Kosztolányi Dezső: SÉTA MIKOR TIZENHAT ÉVES VOLTAM
remegve födte a tűzfényü csepp.
Dal szólt a földön, és benn a szivemben
pajkos rigó füttyentgetett szünetlen.
Talán azért, hogy engemet gunyoljon.
A szüleim meg pörlekedtek otthon
reggeltől estig, nem tudom, mi végett.
A lány virágot tört, táncolva lépett,
aztán leültünk, a mohágyra dőltem,
egy enyhe domb sugározott előttem,
s a búcsuzó, hamvas biborba folyt át,
szólt a leány: "Ó nézze csak e pompát,
mily meredek a hegy, hervadt a gyöp",
én néztem és nem láttam mást, csak őt,
dalolni kezdett. Vágyva és esengőn,
majd visszajöttünk a homályos erdőn,
egy fiatal szil az utunkban állt,
fölé emeltem lombernyő gyanánt.
Fejét zöld sátor árnya koronázta, -
az ajka nevetett szerelmi lázba.
Félénken egymás közelében álltunk,
néztük a harmatos füvet s a lábunk.
Az alvó rét csöndes volt és setét,
ő rám emelte a tekintetét
s tüzes szemünk a bársonyos homályban
meggyónta egymásnak dacolva, bátran,
mily lázasak a szívünk vágyai.
Csak szánk nem merte még kimondani.