Ányos Pál: Barcsay kapitánynak
Barcsay kapitánynak
| Ó ne mondd, barátom, jobb a magánosság, |
Eltünt már az arany százod boldogsága,
Mellybe olly kies volt mezők nyájossága!
Nem látsz már Napéát Thracia völgyében,
Mellynek szép források hullanak ölében,
S újítván rózsákkal ültetett mezeit,
Cseregve hordozzák Niobe könyveit.
Achmet arattya most mennyei térségét,
Ki perzsáktól vévén bálvány istenségét
Elüzte a gyenge szüzeket székéből,
Halált, s pusztaságot szórván fegyveréből!
Nézz bár élő nyárfák hives árnyékira,
Kiknek a fellegek ülnek gallyaira,
Látol-é Nimfákot zöld bokrétájokkal
Keréktáncot járni szatyr- s faunusokkal?
Csak kórók teremnek most Arkád rétein,
Nincsen nyáj, nincs juhász néhai mezein!
Nem ballagnak ökrök ezres seregekkel,
Kik a kősziklákot rázták bőgésekkel.
Hogy fáj szivünk ama telek nézésével,
Mellyet polgár öntöz bus verejtékével!
Ki, bár asztagokat rak aratásából,
Mégis szároz kenyért eszik tarsolyából!
Millyen gyönyörüség tehát kis kunyhókban
Lakni, s sással fedett hideg szállásokban?
Hidd el a természet futtya vadságait,
Ki nagy társoságra alkotta fiait.
Mi volna, ha most is Caucasus hegyénél
Nyilakkal küszködnénk Tánais vizénél?
Nem ismernénk London s Páris ékességét,
Hol az ész remekké tette mesterségét.
Tudom Kleist és Viland nem volt Indiában,
Sem francia Cornel Mongol országában,
Hogy megismerkedne Febus hugaival,
Kiket most olly bátran ölel karjaival.
Hát te, ki gyakorta Bécs palotáiban
Szép estvélt töltöttél fényes piaciban,
S festvén nagy szivedet érzékeny versekben,
Gyönyörködve dőltél barátid ölekben,
Kedvelted volna-é Algir határait
Lakni, hol a vadság verte sátorait?
Ó kedves barátom, tiszteld végzésünket,
Melly olly szelidségre hozta nemzetünket,
Hogy már nyájosságba éljük napjainkat,
Mulatván lantunkkal szives barátinkat!
Buda, 5-dik Januarius 1780.
