Reményik Sándor: Helgoland
És újra jő, - és újra megtörik...
Harsogva csap fel, búgva hull alá,
És ez így tart öröktől-örökig.
Körülte zúg az emberáradat:
Millió élet, millió halál.
A sziklára egy percre fölcsapok,
Hogy aztán - aléltan hulljak alá, -
Én nem hiszem, hogy lakik valaki
Helgolandon, ki jajom hallaná.
Nincsen számomra más vigasztalás,
Mint hogy ezrekkel együtt jajgatok.
Hullám is vagyok, tenger is vagyok,
Csak egy vagyok, - és mégis az egész!
S nekem diadal és keserű mámor,
Ha a hullám fehér tajtékporától
A víhatatlan sziget ködbevész!
Csak hab vagyok, - és mégis örök, ős,
És mint az óceán, oly tehetetlen,
És mint az óceán, olyan erős!
A lelkem a sziklákon nagyot csobban,
Kevélyen kérdezem és keserűn:
Nekem, vagy a sziklának fájt-e jobban?!
Elvesztődöm a végtelen vizen,
És újra lent leszek, s a szikla fent,
És a háborút újra kezdem én:
A múlhatatlant, s a reménytelent.
Áll keményen és víhatatlanul.
Rajta sír, tombol, tajtékzik a hullám,
S a mélybe, önmagába visszahull.
Millió élet, millió halál.
A Sors: a sziklák zord szigetje áll.