Garay János: MÁTYÁS KIRÁLY GÖMÖRBEN.
Értett a harczi ménen megülni győztesen,
S ha harczi nem valának, bársony nyugágy helyett,
Mátyás király kezébe birói pálczát vett.
Törvényt, igazságot tett, a merre járt vala,
Bejárta a Dunának s Tiszának mesgyeit.
Kihallgatá urával a pór sérelmeit.
Tartott az útazásra Gömörben áldomást;
Az áldomások árja enyelgő és komoly,
Mikép Maros aranyja, Tokaj nedűje foly.
A hon virágozása dobogtat más kebelt,
Ez a német vesztére nagy rettentőt iszik,
Az a török halálán, ez a csehén bizik.
Egyért feledtek inni a vigadó urak,
S vigalmok a hegyig hat, hol munkás hangyakép
A tő tövét kapálja pőrén a póri nép.
Mátyás király föláll s int a szőlőhegy felé:
«Ím, dolgozott a munkás, mig vigadánk, urak!
Ne váltanók fel őket, hogy ők vigadjanak?
Mikép a felkelő nap a fényes ég ivén,
Utána mén az úrnép vontatva s kénytelen,
Mikép a lomha árnyék a test után megyen.
Kiváncsilag megállnak a vándor fellegek,
A nap kibú alóluk, meglátni a csodát,
A hős király kezének ügyében a kapát.
Az úrinép puhán nőtt, és otthon lomhula;
Mátyás király ügyes volt és könnyü termetű,
Az úrinép nehézkes, tömör tekintetű.
Mint űli a veríték az úrnép homlokát?
Mondjam tovább, ne mondjam: a gyors király mögől,
Miképen jobbra balra az úri nép kidől?
Kegyelmetes tréfáddal még mind rakásra ölsz -
A kardot elviseljük, kapáljon a ki tud!)»
És a panasz keserve Mátyás fülébe jut.
A megkapált barázdán nem fáradottan áll,
Arczára méltóság ül, szigor van homlokán
S a lelkendő urakhoz ily szó jön ajakán:
De megjegyeznetek kell nehéz verejtekét:
A föld, urak, kemény rög, s ki azt megmíveli,
Véres verejtekének gyöngyével öntözi.
Az áldomásba szőni: hogy éljen népetek!»
Szólott - s az úri nép megjegyzé az oktatást, -
Mátyás király Gömörben igy tarta áldomást.