Kosztolányi Dezső: SZÁMVETÉS MINDEN TISZTELET NÉLKÜL
csak azt tudom, hogy meg volt áldva hassal,
mi persze nem haragszunk akkoron,
mikor a férj lőcslábú, béna, kancsal.
nem volt veszélyes sem reám, sem Önre.
Ott állt közöttünk mindég bárgyuan,
s mi csókolózhattunk vigan fölötte.
ma mily bohó szeszélynek gondja érte,
beszél eskükről, bánat-könnyet önt,
emészti önmagát?... S mindezt csak érte?
ifjú, reménytől duzzadó szivével,
hogy besározza e vad pávián,
és véle éljen-háljon nappal-éjjel?
Megcsalhatunk-e ily vajszívü szörnyet?
Ily testi és ily szellemi herélt
már a faját se szolgálhatja többet.
mint gyantahordón két lyuk, olyanforma,
a tagja korcs, rövid, kicsinyke még,
és a mellével összeforr a gyomra.
ebédre asztalkendőt köt nyakához,
hogy az ingmellét ne szennyezze be,
mely máskülönben szutykos és tubákos.
és meghúzódik egy sötét sarokban.
Máskor meg a konyhába menekül,
s emészt hortyogva, forrón, jóllakottan.
becézi Önt "cicám", "te hű, szoborszép",
és az az egyetlen becsvágya csak,
hogy véleményét kérje ki a szomszéd.
Mindenki csak jót tud beszélni rája.
A kiscseléd bokáját csipkedi,
de már fölebb nem... A cseléd utálja.
És szívesen harisnyát is fejelne,
haszonleső és piszkosan fukar,
s ezért imádja Önt is. Ez a lelke.
úgy értheti, mint a szamár a verset,
ha titkainkat kikottyantanám,
tán meghatódna és nem lenne nyersebb.
ijesztgeti szerelmünk, mint a bősz őr,
a fák kopott, rongyos fabábuja,
mitől fél a madár, de csak először.
csak karjainknak kell eggyé fonódni,
köztünk reked e hólyag, s szabadon,
egy öleléssel nyomjuk őt agyon mi!