Tóth Árpád: A MELANCHOLIÁRÓL
A MELANCHOLIÁRÓL
John Keats
Ne, oh, ne vágyd a Léthét, s mámorul
Vad rostú farkastej szeszét se szűrd,
S mely halvány fődhöz rőt csókkal borul,
Poklos csucsor fürtös diszét se tűrd;
Setét füzéredűl taxus-bogyót
Ne pergess, és halálfős lepkeszárny
Ne lengjen bús Psychédül, s vén uhú
Ne lesse sok jajod, a nem fogyót:
Mert árnyuktól csak lomhább lesz az árny
Lelked fölött, s alél a drága bú.
Vad rostú farkastej szeszét se szűrd,
S mely halvány fődhöz rőt csókkal borul,
Poklos csucsor fürtös diszét se tűrd;
Setét füzéredűl taxus-bogyót
Ne pergess, és halálfős lepkeszárny
Ne lengjen bús Psychédül, s vén uhú
Ne lesse sok jajod, a nem fogyót:
Mert árnyuktól csak lomhább lesz az árny
Lelked fölött, s alél a drága bú.
Inkább, ha lelked méla kedve jő,
S mint síró égi felleg, úgy lep el,
S mint lankadt bimbófőt szelíd eső,
Mint április zöld dombját langy lepel:
Bús friss rózsákra hullasd permeteg,
Vagy sós szivárvány színe szívja fel,
S peóniák víg gömbjén hintsd te szét;
Vagy fogd lánykád kezét, s míg gyermeteg
Daccal pörölve csacska szót felel,
Idd mély csodájú, mély tekintetét.
S mint síró égi felleg, úgy lep el,
S mint lankadt bimbófőt szelíd eső,
Mint április zöld dombját langy lepel:
Bús friss rózsákra hullasd permeteg,
Vagy sós szivárvány színe szívja fel,
S peóniák víg gömbjén hintsd te szét;
Vagy fogd lánykád kezét, s míg gyermeteg
Daccal pörölve csacska szót felel,
Idd mély csodájú, mély tekintetét.
A Szépség is csak Bú, mert halni vész,
S ajkához hajló ujjal a Gyönyör
Mindegyre búcsut int és mind a Méz,
Mit kedvünk méhe szív, csak bús csömör:
Jaj, mert bár járd a Vígság templomát,
Szentélyét fátylas Mélabú üli,
Bár csak te látod, ki inyenc inyed
Falán a kéj héját már szétnyomád,
S ki lelked, mely ős, bús ízzel teli,
Oltárán függni szent jelül viszed.
S ajkához hajló ujjal a Gyönyör
Mindegyre búcsut int és mind a Méz,
Mit kedvünk méhe szív, csak bús csömör:
Jaj, mert bár járd a Vígság templomát,
Szentélyét fátylas Mélabú üli,
Bár csak te látod, ki inyenc inyed
Falán a kéj héját már szétnyomád,
S ki lelked, mely ős, bús ízzel teli,
Oltárán függni szent jelül viszed.
