A KÁLMÁN-KORI „CARTULA SIGILLATA”.*
29A KÁLMÁN-KORI „CARTULA SIGILLATA”.*
Értekezésem 1. §-át a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának 1946. november 11-i ülésén megtartott „A középkori magyar magánjogi írásbeliség” című l. tagsági székfoglaló előadásomban mutattam be (3. §). Szfragisztikai szempontból „A magyar pecséthasználat története a középkorban” című értekezésemben foglalkoztam a cartula kérdésével. Ez a munkám 1944 őszén a gödöllői premontrei Szent Norbert-gimnázium 1943/44. tanévi Évkönyvében jelent meg (281–364. 1 + 81 pecsétfénykép). Az akkori rendkívül nehéz időben néhány sajtóhibát már lehetetlen volt kijavítanom. A pensa-átszámítással kapcsolatosakat ebben a tanulmányomban helyesbíteni.
1. Kálmán király II. törvénye (2. és 3. §) szerint a keresztények és zsidók kölcsön üzleteit élőszóval vagy írásban lehet megkötni, a szerint hogy 3 pensanyi vagy ennél nagyobb kölcsönről van-e szó. Az első esetben elegendő a tanúk jelenléte és zálog vétele (vadimonium), az utóbbiaknál azonban már pecsétes írás is szükséges, hogy per esetén a tanúk mellett (vagy azok ellenére) az írás és pecsét is bizonyítsa az igazságot. Hasonló az eset az ingóságok adás-vételénél is, azzal a különbséggel, hogy a keresztények és zsidók által kötött adás-vételi szerződéseket értékre való tekintet nélkül, tehát minden esetben pecsétes írásba is kell foglalni. Ha perre került a dolog, a „beírt tanúk hite alatt” fölmentették a vádlottat, ellenben írás hiányában lopás bűntettét állapíthatta meg a bíróság mellékbüntetésként még a perelt érték tizenkétszeresének megfizetésével sújthatta a vesztest.* Tekintve, hogy 1 pensa fr – 15 aranykoronának felel meg,* nem valószínű, hogy akadt volna olyan vásárló, aki 45 aranykoronánál nagyobb értékű vétel esetén* nem élt volna a pecsétes írással, mint a tanúbizonyítást megkönyítő perjogi biztosítékkal.
A törvény szövegét (a többi törvényét is) 1. Závodszky L.: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai című művében. Budapest, 1904. 195–196. l.
Hómnn B.–Szekfű. Gy.: Magyar történet. I. kötet. Budapest, 1935. 315. l. – L. még Hóman B : Magyar pénztörténet. Budapest, 1916. 159–160., 497., 499. és 524. l.
Főleg szolgák vásárlásánál, kiknek ára a XIII. században 50–260 a. k. között ingadozott. Hóman: Magyar pénztörténet, 520. l.
Újabb diplomatikai irodalmunkban Jakubovich értékesítette Kálmán király II. törvényét, megállapításait azonban a törvény szövegén kívül más adatokkal nem tudta alátámasztani.*
Jakubovich E.–Pais D.: Ómagyar olvasókönyv. Pécs. 1929. Bev., XII–XIII. és XXIX. l. (Ómagyar olvkv.)
Mi is hiszünk a cartula sigillata használatában.* Igaz, hogy ilyen Kálmán-kori pecsétes cartula eddig még nem bukkant elő levéltáraink limbusából, de bizonyára csak azért, mert bizonyos időn túl, ha t. i. az adósságot már rendezték, vagy a vásárolt jószágban más nem ismert a saját tulajdonára, nem volt szükség a cartula további őrzésére. Sőt kölcsönök esetén a visszafizetést valószíűleg a cartula megsemmisítése is követte.* De nagy számban sem készültek, mert a törvény előírása csak arra az esetre vonatkozott, ha zsidó volt az egyik üzletfél, s a kisebb értékű ügyleteknél minden viszonylatban továbbra is elegendő maradt a tanúk alkalmazása.
Egyéb véleményekre von. olv.: Eckhart, Fr.: Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter. Mitteil. d. Instit. f. österr. Geschichtst. IX. Ergb. 409–410. l. Die glaubw. O.) – Szentpétery I.: Magyar oklevéltan. Budapest. 1930. 46. l. (Oklevéltan) – Guoth K.: Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Budapest. 1936. 12–13. l.
A kézizálogot u. i. visszaadták Logikusan következik ebből a cartula visszaadása és esetleg megsemmisítése is. Lederer E.: A középkori pénzüzletek története Magyarországon. Budapest, 1932. 73. l.
E megfontolásunkat támogatja Márton ispánnak (a XII. század 40-es éveiből ránkmaradt) végrendelete, amely, véleményünk szerint, egyik részében, a comes egy cartuláának a kétségtelen nyomát őrizte meg; s néhány újabban előkerült XII. századi, pecsétgyűrű.
Márton ispán végrendelete valóságos tárháza azoknak a módozatoknak, melyekkel korának gondos nagybirtokosa ingó és ingatlan vagyonát szerezte, bővítette, cserékkel kikerekítette, esetleg elidegenítette, s a fennálló jogrend eszközeivel biztosította.* Megtudjuk belőle, hogy II. Béla, majd II. Géza engedélyével birtokát a csatári monostor, a felesége és nagyobbik leánya között osztotta meg. Végrendeletében pontosan megkülönböztette saját szerzeményeit atyai örökségétől, mindenütt feljegyeztette a szerzés módját és körülményeit, hogy a birtoklást az örökösök részére is bizonyíthatóvá tegye. Adománybirtokait és vásárlásait az intézményesen megszervezett jogi szóbeliség útján, quaesitorok, datorok, tanúk és pristaldusok alkalmazásával szerezte,* s miként már Eckhart is megjegyezte, nem hivatkozik oklevelekre, hanem csak azokra, akik előtt a vétel történt: a tanúkra.* Egy helyen mégis írásra is utal a végrendelet, mégpedig a monostornak adott libertinusok második csoportjánál. Az oklevélnek ez az eddig figyelemre nem méltatott, de a XII. századi magánjogi írásbeliség szempontjából rendkívül becses, s kerekdedségével a többitől feltűnően elütő szakasza, így hangzik: Libertos vero, quos emit Martinus comes ab Budriguiensibus, qui vocantur Grab et Odmat, V. domos … Coram quibus empti sunt, nomina hec sunt: Johannes prepositus, Sydemer, Mosy, Ilis, Elias, Machabeus filius Laberti, Bas filius Endre, Opus iudex Czaldensis, Gregorius filius Gabrielis, Apa filius Sydemer, Ipolt filius Gana, Bolozlou filius Chama, Weteh serviens Ipoliti, Wapussa. Wasardus presbiter hec scripserat. Az idézett szakasz utolsó mondata világosan tanúsítja, hogy e libertinusok vételét annakidején írásba foglalták. Az is feltűnő, hogy ez a szakasz túlnyomó részben a Kálmán király II. törvényében előírt adatokat tartalmazza. Megnevezi Márton ispánt, mint vevőt, a libertinusokat, mint a vétel tárgyát, az eladókat, a zsidó és keresztény tanúkat, akik előtt a vétel történt, s végül, bár ezt a törvény nem írta elő, az ügylet írásbafoglalóját. Az eladók, valamint a tanúk egy része, miként) a nevekből megállapítható, zsidó, éppen ezért az ügylet Kálmán király rendeletének megfelelően cartula alkalmazásával történt. Bizonyára a kéznél levő cartula alapján fogalmazták meg az oklevélnek ezt a passzusát: ezért követi oly hűen szerkezetében is a törvény gondolatmenetét. De minden kétséget kizáróan cartulára utal az író megnevezése, aki vidéki plébános és nem udvari vagy káptalani ember.* A pecsétekről nincs benne szó, de ez nem is volt szükséges, hiszen a cartula tartalma nagyobb jelentőségű oklevélbe vétetett át, t. i. a végrendeletbe. Az átvétel se diplomatikai célzattal (átírás) történt, hanem csak azért, hogy a szerzemény perjogi biztosítékát ennél a tételnél is megjelöljék. A végrendelet több szolgacsoportnál nem említi szerzésük módját: ezeket Márton ispán örökölhette.* Másutt meg csak azt jegyzi meg, hogy bírói úton, kárpótlásul kapta 30őket,* egynél pedig egyszerűen csak odaveti, hogy vásárolta* (írás nélkül), nyilván azért, mert az eladó keresztény lehetett, ilyenkor pedig cartulára nem volt szükség. A zsidóktól való vásárlás feljegyzése tehát csak a cartula miatt annyira plasztikus, vagy fordítva: a cartulára való utalás a zsidóktól való vásárlásnak és a törvényhez való ragaszkodásnak az eredménye. Megállapíthatjuk tehát, hogy Márton ispán végrendelete Kálmán király II. törvénye gyakorlati alkalmazásának eddig ismert egyetlen, de egyben konkrét bizonyítékát őrizte meg számunkra. Az oklevél korából és a benne előforduló más időadatokból nagy valószínűséggel azt a megállapítást is megkockáztathatjuk, hogy a libertinusok vétele II. Béla idejében, vagy talán még korábban is történhetett, Ha pedig a zsidótörvény rendelkezéseit a XII. század 30-as éveiben követték, követhették, illetve követték azokat már a törvényhozó életében is. Kálmán király cartula sigillataja tehát nem volt írott malaszt, hanem élő valóság.
Pontos szövegét l. Fejérpatakynál a Magyar Könyvszemle 1893-i évf.-ban. (14–18. l.)
E szóbeliségre von. olv. Eckhart F.: Hiteleshelyeink eredete és jelentősége (Századok, 1910. 642–643. 1.) és Vátzy P.: A magyar királyság központi igazgatása a XI–XII. században (Domanovszky-Emlékkönyv, 1937).
Eckhart: Die glaubw. O. 399. l.
L. a 33. jegyzetet.
In super dedit homines, qui serviant abbati … quorum hec sunt nomina.
Matheus, quem adquisivit comes in iudicium (!). – Alios etiam libertos dedit, qui evenerunt sibi de interfectione Iuonis.
Bolizlaus, quem emit comes ab illis, a quibus evenit pater eius Matheus Pensis.
A cartula sigillata tényleges használata mellett közvetve tanúskodnak az újabban előkerült XII. századi pecsétgyűrűk is. A királyon kívül az egyházi és világi előkelőségek használtak a XII. század elején pecsétgyűrűt. A legrégibbek egyike valószínűleg Uros fia Janusé, aki nádor volt Kálmán és II. István idejében. E gyűrű emberfőt ábrázol, körirata pedig a Janus név. Művészettörténeti vizsgálata szerint a XII. század elejéről valónak bizonyul,* és negatív vésete arra utal, hogy pecsételésre szolgált. Bizonyára pecsételtek is vele, hiszen az eszköz feltételezi a célt, amelynek a szolgálatára készült, még akkor is, ha lenyomata nem maradt fenn. S ha a sigillum confirmatoriumot a XI. és XII. század fordulóján ismerték nálunk az egyháziak, ismerhette a XII. század elején a magyar világi hivatali arisztokrácia is.*
Hlatky M.: A magyar gyűrű. Budapest, 1938. 22. l. I. t. 12. sz. A Janus-féle gyűrűn kívül még öt olyan pecsétgyűrűt ismerünk, amely a XI. és XII. század fordulójáról származik, de még mindig van néhány a M N. Múzeumban, amely az említettek csoportjába tartozik, s hány lehet, amely nem marad fenn, vagy még a sírok mélyén rejtőzik. Uo. 25–28. l.
Marczali H.: Enchiridion … 100–102. l. (Somogyvári okl., 1091.)
2. Miután a cartula sigillata tényleges használatát kimutattuk, indokolt, hogy (jogi) történeti és diplomatikai vonatkozásaira is rámutassunk.
Szent László törvényeinek és Kálmán király I. törvényének azok a cikkelyei, amelyek a kereskedelemmel kapcsolatban tartalmaznak intézkedést, általános jellegűek, s a zsidókról külön nem emlékeznek meg.* Ez a mellett bizonyít, hogy a zsidók a kereskedelmi életből nem voltak kirekesztve. Földet is szabadon vásárolhattak. Mivel a földingatlan szerzését megnehezítette számukra Kálmán királynak az az egyébként szigorúan végre nem hajtott rendelkezése, hogy a földművelő zsidók csak püspöki székhelyen élhetnek,* földjüket pedig csak pogány szolgákkal műveltethetik, a kereskedelemben és a hitelüzletben kerestek és találtak nagyobb érvényesülési lehetőséget. Ebbe kapcsolódtak be azok is, akik az első keresztesháború nyomán támadt nyugati zsidóüldözés miatt Magyarországon találtak menedéket.* Mindez szükségessé tette egyrészt a kereskedelemnek zsidó és keresztény viszonylatban való törvényes rendezését,* másrészt a, tapasztalt visszaélések kiküszöbölését. Ezt a feladatot Kálmán király II. törvényében oldotta meg olyformán, hogy a kisebb kölcsönöknél továbbra is meghagyva a szóbeliséget, zálog vételét és zsidó tanúk bevonását rendelte el (2. §), a nagyobb kölcsönöket (3. §) és az ingóságokkal kapcsolatos kereskedelmet (4. §), kizárva belőle a keresztény rabszolgákat (1. §), a szóbeli megegyezés mellett pecsétes íráshoz is kötötte (3–4. §).
Szt. László: II. 7., II. 11., II. 15., II. 16., II. 17., II. 18.; III. 11. tc. – Kálmán: I. 33., I. 76., I. 77. tc. stb. – L. még Kohn S.: A zsidók története Magyarországon. Budapest, 1884. 64. l.
Uo. 70–71. l.
Uo. 68– 69. l.
Uo. 74. l.
A zsidótörvény nem érintette a keresztények kölcsönüzleteit és az általuk folytatott kereskedelmet. Új benne a hitelüzlet tételes rendezése (2–3. §), s európai viszonylatban is modern eljárás a zsidó tanúk szerepeltetése és a pecsétes írás megkövetelése (3–4. §). A többi eleme régi, vagy a réginek korszerű módosítása. Az 1. § például Szent László. I : 10. törvénycikkét tartalmazza, amely tiltja a zsidóknak keresztény nővel való házasságát és keresztény szolgák tartását. Az ilyen szolgák szabadságát vissza kell adni, s eladóiktól a vételárat el kell kobozni. Szent László ezen rendelkezése, amelyet az I. esztergomi zsinat még tovább szigorított (63. §), Kálmán király I. törvényében is helyet kapott, időt hagyva, az esetleg még birtokukban levő keresztény szolgák eladására. A törvénynek az ingóságokkal kapcsolatos kereskedelmet szabályozó 4. §-a viszont a Szent László-féle II. törvény 7. §-ának az új kívánalmaknak megfelelő továbbfejlesztése. Szent László e törvénycikkében a lopott holmival való kereskedés megakadályozására s a vám lerovásának biztosítására az ingóságok adásvételét nyilvános vásárokhoz kötötte. Ha nem vásáron kötötték az üzletet, tárgya pedig lopott holmi volt, halállal bűnhődnek az eladó, a vevő és a tanúk is. Ha a vásáron kívül vett holmi nem lopott jószág, a vevőtől elkobozzák, az, eladó az árát veszti, s a tanúk is ugyanannyit fizetnek bírságul. Ez a § az üzletkötés formáit is szabályozza: a szóbeli szerződést a vásárbíró, a vámos és tanúk előtt kell megkötni. Ha ilyen formában is lopott jószág került eladásra, a vevő a bíró és a vámos tanúsága alapján szabadul, a tanúknak azonban bíróság elé kell állítaniuk az eladót, s vele együtt tisztázniuk kell magukat. Kálmán király ezen a ponton újít. II. törvénye révén az üzletkötés, úgy látszik, keresztény és zsidó viszonylatban, függetlenült a vásárok nyilvánosságától (bár ezek tovább is az árucsere főhelyei), s a hivatalos közegek (vásárbíró és vámos) és tanúk előtt való szerződés nehézkes formájának a helyébe (vagy mellé) a vegyes, magántanúk és a pecsétes írás könnyedebb és hosszabb életű bizonyítékbiztosító formája lépett, A cartula sigillata tehát nem diszpozitív 31oklevél, hanem a hatóság asszisztenciájának a pótléka, s nem annyira magánjogi, mint perjogi újítás.
A törvény 3. §-ából esetleg arra lehetne következtetni, hogy a nagyobb kölcsönöknél a pecsétes cartula volt az egyedüli bizonyító eszköz. De a § egész szövege, s a vele értelmileg összefüggő 2. § szerint a cartula a már szóbelileg érvényesen megkötött ügylet adatainak és bizonyítékainak írásbeli foglalata, mintegy a bizonyítékok bizonyítéka, az egyik legfontosabb bizonyíték, de nem az egyetlen szükséges bizonyíték. Ugyanez tűnik ki a 4. §-ból is, amely világosan kimondja, hogy lopás vádjának esetén (az írásban szereplő) régi tulajdonos és tanúk meghallgatása után szabadul a megvádolt vevő. Végül e mellett tanúskodnak a törvény utolsó szakaszai (részben már a 4. is), amelyek a 4. §-sal kapcsolatos perjogi kazuisztikát adják a következő négy kombinációban: 1. Ha előállították az eladót s a zsidó meg keresztény tanúkat, és van cartulája, is, a vevő mentesül a vádtól (4. §). 2. Akkor is szabadul a vevő, ha az eladó nem állítható elő ugyan, de van zsidó és keresztény tanúja és cartulája (5. §). 3. Ha megvannak a zsidó tanúk meg a cartula, de hiányoznak a keresztény tanúk (úgy látszik a cartula hiányos volt), a (zsidó) vevő, nyilván a cartula pontatlanságáért, négyszeres bírságot fizet. 4. Ha nincsen cartulája, s az, eladó se állítható elő, a. (zsidó) vevőt lopás bűnében marasztalják el, s a perelt érték tizenkétszeresét kell megfizetnie. Ezekből az esetekből, de főleg az utolsó kettőből bizonyos, hogy a cartula nem az egyedüli, de mégis rendkívül fontos bizonyítékbiztosító formája a zsidók és keresztények által kötött kölcsön- és adás-vételi szerződéseknek.
3. Diplomatikai szempontból fontos kérdés, vajjon az írásbeliségnek milyen forrásából ered Kálmán király cartulája. Bár elrendelését rendkívüli körülményeknek, a hozzánk akkortájt bevándorolt zsidóknak köszönheti, használata mégsem simul valamilyen üzleti (kereskedelmi) írásbeliséghez. Ilyet ebben az időben nem ismerünk, bizonyára azért, mert nem is volt. Pozitív módon is e mellett bizonyít Jehuda-ha Cohen rabbinak († 1070, Mainz) az a három responsuma, melyeket magyar vonatkozású üzleti vitákkal kapcsolatban nyilvánított: igen élénk üzleti fantáziáról tesznek tanúságot, de csak szóbeli üzletkötést ismernek, írásra pedig még csak közvetve sem utalnak.* Másfelől viszont Könyves királyunkról sem szabad föltételeznünk, hogy éppen az írásbeliség terén sötétben tapogatódzott volna. Ellenkezőleg: véleményünk szerint rendeletében talán már tudatosan is arra az erősen lerövidített, egészen jegyzetszerű notitiának a meghonosítására gondolhatott, amely nyugaton a bizonyítékbiztosító notitiából (notitia, notitia brevis, breve memoratorium, breve stb.) már a középkor első szakaszában kialakulva, vele és a diszpozitív cartával párhuzamosan, Észak-Itáliában, Bajorországban és Ausztriában, de másutt is, különösen az írás elleni reakció korában (IX–X. század), igen fontos diplomatikai szerepet töltött be, s éppen ezért a XI. és XII. század fordulóján már nálunk sem lehetett ismeretlen.
Wenzel G.: ÁUO. VI. 903., 904. és 905. sz. – Kohn i. m. 50–51. l.
A koraközépkori germán országokban a római eredetű diszpozitív cartát már nem becsülik többre a notitiánál. Az új honfoglalók nemigen tudnak írni, s nem értenek latinul, ezért jogügyleteiket inkább a saját – szóbeli – kötelemlétesítő formáik szerint kötik. Csak ezek nyújtanak nekik jogállandóságot, jogbiztonságot. Az írást csak azért tartják meg, mert felismerik, hogy az ügylet megtörténtét később is bizonyítani képes. Különösen a tanúk és a tényállás rögzítése szempontjából mutatkozik hasznosnak, s éppen ezen konzerváló jellege miatt nem hanyagolják el végképen. A vele szemben támasztott igényeik tehát szerények, s elegendő nekik a notitia is. De még ennek a formái sem fontosak. Fokozatosan lerövidül tehát, s már a VIII. században kialakul egy igen egyszerű alakja: a csupán a jogi cselekmény és a tanúk feljegyzésére szorítkozó jegyzetszerű notitia, mely aztán a következő néhány évszázadban kedvelt műfajává is lesz a középkori írásbeliségnek.*
Redlich, O.: Ueber bairische Traditionsbücher und Traditionen Mitteilungen … V/1884. 11–12. és 17. l. – A Lex Baiwariorum is a notitianak kedvez. (I. XVI. 2., XVI. 15., XVI. 16.) Mon. G. Hist. Legum seec. I. Leges mat. Germ. t. V. pars II. – Ficker „Akt”-nak (Beitraege zur Urkundenlehre. I. Innsbruck, 1877. 340. l.), Redlich pedig „Einzelakt”-nak (Privaturk. 82. l.) nevezi ezeket a lerövidített notitiákat Giry szerint azonban ezek a kifejezések ókori diplomatikai fogalmat takarnak. (Manuel de diplomatique. Paris, 1925. 10. l.) Az újabb német levéltártudomány sem ajánlja használatukat. (Meissner, H. O.: Aktenkunde. Berlin, 1935. 10. l.)
E jogi följegyzések, főleg eleinte, külön pergamenlapocskákon készültek. Külsejükre és megformulázásukra alig fordítanak gondot. Szerzőjük rendszerint az, akinek a javára szólnak. Hátlapjukon néha más, későbbi följegyzést is találhatunk, de az egyidőben készültek is kerülhetnek egy hártyára. Előfordulhatnak oklevelek és diplomák hátlapján, továbbá kódexek, missálék és egyéb könyvek üres lapjain is. Pecsétjük nincsen. Fogalmazatuk egyszerű. Főbb formuláik: a promulgatio, dispositio és a tanúformula, néha pedig a dátum. De állhatnak pusztán a jogicselekmény és a tanúk feljegyzéséből. Egy 765-ből való cartula például ilyen; + In dei nomine. Noditia (!) qualiter Arichis tradidit… Noditia facta in presentia …* A tanúfeljegyzések ilyesfélék: Isti sunt testes, quando dedit…, vagy: Isti sunt testes traditionis… stb.*
Redlich, O.: Die Privaturkunde de s Mittelalters. München u. Berlin, 1911. 29. l. (Privaturk.)
Uo. 73. l.
Az adományokról, birtokcserékről és egyéb jogügyletekről készült ezen notitiaszerű följegyzéseket az érdekelt egyházak, de a világi birtokosok is kevésszámú oklevelükkel együtt őrizték levéltárukban, s csak azóta részesülnek kevesebb figyelemben, amióta őket is a traditio-könyvekbe kezdik bemásolni (X. század).* Nemsokára pedig már általában külön fogalmazat nélkül, a traditio-könyvekben szerkesztik őket. A legrégibbek közül is csak azok a példányok maradtak ránk, amelyeket valamilyen kódexbe kötöttek. Legtöbbjük azonban a pecsétes oklevélnek újból való meghonosodása idejében 32pusztult el.* A régieknek ezen pecsétnélküli feljegyzéseit (simplices descriptiones) az írásbeliség felújulása korában már nem értik: elhanyagolják őket, minek következtében szétszóródnak s elkallódnak.*
Uo. 81. l.
Uo. 111. l.
Uo. 78–79. l.
Általánosan ismert diplomatikai megállapítás, hogy a nagyobb birtokadományozások alkalmával rendszeresen készültek előzetes följegyzések, s az oklevelet a bennük lerögzített adatok alapján csak az adományozás jogi processzusának a befejezése után állították ki. Ez a megállapítás a XI. és XII. századi magyar oklevelesgyakorlatra is érvényes. Különösen a conscriptiók vizsgálata tanúskodik e mellett. Legtöbbjük rengeteg adatot tartalmaz, egymástól nagyon messze fekvő birtoktesteket sorolnak föl, sokszor pontos határ leírással és a rajtuk élő szolgacsaládok pontos lajstromával. Máskor viszont különböző időben, a szóbeliség útján szerzett s időközben fokozatosan bővült vagyonokat foglalják írásba. Adataiknak ez a tömege már eleve lajstromokra és följegyzésekre utal. De vannak önmagukért beszélő nyomai is ennek a segédírásbeliségnek. Érdemes volna vele bővebben is foglalkozni, e helyütt azonban meg kell elégednünk azzal, hogy csak néhányra rámutatunk. A notitia általánosan használt írásfajta nálunk. Jakubovich kimutatta, hogy a bakonybéli conscriptio a XII. század második felében Szent László-korabeli notitiák alapján készült.* A Gervasius-féle ítéletlevél (1105–1116) szabályszerű breve iudicati, s mintegy korai élő-mintája az istenítéleti helyek registrumbeli följegyzéseinek.* II. Béla 1131-i ítéletlevele is ilyenfajta szerkesztés, noha már királyi pecsét van rajta.* A lerövidített notitia, az adatföljegyzés legrégibb nyomainak egyikét talán a százdi oklevél (1067 körül) őrizte meg számunkra, melyről Szentpétery annyit elismer, hogy „talán valami egykorú feljegyzésből származó elemek vannak benne”.* A garamszentbenedeki (1075) és a dömösi (1138) oklevelekben megfigyelhető egy-két stiláris kizökkenés pedig szintén a szerkesztés alapjául szolgáló notitiák vagy helyszíni feljegyzések kitérítő hatásával magyarázható.* De legbeszédesebb példáink azok a XII. századi oklevelek, amelyek különböző időben szerzett birtokoknál a szerzés módját és körülményeit, valamint az ügyben eljáró datorokat, quaesitorokat, pristaldusokat és tanúkat is felsorolják, mint például a bozóki (1135) összeírás* és Márton ispán oklevele. Az utóbbival le is zárhatjuk érveink sorát, mert ez, mint már láttuk, plasztikusan emeli ki az „előakták” használatát, s alighanem, egyéb tételei is ilyen magánfeljegyzéseken alapulnak. Amikor tehát Kálmán király II. törvényében a cartulát előírta, a notitiáknak és az adatrögzítő följegyzéseknek a szomszédoktól eltanult, s már nálunk is jól ismert gyakorlatára épített. Újítása talán csak az, hogy speciális okokból alakjukat és tartalmukat is szabályozva, legális bizonyítékbiztosító formát teremtett belőlük. A pecsételés elrendelése sem szokatlan már nála, különösen akkor nem, ha a Gervasius-féle magánszerkesztésű és notitia formájú ítéletlevélen rajta volt az ő pecsétje, mint ahogy az előbb említett II. Béláé valóban meg volt pecsételve.
Ómagyar olvkv. 297. l. – Jakubovich E.: Mny. 1924. 13–15. l.
Pannonhalmi rendtört. I. 594. l.
Uo. VIII. 272. l.
Szentpétery: Oklevéltan 44. l.
Mon. Eccl. Strig. I. 53–60. l. Ez a király nevében van szerkesztve, egy helyen azonban (57. l.) többessz. 3. személyre csap át, ahol már a garamszentbenedeki monostor embere beszél. –. Uo. I. 88. l. Ebben, az oklevélben, (a vége felé) a dömösiek megjegyzése olvasható: Hec que … (95. l.)
Fejér: C. D. II. 82. l.
A cartula sigillata külső és belső jegyeiről, eredeti hiányában, keveset mondhatunk. Neve a carta-nak kicsinyített változata, s kisméretű oklevelet jelent. A pecsétek rányomott gyűrűspecsétek lehettek, amilyenek XII. századi használatát az imént ismertettük. Szövege, úgy látszik, csak a dispositio és a tanúk följegyzésére szorítkozott, amint azt a törvény előírta és Márton ispán végrendelete is tanúsítja. (L. az 1. §-t.) A pecsétek alapján mind a két fél tekinthető a cartula szerzőjének és kiállítójának. Fogalmazata latin-nyelvű és notitiaszerűen objektív lehetett, írói alkalmiak, elsősorban papok voltak. Márton ispán cartuláját presbyter, azaz plébános írta.* Ez azért fontos megállapítás, mert azt is bizonyítja, hogy a XII, század elején az írás és – bár még kezdetleges fokon – az oklevélszerkesztés mestersége a káptalanokon és konventeken túlhaladva, már a plébániákon (és vásárokon?) tálált otthonra. Szinte úgy látszik, hogy Kálmán király éppen ez új scriptorok képességeihez mérten szabta meg a cartula szerkezetét.
A presbyter szó Kálmánnál, de később is, a clericus gyűjtőnévvel szemben plébánost jelent. L. az I. eszterg. zsinat 6., 10., 15 , 22. stb. §-ait.
Hogy meddig volt divatos, éppen hiányuk miatt nem tudjuk pontosan megállapítani. Bizonyára nem sokáig. Az 1251-i zsidóprivilégium már csak tanút kíván a zálogüzleteknél, de azt se okvetlenül.* Tanúk hiányában a felek esküjével döntik el a felmerülő jogi vitákat. Mivel a cartula alkalmazását főleg az idegen üzletfelek és tanúk személyazonosságának könnyebb megállapíthatása céljából rendelték el, a jövevények letelepedése s a vagyonbiztonság megszilárdulása után fölöslegessé is válhatott. Az 1251-i kedvező körülményekből ítélve valószínűnek látszik, hogy ez a társadalmi és gazdasági konszolidáció már a XII. század második felében bekövetkezett.*
Timon A.: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Budapest, 1919; 408–409. l.
Természetesen a jogfejlődéssel párhuzamosan az oklevelesgyakorlat is változott. A zálogjogi írásbeliség XIII. századi alakulására a *-gal jelzett előadásomban mutattam rá.
Kumorovitz L. Bernát.
