Engem az Ur, mint szólott búsúlása haragja
Napján, megszede mint szőlőt a gazda, s előbbi
Díszemet elfosztván pusztán hagya. Nézzed: az égből
Rám küldötte tüzét, melly mellemet általütötte;
Minden csontokat, és ereket megtört, megemésztett.
Tudnillik, hogy ezen sanyarú vereségei hozzák
Helyre kevély eszemet, s szent engedelemre tanítsák.
Lábaimat, mellyek gonosz ösvényekre, szemérem
Nélkűl hordoztak, nagy erős békóba vasalta.
Hogy fájdalmaimat rám gerjedt lelke nevelje,
Én magamat földhez szegezett, s kis üdőre sem enged
Megpihenést! ez még nem elég: kikereste haragja
Undok vétkeimet, s azokat mind öszvekötözvén,
Mint valamelly terhes láncot rá verte nyakamra.
Ah! ezalatt romlott meg erőm, ez gyötri szünetlen
Vénségem, melly sírja fölött már várja halálát!
Szívének buzgó kérelmei mind elenyésznek
A levegőn, s fel nem juthatnak az égnek Urához.
Aki sokat tűrt, várt eddig, s nem akarta haragja
Mennykövit a népnek feslettségére leszórni.
Mostan igazságát nyilván kimutatja, s hatalmát.
Íme, kevélységét Szolimánnak földig alázta.
Sok kincsét, mellyet, vagy az ég jósága vezetvén
Fegyvereit, győző erejével szerze; vagy elmés
Munka, s királyoknak takarékos gondja rakásra
Gyűjte sok esztendők által, kizsarolta dühödve
A Káldor, vagy irígységből a tűzbe vetette,
Hogy megemésztetnék. Ez, ez annak haszna, gyümölcse,
Hogy megszegte hitét, s azokat, botor alkura lépvén,
Társainak fogadá, s a szent templomba ereszté,
Akiket eltiltott házától, és kirekesztett
Szent oltáraitól, mint undok népet, az Isten.
Nemcsak az ellenség vérengző fegyvere által
Bünteti elpártolt fiait Szolimánnak az Isten.
Ah! kínosb eszköz szent tetszésének az éhség!
Íme, miként nyögnek bágyadtan az emberek! Ah! nem
Emberek! árnyékok borzasztó képei! csontból
Álló szörnyetegek! négykézláb másznak az inség
Elpusztúlt mezein. Nincs, aki segítse halálos
Kínjok közt; ha mit elrejthettek, mellyre sem a tűz,
Sem pedig a dúlók nem akadtak: drága ruhákat,
Bébor köntösöket, gyémánttal, ezüsttel, arannyal,
Bővén béfoglalt csészéket, készek od'adni
Egy falatért, amelly megtartóztassa röpűlni
Készűlt lelkeiket. Hol, hol van régi szerelmed
Szent Isten! kedves Szolimánhoz? nézz le Sionra,
Hallgasd meg szomorú panaszit, hallgasd meg utolsó
Inségére szorúlt nyomorúltnak jajjait! Oh! én,
Így sír fel hozzád, oh: én boldogtalan árva!
Régi szerencsémből mi kegyetlen sorsra jutottam!
Oh! te, ki mellettem jársz, és kélsz, addig is állj meg,
Oh útas! kérlek, míglen sebeimre tekintvén
Láthasd, nálamnál ki legyen több kínra kitéve.
Engem az Ur, mint szólott búsúlása haragja
Napján, megszede mint szőlőt a gazda, s előbbi
Díszemet elfosztván pusztán hagya. Nézzed: az égből
Rám küldötte tüzét, melly mellemet általütötte;
Minden csontokat, és ereket megtört, megemésztett.
Tudnillik, hogy ezen sanyarú vereségei hozzák
Helyre kevély eszemet, s szent engedelemre tanítsák.
Lábaimat, mellyek gonosz ösvényekre, szemérem
Nélkűl hordoztak, nagy erős békóba vasalta.
Hogy fájdalmaimat rám gerjedt lelke nevelje,
Én magamat földhez szegezett, s kis üdőre sem enged
Megpihenést! ez még nem elég: kikereste haragja
Undok vétkeimet, s azokat mind öszvekötözvén,
Mint valamelly terhes láncot rá verte nyakamra.
Ah! ezalatt romlott meg erőm, ez gyötri szünetlen
Vénségem, melly sírja fölött már várja halálát!
NEGYEDIK KESERV
Melly iszonyú felleg támad fel az éjszaki sarkon!
És melly rettenetes zúgással ereszti magából
Ordító szeleit! Dávidnak háza, királyi
Széke remegj! réműlj fényes palotája Sionnak!
S ti falak, és híres bástyák rettegjetek! eljött
Végső romlástok nem várt órája! reátok
A megbántódott Isten lebocsátja haragját.
Ah, de mit emlegetek? Jaj! gyászos sorsa Hazámnak,
Follyatok, oh szemeim, s vér könyveket öntsetek! íme,
Vétkes Jérusalem fel van forgatva fonákúl!
Kőfalait, s az egekbe merűlt nagy tornyait, ékes
Szent egyházát, és kapuit kifeszítve helyekből,
Látom: az ég villámainak tüze most is emészti.
Dávidnak pálcája, dücső koronája, kegyetlen
Kézbe kerűlt: a Nép felszentelt atyja, királyi
Méltóságától megfosztattva, bilincset
Hurcol, s sokkal alábbra való egy gyermeki váznál.
Hah! mi homályba borúlt felséges napja Sionnak,
Sírnak az élemedett Öregek, s a földre szegezvén
Sok könyvtől fáradt szemeket, keseregve porozzák
Ősz fejeket gyászos hamuval: szép dísze Sionnak,
A Szűzek titkos siralommal könyvezik édes
Honjoknak szomorú veszedelmét, mostoha sorsát.
Ezt siratom, magam is, s bár könyveim árja haszonnal
Folyna Hazám nyomorú esetén! Sion, árva Hazámnak
Hajdani vára! kinek vagyon olly érc szíve, ki téged,
Mostani állapatodra tekintvén, meg ne sirasson?
És melly rettenetes zúgással ereszti magából
Ordító szeleit! Dávidnak háza, királyi
Széke remegj! réműlj fényes palotája Sionnak!
S ti falak, és híres bástyák rettegjetek! eljött
Végső romlástok nem várt órája! reátok
A megbántódott Isten lebocsátja haragját.
Ah, de mit emlegetek? Jaj! gyászos sorsa Hazámnak,
Follyatok, oh szemeim, s vér könyveket öntsetek! íme,
Vétkes Jérusalem fel van forgatva fonákúl!
Kőfalait, s az egekbe merűlt nagy tornyait, ékes
Szent egyházát, és kapuit kifeszítve helyekből,
Látom: az ég villámainak tüze most is emészti.
Dávidnak pálcája, dücső koronája, kegyetlen
Kézbe kerűlt: a Nép felszentelt atyja, királyi
Méltóságától megfosztattva, bilincset
Hurcol, s sokkal alábbra való egy gyermeki váznál.
Hah! mi homályba borúlt felséges napja Sionnak,
Sírnak az élemedett Öregek, s a földre szegezvén
Sok könyvtől fáradt szemeket, keseregve porozzák
Ősz fejeket gyászos hamuval: szép dísze Sionnak,
A Szűzek titkos siralommal könyvezik édes
Honjoknak szomorú veszedelmét, mostoha sorsát.
Ezt siratom, magam is, s bár könyveim árja haszonnal
Folyna Hazám nyomorú esetén! Sion, árva Hazámnak
Hajdani vára! kinek vagyon olly érc szíve, ki téged,
Mostani állapatodra tekintvén, meg ne sirasson?
