Tóth Árpád: ÓDA EGY CSALOGÁNYHOZ
ÓDA EGY CSALOGÁNYHOZ
John Keats
Szivem fáj, s minden ízem zsibbatag,
Mint kinek torkát bús bürök telé,
Vagy tompa kéjű ópium-patak,
S már lelke lankad Léthe-part felé -:
Nem boldogságod telje fáj nekem,
De önnön szívem csordult terhe fáj
Dalodtól, könnyű szárnyú kis dryád,
Ki bükkös berkeken
Lengsz, s visszazengi a hűs, zöld homály
Telt kortyú, lenge, hő melódiád!
Mint kinek torkát bús bürök telé,
Vagy tompa kéjű ópium-patak,
S már lelke lankad Léthe-part felé -:
Nem boldogságod telje fáj nekem,
De önnön szívem csordult terhe fáj
Dalodtól, könnyű szárnyú kis dryád,
Ki bükkös berkeken
Lengsz, s visszazengi a hűs, zöld homály
Telt kortyú, lenge, hő melódiád!
Oh, még egy kortyot! mint hűs pincemély
Aggott borát, melyben - oh, drága nedv! -
Zöld tájak fénye s virágíze él,
Provánszi dal, tánc s napsütötte kedv!
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr,
Vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
Rózsás habbal, s a gyöngyszélű pohár
Öble setét bibor,
Hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld,
S szálljak veled, hol erdők árnya vár!
Aggott borát, melyben - oh, drága nedv! -
Zöld tájak fénye s virágíze él,
Provánszi dal, tánc s napsütötte kedv!
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr,
Vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
Rózsás habbal, s a gyöngyszélű pohár
Öble setét bibor,
Hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld,
S szálljak veled, hol erdők árnya vár!
Szálljunk tova, csak el! feledni mind,
Mit lomb mélyén te nem láttál soha,
A jajt, a lázat, mind a ferde kínt,
Mit nyögve vált itt bús szívek soka,
Hol béna főkön hűs, gyér haj busong,
Hol ifjak vázként dőlnek sírba le,
Hol már eszmélni is keserüség
S ólmos szemhéju gond,
S hol elborul a Szépség friss szeme,
Vagy benne egyre új vágy pokla ég.
Mit lomb mélyén te nem láttál soha,
A jajt, a lázat, mind a ferde kínt,
Mit nyögve vált itt bús szívek soka,
Hol béna főkön hűs, gyér haj busong,
Hol ifjak vázként dőlnek sírba le,
Hol már eszmélni is keserüség
S ólmos szemhéju gond,
S hol elborul a Szépség friss szeme,
Vagy benne egyre új vágy pokla ég.
Csak el! rejtekhelyedre lengni el!
Már nem Bacchus s a párducos fogat,
De a költészet szent szárnya emel,
Míg tompa elmém csügged s elakad -,
Ím itt vagyok! - ül már az éj szelíd
Trónján a szűz Hold, s dús csillagcsokor
Tündéri rajban körbefürtözé -,
De e mély árnyba itt
Az égről halk fényt csak a szél sodor
Mohás útvesztők s vak zöld lomb közé.
Már nem Bacchus s a párducos fogat,
De a költészet szent szárnya emel,
Míg tompa elmém csügged s elakad -,
Ím itt vagyok! - ül már az éj szelíd
Trónján a szűz Hold, s dús csillagcsokor
Tündéri rajban körbefürtözé -,
De e mély árnyba itt
Az égről halk fényt csak a szél sodor
Mohás útvesztők s vak zöld lomb közé.
Lábam virágra lép? - nem láthatom,
S hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt,
De a vak árnyból titkos-áthatón
Tavasz-balzsam száll, s édesen elönt
Füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
Tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
Bús violát, mely rejtezőn konyul,
S az ért május csudás
Sarját, a pézsmarózsát s mézborát,
Mint dongó zsong, ha nyárest alkonyul.
S hogy mily tömjént himbál a halk fa fönt,
De a vak árnyból titkos-áthatón
Tavasz-balzsam száll, s édesen elönt
Füvet, pagonyt, vackort, hóbóbitás
Tövist, nyájtépő vad cserjék sorát,
Bús violát, mely rejtezőn konyul,
S az ért május csudás
Sarját, a pézsmarózsát s mézborát,
Mint dongó zsong, ha nyárest alkonyul.
Merőn figyellek - óh, sok bús időn
Szeretgettem már a szelíd Halált,
S hívtam dudolva és becézgetőn:
Vinné halk lelkem békült légen át, -
De most, most volna a legédesebb
Elmúlni, kín nélkül, ez éjfelen,
Míg lelked a dal omló ütemén
Rajongva tépdesed!
Oh, zengj még! s légy, ha már süket fülem
Hiú hant lesz, magasztos gyász-zeném!
Szeretgettem már a szelíd Halált,
S hívtam dudolva és becézgetőn:
Vinné halk lelkem békült légen át, -
De most, most volna a legédesebb
Elmúlni, kín nélkül, ez éjfelen,
Míg lelked a dal omló ütemén
Rajongva tépdesed!
Oh, zengj még! s légy, ha már süket fülem
Hiú hant lesz, magasztos gyász-zeném!
Te nem halálra lettél, és irígy
Idő rád nem tipor, örök madár!
Éji dalod mondhatlan rég sir így:
Hány császár s bús bohóc hallotta már!
Oh, épp ez a dal járta át talán
A Rúth szivét, állván az idegen
Rozs közt, mikor síró honvágya fájt!
S mély vizek nyílt falán,
Az örvénylő óceán-üvegen
Talán e hang tár tűnt tündéri tájt!
Idő rád nem tipor, örök madár!
Éji dalod mondhatlan rég sir így:
Hány császár s bús bohóc hallotta már!
Oh, épp ez a dal járta át talán
A Rúth szivét, állván az idegen
Rozs közt, mikor síró honvágya fájt!
S mély vizek nyílt falán,
Az örvénylő óceán-üvegen
Talán e hang tár tűnt tündéri tájt!
Tűnt tündértáj! - harangként kong e szó,
S tőled magamhoz visszaűzve zúg,
Ég áldjon! - hajh, az ábránd rossz csaló,
S híres tündérhatalma mind hazug,
Ég áldjon, ég! - az égő, lenge dalt
A szomszéd rétek s halk folyó felett
Csend hűti már, s ott túl a halmokon
A mély völgyekbe halt...
Mi volt ez? - éji ábránd? Képzelet?
Oh, tűnt zene: zengtél? vagy álmodom?
S tőled magamhoz visszaűzve zúg,
Ég áldjon! - hajh, az ábránd rossz csaló,
S híres tündérhatalma mind hazug,
Ég áldjon, ég! - az égő, lenge dalt
A szomszéd rétek s halk folyó felett
Csend hűti már, s ott túl a halmokon
A mély völgyekbe halt...
Mi volt ez? - éji ábránd? Képzelet?
Oh, tűnt zene: zengtél? vagy álmodom?
