Ányos Pál: Kapitány Barcsaynak
Kapitány Barcsaynak
| Már a tél költözik reszkető fagyával, |
S a gyönyörü hajnal piros ajakával
Vidámabb időket igér Titánnyával.
| A természet mintha hosszas nyögéseit, |
Meleg párájával tölti fellegeit,
Mellyek ráhullatják költsön vett cseppeit.
| Bérces hegyeinkről harsogó zajjával |
Melly az élő fákot pusztittó árjával
Kidönti tövéből, s elviszi magával.
| Látnád itt uszkálni madarkák fészkeit, |
Kik szemlélvén Thetis kegyetlenségeit,
Egy asszu ágocskán átkozzák vizeit.
| Szőllős kerteinknek gazdag határában |
Ezek a jövendő nyár hanyatlásában,
Bővséget igérnek mives sajtójában.
| Tiszta patakoknak pázsitos széllyében |
Örül, hogy majd kies tavasz közepében
Bokrétává válhat Kloris szép kezében.
| Az erdők készülnek zöld öltözetekkel |
Mellyeknek leveli játszván Zefirekkel
Sohajtást képzelnek lassu zergésekkel.
| Millyen gyönyörüség fáknak árnyékában |
S az ifju természet kegyes illattyában
Virágokat fonni Fillisnek hajában!
| Nem küszködik itten a sziv fájdalmával, |
Csak néha véletlen fohászkodásával,
Elmult bus óráit számlálja magával.
| Ez az időszakasz inti sziveinket, |
Hol még nem szaggatták ekék mezeinket,
S nem fogták járomba szabad ökreinket.
| Naponként a gazdag természet kezéből |
Nem adózott polgár nyomorult csüréből,
S nem nőttek kalászok bus verejtékéből.
| A szüntelen tavasz mosolygott egünkön, |
Nem aratott boglyák állottak szérünkön,
S ingyen készült étkek főttek tüzhelyünkön.
| Megszünt a nagy tavasz, megszünt boldogságunk; |
Mivelő kézt kiván széles pusztaságunk,
Sohajtással épül szegény uraságunk.
| Nem foly már most a méz fáknak leveléből, |
Sem lángok magoktól tüzkő rejtekéből,
Munkával verünk ki szikrákat eréből.
Buda, 13. Martius 1780.
