Juhász Gyula: Botond apánk Bizancban
Turáni vére még lobogva lángolt,
Országokon által vígan barangolt.
Bár napkelet volt ringató bölcsője,
De lelke dús és bús Nyugatra pártolt.
S a Rajna nektárját buzgón kiitta.
Temérdek szolgát küldözött előre.
Kemény kaland volt néki ez az élet
És lángborát mély áhítattal itta.
Asszonyt ölelni és ellent levágni:
(gy jó a világ és így szép az élet!
A Dómok drága kincsét megcsodálta
(És nem röstelte az iszákba vágni.)
Az unalom: csak ez volt öldösője,
Az unalom a halál nyirkos ágya.
Botond apánk is fényes Délre tartott,
A harc turulja szállongott fölötte.
Hol isten a császár, a népe szolga,
Vágyott kalandot, tornát, harci sarcot.
S a kurjantását nem hallotta senki,
De bárdcsapását minden meghallotta!
Szemét az új, szűz csudákon feledte,
Bizanc a minden és a többi semmi!
Aranyosabb a glória a képen,
Itt szebb a nőtest és a férfielme.
Botond apánkat a hideg kirázta
Csodát csodáló gyermek gyönyörében.
Nem aranyat, az Nyugaton is sárga,
Nem boritalt, az Keleten is lángol.