Arany János: Hatodik ének
,Több dolgai között jó Tholdi Miklósnak, |
Még ifjú voltáról ily éneket írnak.' |
Ilosvai |
Köszönté süveggel a kopasz határfát,
Akkor immel-ámmal a világba nézve
Követé gazdáját halkan fütyörészve.
Toldi pedig - hagyván Pirkóra az útat - |
Mit tehetne, vajjon, addig is vitézül
Míg az olasz ellen a király felkészül.
Hogy ne hajszra tartson, hanem csára menjen;
Addig kisérgette azt az útat, csára,
Hogy elért Erdélybe, kulcsos Kolozsvárra.
Ottan megcserélte a rajtavalóját: |
Hogy, mikor meglátta, Bence is bámulta,
Ugy mosolyodék rá egy kis idő múlva.
Hires Laczfi Endre székely táborába;
Megpróbálta kardját a tatárok ellen,
Mivelhogy régóta hever a hüvelyben.
Ekkor esett az, hogy a tatárok kánját |
Mint mikor a juhász botját közre dobja:
Széllyel ugrik a nyáj: s a nagy kost kifogja.
S elbucsúzék Toldi, miután beszámolt:
Megsugá négyszem közt, hogy ki volna, s kérte
Szóljon egyet-kettőt a királynál érte.
Laczfi ezt örömmel fogadta, hogy meglesz, |
Hanem a góbék közt foly különös beszéd,
Mert nem ismerék fel Toldi bajnok kezét.
Csuda történt, ámbár szemmel látott dolog:
Néhai Szent László nagy király vezette
Őket a pogányság ellen ütközetre.
Mert, amikor, ugymond, épen tűzbe mentek, |
Fegyverkezve talpig vérttel és páncéllal,
Sima csiszolt vassal, csillogó acéllal.
Maga is őket egy fejjel meghaladta;
Pallos a kezében s nagyfejű buzogány,
Minek a szelétől csak úgy dűlt a pogány.
Sőt nem egy a hitét arra is ajánlja, |
Feje fölött pedig, fényes kerekségen,
Koronás asszony űlt a levegő égben.
Hanem azt mindnyájan bizonyosnak mondák.
Hogy maga Szent László király a levente
S hogy Szűz-Mária volt az asszony felette. *
Akárhogy', akármint: a győzelem övék, |
Amit örömében Laczfi Endre oszta,
Erdélyből, magával, sok tömlőben hozta.
Bujdosó, vándorló, viszontagos útán;
Sok esett őrajta, sok jeles történet
Ami fölött most csak elsuhan az ének:
Elsuhan, átsuhan mint a fecske szárnya |
Vagy mint szökdelése víz felett a kőnek
Mellyel a gyerkőcök a folyamon szőnek.
Egy testvér Lajosnak az édes anyjával;
Tudva, e szerént hogy azok ketten egyek,
Gondolva magában: "Oda bizvást megyek.
Mint magyar vitézzel, jól fog bánni velem, |
Tán szolgálhatok is némi részben neki,
Tán Lajosnál értem magát közbeveti."
Napkeletre önti habjait a Nyisztra;
Komp vinné az útat keresztül a vízen;
Most ki vala kötve, de a tulsó részen.
Toldi a révésznek mindegyre kiáltott, |
Beléúna végre s abbahagyta osztán
Integetni, mint a szélmalom a pusztán.
Bence is ért arról, utána usztatja,
Így a parthoz jutnak, mely azonban sziget,
Néhol bokros erdő, néhol tisztás liget.
De ki látott ilyet! mindenik fa bitó: |
Szájokat feszíti száraz, fojtós moha,
Alig fedi őket az egy testiruha.
Jól kifent kardjával egy husángot metsze,
Kezdé a legelsőt ugyancsak páholni,
De felháborodván, így riad rá Toldi:
"Menydörgöm adtát is! - vered, akit vernek?" |
Parancsolta Miklós, hogy rögtön eloldja;
Így panaszlá a bajt Ábrahám utódja:
Számkivetve onnan, király parancsából.
Amiért ősei hitét nem hagyá el:
Költözik, bujdosik a szegény Izráel. *
Hogy e komphoz értünk - nem tudván előre ţ |
Amit életünkben összesugorgattunk -
Oh ég! - mint az ujjam - meztelen maradtunk."
S elfordulván, többé nem méltatta szóra,
Hanem fölkereste Dovecet, a zsiványt:
Iszonyú mulatság, amit épen csinált.
Egy-egy fiatal csert a földig lehajta, |
Visszapattan a cser, az elégen túl is,
Kolompol a terhe innen is, meg túl is.
Egy fiatal gyertyánt fölszakít tövestűl,
És úgy várja készen, mint valamely bottal,
Ütni húzakodó feszes állapottal.
De Miklós zúdítja zubolynyi buzgányát: |
Vak is lett azonnal, siket is lett tőle,
Tompa ökröndéssel lezuhant a földre.
Hát íme közelget éktelen nagy lárma:
Hallik Bence hangja: "Egy-egy arany! zsidók:
Amiért megmenténk, fizessetek adót!"
Másfelöl perpatvar, csúnya veszekedés: |
Toldi haragszik is, nevet is: "goromba!
Hogy mersz elegyedni te az én dolgomba?"
E kis tréfa után Toldi tovább indult,
De nem a királyhoz, Krakó városába:
Üres kézzel nem megy gondolá magába.
Hanem viszen neki, szép szavai mellett |
Alkalom volt erre: sok garázda litván
A lengyel hadakat mindennap szoritván.
A lembergi vásár csak tennapi újság. *
Miszerint a litván rablók feje, Olgárt,
Felgyújtá a várost, leölé a polgárt.
Kapzsi nép a vásárt hogyan verte széllyel, |
Nem árult az adó, és a vevő nem vett:
Mégis elkölt minden, pénze mégis elment.
Erejét karjának úgy is kimutatta
Hogy Lubárt és Kejstut, megszaladva rútul,
Minden kedvök elment újabb háborútul.
Így, a harc mezején töltve néhány hetet, |
Fényes diadallal vezeték Krakóba,
Hol immár előbb is forgott neve szóba.
Hallotta Dovecről: mit mivelt a zsivány;
Hallotta: ki, mikor? hogyan tanitá meg,
Hite sorsosait hogy szabaditá meg.
Eszter a királynál benn vala. . . még' nagy benn! |
Nem csuda tehát, hogy Toldinak a híre,
Jó szállást csinálni, előbb odaére.
Ami tivornyának is bizony beillik;
Első hely közöttük a zsidó leányé:
Szebb ruhában űl ott, mint Sába királyné.
Az urak ellenben isznak kegyetlenűl, |
Olyan mesterség ez, hogy könnyű az utja:
Aki nem tanulta az még jobban tudja.
Felügyelt a király arany poharára;
Piros galamb-ajka sűrűn megcsippenti:
Akkor ivás nélkül meg nem állja senki;
Legalább a király úgy van azzal mindég. |
Maga is a király nézi gyönyörködve,
Szivesen beszélget vele időközbe'.
Hogy Lajost, az öccsét, mily igen szereti
Országát is, ugymond, végre neki adja,
Feltette magában: mert hát kire hagyja!
Többet is beszélne, kérdene Tolditól: |
Megakadt egy szóban, a kellőközépen;
Nehéz lett, elalutt a nagy bársony széken.
Tehetsége szerint kiki hazaballag;
Toldi is hazament, lefekünni, oda,
Ahol készen várta egy szép vendégszoba.
Esze, lába, helyén; a nyelve is fordul, |
Zúgó füleiben vad muzsika dörmög,
Szeme előtt pedig. . . hej! a bor nagy ördög.
Ifjuság: bolondság! mi nem jut eszébe!
Eszébe jut minden, annyi minden régi -
Mikor a kőből is olaj cseppent néki.
Hol ezen jár esze, hol a zsidólányon: |
Mikor egy vén asszony a szobába lépve,
Bár csak ketten vannak, suttog a fülébe.
Több orcája van ám, mint a susogónak:
Attól is, ki hallja, attól is, ki mondja,
Szégyenli az magát, hangosan kimondva.
Toldi a szégyenre - gondol is ő erre! |
Végig a tornácon, keresztül a házon;
Szőnyeges, aranyos tizenegy szobákon.
Mutatá az ínyét, mintha mosolygana,
Csendesen kopogtat, leskelődve nyit be,
Csak Toldit ereszti, maga nem megy itt be.
Lanyha széllel akkor mind az ajtónyílat |
Azt gondolta Miklós, hogy nem is szobába,
Hanem egyenesen lépett mennyországba.
Mint az ilyen házat szokás bútorolni;
Közepéről egy mécs rózsaszinű lángot -
Piros üvegen át terjeszte világot:
Így néz vissza a nap, mikoron az esti |
Fedezé a földet bolyhos bársony szőnyeg,
Melyet a láb érez puha fris mezőnek.
Virág volt lerakva, külön-külön helyre,
Magokat szép szinnel, árulják illattal,
Egy erdőt képeznek, tűkör lévén a fal:
Százszor veti vissza, hogy erdőnek véljed. |
Lejáró van oda lépesős márvány padon,
Köröskörül, mint a bányába Váradon.
Három látszik ismét alább, mint tükörbe',
Mert a negyediket sima viz takarja,
Mely önárnyékától most egészen barna.
Fürdő szép leányok, hajladozó testtel, |
Látszanak, jól mondom, mert meg se moccannak,
Nem szégyellnek semmit, mivel kőbül vannak.
Más pedig a vizből most vonja kifelé,
Harmadik a lépcsőn szárítkozik űlve, -
Szembe, háttal, hanyatt, - mindenképpen dűlve.
Legfeljebb és legtúl karját nyujtja kettő, |
Hátra emelik azt, testök visszagörbűl,
Mintha így a partra tennék a gödörbűl.
Másik kettő térdel a szoba-pallóra,
Párosan, de kissé széllyelebb egymástul,
Kettő pedig összébb, emezeken hátul.
Valamit emelnek közbül ezek négyen, |
Könnyü hintaszéket, ami négy szíjon lóg,
Tengeri csigához mindenbe hasonlót.
Dinnye-gerézd formán, hosszu rovátkosan,
Széle széllyelterped, mint a páva farka,
Hanem tiszta fehér, nem pedig oly tarka.
Selyem boritéka ki van tömve puhán, |
Benne a szép Eszter, kissé hátra dűlve,
Hintázgatja testét, sem fekve, sem űlve.
Csekély öltözet van hideg ellen rajta,
Pongyola szabású ritka fehér kelme,
Gömbölyü termetét kimutatja selyme:
Termetét egészen, a szinét is félig, |
Nagy, fekete haja, derekán átvéve,
Kétfelől, mint egy öv, foly le az ölébe.
(Mutatta legalább, mintha ezt akarná),
Szemérmesnek látszó szempillái alatt
Ravaszúl leskődött a hamis gondolat.
Zavarodva Toldi még mindegyre ott áll: |
De hamar megbánta együgyü kérdését,
Szégyellve az asszony hangos nevetését.
"Hogy ezt a medencét lábam alól vedd el."
Odamene Miklós, térdeit a kőre,
Lebocsátá frísen, a márvány lépcsőre.
Fehér lábacskáit, rózsaszinű habban, |
De mialatt piros szép körmeit mosta,
Eszébe jutott az ártatlan Piroska.
Eszter pedig most a kőleányok vállán
Pihentette lábát, amelyek ott elől
A medencét tarták, lám mondom, kétfelől;
Így űlt, mosolyogván a Toldi szemébe. |
"Adta bestiája!" káromkodik s nevet.
Szeme közé önti a sok szappanlevet.
Végit érte Miklós tizenegy szobáknak,
Onnan a tornácra, onnat az udvarra,
Sebesen csapódik, hol jobbra, hol balra.
Fölkereste Bencét, felrázta keményen: |
Alig is tölt abba három-négy pillanat,
Hogy már Toldi Miklós a mezőkön haladt.
Arra határoztak, hogy lármát kiáltson;
Nem sok a látatja, mert akármit csinál,
Minden ember alszik, főképen a király.
Világos viradtig ott lesé az ágyát, |
Amire tanítá szégyen és a bosszú -
Hanem ez az ének már nagyon is hosszú.