Ady Endre: Témák
Meredten fekszik lomha szárnya,
Nincs kóbor lelke, nincsen árnya...
Ez még a régi, barna éjjel...
Csak az én fáradt lelkem tépi
Hejh, régi útja már ez néki,
Űzi tovább az éjszakába
Egy elromlott, zakatoló szív...
Űzi tovább...
S szárnyverését jövendő, nagy hiteknek,
Az én hitem fog virágozni, fog még.
Lesz még hitem, pokolgyújtó, merész,
Szent grádusán megáll a gyönge ész:
Az én hitem nem erkölcs, nem szokás,
Az én hitem csodás, nagy álmodás,
Az én hitem több, mint egy kurta óra,
Mely összegyüjt színháztalálkozóra,
Az én hitem új földre nyit kaput,
Az én hitem pusztítni, ölni tud,
Keserü könnyel színig telt kehely...
Az én témáim nem pihentek el...
Leroskadott a tenger fövenyén,
A vére lüktet, harmatteste reszket...
Aki hurcolta a súlyos keresztet,
A Messiás kenetje, szava hője
A szeretőjét rabolták el tőle
S csináltak egy jámbor, papos világot,
Mely megöli a vágyat és az álmot.
Ez a bús lány rekedt hangon kiáltja:
No, szép világ, hát most meg vagy-e váltva?
Két jó barát s két asszony menedéke,
Nem tud róluk a nyüzsgő földnek népe
S ők együtt ülnek epekedve, némán...
Idehozta elgyötrött lelkük álma
S visszavágynak a rossz, lármás világba...
Azt hiszem, hogy majd csak egyszer kiállok
S zászlót fogok, ha senki sem követ:
Idenézz! Tömeg!...
Ez még a régi, barna éjjel,
Meredten fekszik lomha szárnya,
Nincs kóbor lelke, nincsen árnya,
Ez még a régi, barna éjjel...