Dsida Jenő: Egy fiúcskához
elérkezett, Elis, a te elnyugvásod.
Sziklaforrások kék hűvöséből iszik ajkad.
hagyd az ősi legendákat
s a madarak röptének sötét jóslatát.
mely bíborfürtökkel rakodva csüng,
s mind szebben ölelsz a kékbe karoddal.
mely a te holdas szemedet őrzi.
Ó, milyen régóta meghaltál, Elis!
melybe szerzetes mélyeszti viaszsárga ujját.
A mi hallgatásunk: fekete barlang,
s elnehezült pilláit lassan lehunyja.
Halántékodra fekete harmat csöppen,