Reményik Sándor: A vakond napba néz
A vakond napba néz
Sárika húgomnak, szeretettel
Kékebb az ég és aranyabb a lomb -
A fájdalom se fáj, csak halkan zsong -
A süket földből kibújt egy vakond.
A fájdalom se fáj, csak halkan zsong -
A süket földből kibújt egy vakond.
Csodálkozott, hogy napba nézhetett -
A napba nézett s beleszeretett -
És szárnya nőtt és fölemelkedett.
A napba nézett s beleszeretett -
És szárnya nőtt és fölemelkedett.
De azoknak, kik lent nyugosznak mélyen,
Vagy fent szikráznak, fent a fényes égen:
A csodát, mely a vakonddal esett
Már nem mondhatom meg.
Vagy fent szikráznak, fent a fényes égen:
A csodát, mely a vakonddal esett
Már nem mondhatom meg.
Pedig ó, hogy örülnének velem!
Milyen ölelőn, milyen melegen
Símogatnák megújult életem!
Milyen ölelőn, milyen melegen
Símogatnák megújult életem!
Gyötörtem bánattal az életük,
Gyötörtem bűnökkel az életük,
S most - gyógyultan - nem lehetek velük!
Gyötörtem bűnökkel az életük,
S most - gyógyultan - nem lehetek velük!
Tudom: örülnek, hogy én örülök,
Hogy nélkülök is, mégis örülök -
Az ő szerelmük tiszta és örök.
Hogy nélkülök is, mégis örülök -
Az ő szerelmük tiszta és örök.
És néha mégis félelem fog el,
Hogy hűtelenül hagytam őket el,
Őket, kiket
Avar takar
Hamar -
És nemsokára a hólepel.
Hogy hűtelenül hagytam őket el,
Őket, kiket
Avar takar
Hamar -
És nemsokára a hólepel.
Mikor ujjonganék
Visszanyert életemért hangosan,
Mikor lángolóbb színe gyúl a szómnak:
Egyszerre csak elszégyellem magam.
Úgy érzem, a halottak hangfogóznak,
Magamba térítnek, belémfogóznak:
Hogy valahogy el ne bízzam magam.
Szelíd karjukon erdők avarán
És rétek bársonyán vándorolok,
S ha elengednek, kiderült szemem
Egy áldott árnyalattal
Komolyabban ragyog.
Visszanyert életemért hangosan,
Mikor lángolóbb színe gyúl a szómnak:
Egyszerre csak elszégyellem magam.
Úgy érzem, a halottak hangfogóznak,
Magamba térítnek, belémfogóznak:
Hogy valahogy el ne bízzam magam.
Szelíd karjukon erdők avarán
És rétek bársonyán vándorolok,
S ha elengednek, kiderült szemem
Egy áldott árnyalattal
Komolyabban ragyog.
De aztán ismét nyugosznak ők mélyen,
Vagy tündökölnek fent a fényes égen,
S a csodát, mely a vakonddal esett,
Nekik mégsem,
Mégsem mondhattam meg.
Vagy tündökölnek fent a fényes égen,
S a csodát, mely a vakonddal esett,
Nekik mégsem,
Mégsem mondhattam meg.
Annak mondom hát, ki itt maradt még:
Aranyabb a lomb és kékebb az ég -
És ezerjófű a testvériség.
Aranyabb a lomb és kékebb az ég -
És ezerjófű a testvériség.
És százszor édes érzés: élni, élni,
Szeretni, munkálkodni és remélni:
Vakond-lét helyett sas-életet élni.
Ki itt van még, ó, örüljön velem,
Ki itt van még, ó, maradjon velem,
Szeresse megújuló életem,
Helyettük is,
Helyettük is -
Mint ahogy én
Élő szíveken át
Most a porladókat is szeretem.
Szeretni, munkálkodni és remélni:
Vakond-lét helyett sas-életet élni.
Ki itt van még, ó, örüljön velem,
Ki itt van még, ó, maradjon velem,
Szeresse megújuló életem,
Helyettük is,
Helyettük is -
Mint ahogy én
Élő szíveken át
Most a porladókat is szeretem.
1935 november 10
