Arany János: Ötödik ének
,Vala okossága az tisztes asszonynak.' |
Ilosvai |
Este a ház előtt, a kiűlő padon;
Akkor jött dologból Bence a vén szolga,
És leereszkedék valami tuskóra.
Tiszta, mint a pohár, volt az udvartájék, |
Lanyha szellő repked, bársonyos az égbolt,
Vére-vett arcával várt az éjre a hold.
Csak erős, mély hangja hallik Etelkének
Lent, az udvar lábján, ahol épen fejet;
Szűri habkezével a felhabzó tejet.
Jóllakott tehenek fanyalognak mélán, |
Míg a sárga borjuk, telhetetlen kéjjel,
Farkat billegetve, dőzsölnek a téjjel.
Anyai örömben és anyai gondban,
Meglátszott a képén hogy mikor, mit érez;
Utoljára így szólt az öreg Bencéhez:
"Elmegyek én magam, bizony el én oda: |
Kitől hozta Miklós azt a gyűrűt jegyül?
Kit ad a jó Isten vénségemre menyül?"
Hogy legyen, mint legyen: el is végezék ott:
Másnap a hajnal még alighogy zsendűle,
Mikor Toldiné már a szekéren űle.
Etelke pedig az öreg Bence jobbján |
Váltig restelé a vén cseléd a dolgot:
Egész úton pörölt, veszekedett s morgott.
Mint idegen utas, hálásra betértek;
Ott leszálla Bence s ápolgató kézzel
Lovai üstökét megrántotta kétszer;
Toldiné pedig ment befelé, a házba, |
Milyen a háztájék? a pitvar? a konyha?
Mindezekben ismert csinos gazdasszonyra.
Onnan a másikba, oda is hiába;
Körülnéze bennök és egy pillanattal
Szemébe tűnt minden: szék, ágy, tükör, asztal.
Visszatérve, leplét felhajtá az ágynak, |
Azután kifordult, s végig az udvaron
Gyönyörűség! mennyi volt az apró barom.
Szemügyre veheté az egész nagy telket,
Mignem, ráakadván a gyümölcsös kertre,
Annak fái között Piroskát meglelte.
Cicázott Piroska a leány cseléddel; |
Abbahagyta mingyárt, az orcája égett;
Azonban jó szivvel látta a vendéget.
Váltig szabadkozott, hogy nincs semmi rendbe'
(Toldiné is váltig mondta, hogy nincsen mit) -
Letörlé a székről a sok tiszta semmit.
Csakhamar beszédbe ízeledtek hárman, |
Mert kis gyermek a szó ismeretlen körbe';
Elébb búvik, aztán maga fut az ölbe.
Ha nem jött ebédre, megjő vacsorára;
Ugy is lett, haza jött, de komor volt nagyon,
Hanem migyár' vidult, hogy vendége vagyon.
S míg a jó öregek beszédbe merültek, |
Összebarátkoztak a legelső szóra,
Mintha együtt nőttek, nevelkedtek volna.
Csakhamar a szája kioldott eképpen:
"Hej, te Piroska!. . . de nem mondom, mert titok.
Hej, ha te úgy tudnád, azt amit én tudok!
Nem vagyunk mi útas, igazán megvallva, |
De egy léleknek se szabad ám tudni azt;
Soha rád se nézek, hahogy rajtam kiadsz."
Hátha majd valamit nem inyére teszen!
De más részben örül, a napot is áldja
Hogy a Toldi Miklós édes anyját látja.
Legottan a két lyány egymást megölelte, |
Van beszéd, de mennyi! tudom hogy akárhol
Bujdosik most Toldi, a jobb füle lángol.
Cserélgetik a szót, öreges beszéddel;
Toldiné azt kérdi, idegen módjára:
Van-e több cselédje, vagy csak ez a lyánya?
"Dehogy van! dehogy van!" sopánkodva felel, |
Most is oda voltam, most is abba' jártam.
Atyafi gyülésen, a rozgonyi várban."
Mi légyen a bajnak egész léte-volta,
Hogy' adott a király igazság-levelet,
Miszerint vagyona Piroskáé lehet;
Hanem a rokonság feltámadt ellene, |
Nem is úgy ütött ki, mint a levél tartja,
Mind azt feleseli, mind azt hánytorgatja.
Szeretne vagyonhoz jutni könnyü szerrel,
Meghal ő, azt mondják, nem él örökkétig,
Akkor a jószágot szerteszéllyel tépik:
Más rész avval gyötri, tőle azt kivánja: |
Tyúkkal és kaláccsal üldözik untalan:
"Nocsak, öcsém uram! nocsak, bátvám uram!"
Hogy hiába kérik, mert azér' sem adja;
Pedig utána járt és bizony a levél
- Törvénytudók mondják - bizony nem sokat ér.
"De fölmegyek én még, ha az Isten éltet, |
És olyan levelet, aki hogy megálljon;
Tudom meg is adja felséges királyom."
Egy igét se szóla, nem is hozta elő:
Mert ami világos, nem öröm az néki,
S ami titkon esett, minek kürtölné ki?
E közben Piroska felhozá a tálat, |
De Piroska nem ült jegybe és gyűrübe
Micsoda gazdasszony, aki enni űl be!
Nem aval a nyájas édes-anyaszemmel,
Hanem mostohával, amilyennel soha
Nem nézhetne irigy napa vagy mostoha.
De hiába nézte, de hiába leste, |
Nem talált hibára, síma volt a káka:
Rozgonyi Piroska leányok virága!
S unni kezdé magát világa a mécsnek:
Toldiné asszonyság jó éjszakát monda,
Etelke is mingyár' követé őt nyomba.
Rozgonyi meg, amint azok elpihentek, |
Hallá ezt Piroska, de nem szólott reá,
Mintha ő sem tudná, vagy nem is hallaná.
Lefoglalta buzgó szép imádságába,
Mingyárt fia mellé, akiről Etelke
Rosszat újságolni, jó hogy elfelejte.
Alugyál jó asszony, álmodjál ma szépet: |
Hej! mert aki fiát szülte a világnak,
Búbánatot szűle az asszony magának.
Mosolyogva így szólt Rozgonyihoz reggel:
"Soha se törődjék nászuram oly nagyon,
Kire száll a birtok, kié lesz a vagyon.
Ha elveszi a lyányt, tudom el is tartja, |
Megüté ez a szó fülét a gazdának,
Hogy mi okból mondja őtet nászurának.
Egymás arcát nézve, öröm rózsát szedtek;
Majd a szó is, egyik a másikat, hozta,
Szegény Toldinénak fájdalmát okozta.
Csudálkozott szörnyen, alig hitte Pál úr, |
Elejét utóját hosszan elregélte,
Hanem Toldiné azt nem hallgatta végre.
Másik mozdulattal nyitá az ablakot:
"Fogj be, öreg, fogj be!" - és a jámbor gazda, -
Nem volt annyi lelke, hogy tovább marassza. -
Mért vonúl magányba a mélységes bánat? |
Mért a haldokló vad, sűrű rengetegbe?
Természet törvénye vagyon mindezekbe'.