Arany János: Második ének
A boltok néma csendjét háromszor átszelé,
Mint éji bús madárhang, mely vészt s halált rikolt,
Midőn a szörnyü tettre fölérze szép Mikolt.
Nyilallásként ez a hír a főkhöz elhata;
Meghallá a kerek föld s az ég, a nagy, örök,
Hogy Átilla király már csak hitvány földi rög.
A csillagok ijedten futkosnak lefelé,
A szolganépek arcán halálszin látható,
S a hun szivek keserve - az nem kimondható!
Zoárd nagy húnvezérhez röpűle híradás,
Bulcsú, Zoárd, a táltos, a kádár megjelent,
Fáklyával e négy fő hun a palotába ment.
A földön is aluttvér tóval sötételék;
Döbbenve a négy fő hun az ajtóban megállt,
Elgondolhatta bezzeg: csak ember volt tehát!
Remegvén gyönge teste, mint harmat a füvön;
Nem tűrheté ezt Bulcsu, kivonta pallosát,
Emelte a királyné fejére nagy vasát.
Megállj - kiált - ez asszony, nem látod? bűntelen!"
Hogy, mint esett? előbb is akarják hallani,
S Mikolta bátorodván, így kezde szólani:
Én voltam a teremben, és senki más, vele;
De mély álomba estem, semmit se mondhatok:
Oh, öljetek meg engem! a vétkes én vagyok.
Az én uram - gyanítám - rossz álmot alhatik:
Felköltsem-é? - kinyújtom és vérbe hal kezem.
Így volt. Egyébre aztán nem is emlékezem.
Mindég oly ébren szoktam szunyadni és nem így:
Testvéreim között a tenger zöld szigetén,
Király atyám lakában, legébrebb voltam én.
Mi hárman egy terembe szoktunk fekünni le,
Fekünni, de az álom sokáig elkerült:
Jaj is volt a leánynak, ki tán elszenderűlt!
Csiklandva pávatollal arcát, vagy kebelét!
Minő játszás, nevetség támadt köztünk ezen!
Éjfél után ha ért ránk álom, nagy nehezen.
Többé velök nevetnem, játszódva, nem lehet;
Azt kérdenék: Mikolta, hát férjed hol vagyon?
Szegény, miér' aludtál mellette oly nagyon?
Miféle gyászt viselnél, Átilla özvegye? -
És e beszéd úgy fájna, úgy fájna majd, tudom:
Jobb nékem is urammal elmenni egy uton!
Hogy, bár méltó vagyok rá, most meg ne öljetek,
Hogy Etelét kisérnem önként szabad legyen,
Mint hű özvegy, ki önként ura után megyen."
"Isten az éjet - úgy mond - álomra rendelé:
Nem vagy bünös, királyné - világos ez nekem -;
Ártatlan vagy, galambom; ne reszkess, gyermekem!
Virágjában letörni szép ifjuságodat,
Fehér öled feldulni, mely még nem volt anya,
Melyért még sok szerelmes ifjú sohajtana.
Annál ugyan e földön nem ér szebb tisztelet:
Neveddel a világot betöltöd, mint egy hős;
Örül, mikor dalában említ, a hegedős.
Rövid nap serlegébe töltesz kámot, bozát,
NMidőn szilaj csatáktól, vadászattól pihen,
Te, lábához simulva, szolgálod őt hiven."
Könyhullató szemében mosolygás fénye kelt,
Nyujtotta gyenge karját a fő táltos felé,
Magát az áldozatra örvendve szentelé.
Liliom szín fehérbe felöltöztette őt,
S elrejté, hogy ne lássa halandó vizsga szem,
Mig majd a nagy királynak temetése leszen.