Reményik Sándor: Zsolozsmázik a kórházi szoba
Zsolozsmázik a kórházi szoba
Fenn a függöny s az ablak nyitva-tárva.
Özönlik be az őszi nap sugára.
Özönlik be az őszi nap sugára.
Fertőtleníti, mossa a szobát,
Lemossa szenvedéseim nyomát.
Lemossa szenvedéseim nyomát.
Elöttem vajjon kik feküdtek itt?
Lemosta-e ittlétük titkait
Lemosta-e ittlétük titkait
Az éjszakákon győzedelmes nap?
Vagy belőlük valami itt maradt?
Vagy belőlük valami itt maradt?
Róluk nem szólott nekem e szoba,
S most mégis, mégis mintha vallana.
S most mégis, mégis mintha vallana.
Elődeim mozdulnak meg a csendben,
S utódom hangja is lelkembe döbben.
S utódom hangja is lelkembe döbben.
A szenvedés nem apad el soha:
Zsolozsmázik a kórházi szoba.
Zsolozsmázik a kórházi szoba.
És soha el nem fogy a szeretet:
Zendül vissza reá a felelet.
Zendül vissza reá a felelet.
Mikor majd ezt a szobát elhagyom,
Magamtól tisztán másnak átadom.
Magamtól tisztán másnak átadom.
Egy kívánságot hagyok örökül:
Mint engem, annyi lélek, tisztaság
És annyi szeretet vegye körül.
Mint engem, annyi lélek, tisztaság
És annyi szeretet vegye körül.
1934 október 16
