Arany János: Első ének
Átilla veszedelmét siratja éneke:
A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat:
Egész nemzet bukását ez egy halál miatt.
Öt évig Ildikóhoz be nem megyen vala,
Öt évig a szerelmet nem ösmeré szive,
Gyászolván Ríka asszonyt, kit Isten elveve.
Szerette méhgyümölcsét, a szöghajú Csabát,
Dacára Ildikónak az asszonyt kegyelé,
Magasztalván, fiáért, minden hölgyek fölé.
Kimondva rá a jóslat: "Etele bukni fog,
De majd országa romját megépíti Csaba."
Fiát ezér', anyostul, szerette az apa.
Egy szép királyi szűzzel inneple újra nászt:
Mikoltának nevezték. Állott a vígalom:
Hej! nem volt a világon több ily lakodalom.
Tőn az napon körűle fényes szolgálatot:
Ősz Detre is azok közt, Hildebrand, Alarik,
Valamér, Odoáker, Edekon, Ardarik.
(Krimhilda volna máskép, de tetszősb így a szó);
Hozzá Etelnek nyájas hivó parancsa ment,
Azér, mind udvarostul, a nászra megjelent.
Fejdelmi vér a legtöbb, királyok nemzete;
De háromszázat, ékűl nyert a szép új ara,
Ríkának ugyanannyi volt egykor udvara.
Átilla csarnokában, fiai, hölgyei;
Sok rendbeli követség, sok fejedelmi túsz,
Kiktől magas Etelvár gyöngyben s aranyban úsz.
Lakván, egész országúl, menyekzős ünnepet;
Mint a Tisza virága, a nép oly számtalan,
S mintha csak egy nap élne, oly széles kedve van.
Mint álom újrajátszik ímetti dolgokat;
Evés, ivás, dal és tánc, nagy állt be délután
Kivűl a sátorokban s a száztornyú Budán.
Harmincat a herész is utána toldani,
Harmincat a kárlátó: kilencven napra megy:
- Ki mondta volna reggel, hogy nem lesz több, csak egy! -
Vakság lepé meg az nap királyi Etelét;
Tompult örömnek adta szivét; se lát, se hall:
Mint legvakabb a hőség, midőn gyűl a vihar.
Nevetve szól a hírre: "soha bizony! soha!"
Mint feljövő nap, fordult a vígadók felé,
Arany kelyhét mosolygó ajkához emelé.
Benső lakába indult Átilla és neje;
Megbotlott a küszöbben a hölgy, és megpihent:
Akkor sem vette észre Átilla, mit jelent.
Kimérte a halandók gyérebb lehelletét;
Vígságban eltörődve a húnok gyermeki,
Budán és a mezőben aludt immár kiki.
Kemény volt egyes ágya, szép bársony pamlaga,
Kést döföl a szivébe halálos sérelem,
A régi bosszu hamvát felszítja fris jelen.
Eszébe férje Szigfríd Szigmund dicső fia,
Kit bátyjai (a gyávák!) elárultak gazúl,
Kiért, hogy bosszut álljon, megvált onnan hazúl.
Mivel Szigfríd halálát így megtorolhatá;
Meg is torolta szörnyen: nagy volt Budán a baj:
Testvéri ott veszének, s a nibelungi faj.
Amig Átilla kedve Ríkához nem hajolt;
Eszébe Aladár is, kegyből-esett fia,
Kinek majdan Csabát kell, öccsét, szolgálnia.
Csókolja, mintha bennük ott volna Szigferid;
Mért is dobá nevét el? s nem halt meg özvegyen?
Azért, hogy Etelének szolgálója legyen?...
Kezibe, most először, a ködsüveg akad;
Szigfríd viselte hajdan, s ha ebbe öltözött,
Látatlanul jön és megy vala ezrek között.
Látatlanul a csarnok felé utját veszi,
S megcsalva könnyü lépte, hol átsuhan, az őrt,
A félvilág urának merít szivébe tőrt.
(Krimhilda volna máskép, de tetszőbb így a szó);
Hozzá Etele nyájas, hivó parancsa ment:
Azért, mind udvarostul a nászon megjelent.
Fény, szin, zaj lelkesíté a nászi palotát;
Benn a király mosolygva, - ruhája dús bibor,
Gyémánt s arany kehelyben előtte drága bor.
Mint tükörrel vetett fény, - táncot libegve jár;
Szépségin összeolvad, szeméremmel vegyest,
A szűz lélek szerelme s a habzó vérü test.
"Járjad", kiáltja, "járjad, te, kin szivem legel!"
Egyszerre szívja lelke, miből egy is megárt,
Szemével a szerelmet, ajkával a pohárt.
Mosolygva szép Mikoltán jártatja kék szemét,
Szelid hunyászkodással urának egyre tölt; -
Hozzá is a király ma nyájasb, mint azelőtt.
Éjfél után a hősek vigalma véget ér;
Sulyát a hosszu napnak növelte hosszú est,
Törődve annyi kéjben, álomra dől a test.
Bágyadva éjt az égről a csillag is sugárt,
Az őrtüzek szunyadnak a palota körül,
Az őr is mind paizsra vagy lóserényre dül.
Kemény lőn egyes ágya, szép bársony pamlaga:
Kést döföl a szivébe halálos sérelem,
A régi bosszú hamvát felszítja fris jelen.