Ady Endre: Hunn, új legenda
és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.
Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak
S életemnek csak nézői a maiak.
S csak: élet ez, summája ezrekének,
Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.
Mikben mégis ős állandóság vágtat,
Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.
Fúrja magát elélten a göröngybe,
Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.
Ha ki király, Sorsának a királya,
Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,
Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.
Sem a betelt s kikerített poémák,
Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.
S parancsoltam élükre seregeknek
Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.
Ütő legény, aki az ütést álltam:
Így állva, várva vagyok egészen magyar.
Protestáló hit s küldetéses vétó:
Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.
Égnek lendülten s százszor megbotoltan,
Külön jussom: vénen is diák lehetek.
Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben
S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.
Akit, amikor milliókat vállal,
Nem bámitott az Élet sok, új kapuja.
Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,
A Minden kellett s megillet a Semmisem.
Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,
Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.