Babits Mihály: ILLUSZTRÁCIÓK MINDENFÉLE KÖNYVEKHEZ
nagy, méltóságos, szónokló alak,
vasércből látszik és nem lanyha husból
előttem lassú léptekkel halad.
jajgatnak, mint a téli madarak.
Én térdelek; s szól a pribék: "Ne guzsgolj!"
S int kínom, pálmám és az égi lak.
kész inkább Divus Augustust imádni
és eskümért már jön a botos augur.
S míg morganak unalmas babonái
ó, holt Athén! neved szivembe jajdul.
fenyvek, veranda és az éji fény,
mely elsikamlik a lépcsők kövén;
egy rács, amelyet markol durva mark:
nyomát a fehér kőre letevén;
egy rándulás - és feltünik a vén
fej: szántott homlok, vad szem, görcsös ajk...
Benn a villában a kisasszony alszik
és szerteszéjjel szunnyad annyi rét.
sík vászonégen végig szinte hallszik
a tücsök, hogy bezengi a cserét.
írtam krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
Plutó országában elhallgat az ritmus.
Egy igaz dicsőség, melyet szerze Krisztus
ragyog örökkétig, égi amethystus.
hogy a Krisztus igaz utait elhagytam.
Hóhér fene marka fenyeget most engem.
az leszen bírája, akinek adósa. -
Könyörögj érettem lybanoni rózsa!
és lengetem árva sarlóm
hol minden epedve boldog
s nagy nők hevernek a tarlón.
Ezek a nők nem is élnek,
e madarak sohse szállnak,
e szél csak szele a szélnek,
ez árny csak árnya az árnynak.
amelynek a hold a napja,
amelynek teste a lélek
és lege a semmi habja.
Folyóvize léghabáram,
puha földje álompárna,
amelynek élete álom,
s maga a halál az álma.
Ezen a furcsa vidéken
csöndnek hívják a szerelmet
felhők hevernek az égen
a mezőn nők, nők hevernek,
lelked puha csókkal hintik
testedbe halkan omolnak,
mély, mély ölük neve: mindig,
sötét ajkuk neve: holnap.
annyi kedves, nemes villaház:
itt a hintót még paripák húzzák
itt a pénzes nyugalom tanyáz
itt az úri elvonult családok
babusgatják gyermekeiket
ha a várost tengernek mondjátok
ez egy békés árnyas kis sziget.
Tél van most. A hófehér falombok
ciframintás stukkatur plafon
udvarokban hófehér galambok
ugrálnak a hófehér havon.
Vaskapukon zuzmarával mintáz
a finom fagy - efemér relíf
fenn az égen pelyhes dunnán hintáz
egy fehér bundájú friss, naiv
tizenkét esztendős gyermekangyal
dunna közül néha lekacsint
(szeme huncut, félig húnyt és kancsal)
s a csöppke kis leánynak leint
kit az utcán, kapu előtt, gondos
melegen felöltöztetve lát
zsinóron vezetni egy bozontos
hosszú szőrű nagy fehér kutyát.
a fákat nézik a ligetben.
az én életem sárga hajtás."
és minden zsák nyakamra hágott."
hintókat látnak a ligetben.
az én életem lassu hajtás."
ki könnyü volt, előmbe vágott."
lányokat lesnek a ligetben.
az én életem rossz ohajtás."
mért is szeretem e világot?"
egy táncos örvény szíveket cibál.
bugyborgó zene, csiklandó beszéd.
sugarak pántlikái rengenek.
vakulnak és fakulnak a dalok.
s a vidám világ vihar és veszély.