AZ ERDÉLYI OKLEVELES GYAKORLAT JELLEGE. A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésén tartott felolvasás.
1AZ ERDÉLYI OKLEVELES GYAKORLAT JELLEGE.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésén tartott felolvasás.
A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésén tartott felolvasás.
A közép- és nyugateurópai műveltségnek, melyet az antik világból átmentett alapokon a keresztény középkor fejlesztett ki, egyik jellemző terméke az okleveles gyakorlat. Az oklevelek kibocsájtása – elsősorban az egyház befolyásával és közreműködésével – már a középkor derekán hatalmas intézménnyé alakult. Megindulása és kezdetben formái is az egyes országokban többé-kevésbbé eltérők voltak; azonban az eltérések kiegyenlítődése elég korán megkezdődött. A XIII. században Közép- és Nyugat-Európa oklevéladása alapjaiban már egységes; az okleveleket kiállító intézmények szervezete; az oklevelek formái meglehetősen egyezők; a középkor vége felé közeledve az egység mindinkább szembetűnővé válik.
A közép- és nyugateurópai, vagy röviden: nyugati okleveles gyakorlat fő jellemző sajátságai, amelyek a nagy, és politikai meg népi határok által sok részre tagolt terület gyakorlatát egységbe foglalják, a következők: 1. Az oklevelek latin nyelve, amely a XIII. századig – kevés kivétellel – általános; ettől kezdve a polgári osztály erősödésével arányban a nemzeti, illetve népi nyelvek (a francia, a német stb.) kezdenek vele az oklevelekben versenyre kelni, folyton növekvő sikerrel, anélkül mégis, hogy a latint egészen ki tudnák szorítani. 2. Az oklevelek kiadásával kapcsolatos intézmények, különösen pedig azok, amelyek a magánjogi ügyleteknek közhitelű írásba foglalását szolgálták, és amelyek Közép- és Nyugat-Európa különféle részeiben különféle szervezettel ugyan, de ugyanazon jogi elv és cél által életrekeltve működtek (a közjegyzők, az egyházi dekánok, a püspöki officialisok, a mi hiteles helyeink stb.) szintén tényezői az egységes jellegnek. 3. Az oklevelek megszerkesztésének és kiállításának módjára és formáira vonatkozó szokások és szabályok egyformasága, minek folytán a különböző országokban kiállított hasonló a tárgyú és rendeltetésű oklevelek külső és belső formáikban mindinkább hasonlókká, sőt egyezőkké lettek. Ide, a nyugati okleveles gyakorlatra jellemző sajátságok közé számíthatjuk még 4. az írást, a latin minuscula írást is, amely az egységessé vált okleveles gyakorlat egyéb tényezőivel együtt fejlődött, még pedig a közép- és nyugateurópai oklevelekben meglehetősen egyöntetűen.
Természetes, hogy ezeken az alapvonásokon belül az egyes országok és területek okleveles gyakorlata a részletekben egymástól eltéréseket s mindegyik bizonyos önálló sajátságokat és jelleget is mutat. A lényeges vonásokban azonban ez a nyugati gyakorlat egységes és az egyes országok és területek okleveles gyakorlatának ebbe az egységbe beletartozása, vagy másokénál ellenkezőleg attól lényegesen eltérése szembetűnő és könnyen felismerhető.
Az is természetes, hogy ennek az egységnek a kialakulása a közös, nyugateurópai műveltségnek a következménye, folyománya. De úgy is mondhatjuk, hogy az egységes okleveles gyakorlat a nyugateurópai műveltségnek alkotórésze, tényezője. Különösen kell hangsúlyozni azt, hogy ennek az okleveles gyakorlatnak a kialakításában és egységes voltának létrehozásában is az egyháznak, a nyugati egyháznak elsőrangú része volt, és ez az okleveles gyakorlat a nyugati kereszténységgel szorosan összefügg.
A magyar királyság vallásban és egész berendezkedésében a Nyugathoz csatlakozva mindjárt kezdetben belekapcsolódott a nyugateurópai okleveles 2gyakorlatba. Habár az első kísérlet nem tudott mindjárt gyökeret verni, a XI. század utolsó negyedében újra erőteljesen megindult a magyar okleveles gyakorlat s a XII. század folyamán fokozatosan erősödve a század végére a magyar királyi oklevél végleges formájának kialakulásához jutott el. A XIII. században pedig kifejlődött az egész magyar okleveles gyakorlat, amely a század második felében a királyi kancellária szervezettségével, az onnan kimerülő oklevelek külső és belső szerkezetének gondosságával és a stílus mesteri ritmikájával, valamint a hiteles helyekként működő káptalanok és konventek kifogástalan szervezetével és az egyházi s világi méltóságok és testületek okleveles működésével méltán sorakozott egyenrangúan az okleveles gyakorlatot folytató nyugati államokéhoz. Az Anjouk alatt, már I. Károly korában, a registrum-vezetés behozatala, a kancelláriai jegyzeteknek az oklevelekre vezetése és egyéb újítások a kor mértéke szerint teljesen modernné tették okleveles gyakorlatunkat, amely mindinkább kiterebélyesedve szolgálta a köz- és magánélet jogi, közigazgatási és egyéb írásbeli szükségleteit. Ez a hazai okleveles gyakorlat a mellett, hogy teljesen beleilleszkedett a nyugati gyakorlatba, magában is egységes volt. Azzá tette a nyelv, amely, be az újkor századaiba is, túlnyomóan a latin maradt; azzá a többi oklevéladó intézménynek is mintául szolgáló központi királyi kancellária, azzá a hiteles helyeknek nagy egyöntetűséggel működő intézménye és az egész okleveles gyakorlatban felismerhető alapjelleg.
Beletartozott-e és mennyiben tartozott bele Erdély ebbe az egységes magyar gyakorlatba? Erdély fekvése, történelmi szerepe és lakosságának összetétele miatt ez a kérdés elméleti, tudományos szempontból jelentős. Megvilágosítást kíván az, hogy a kormányzati tekintetben (magyar, székely, szász) a népiség tekintetében (magyar, német, oláh) megoszló Erdély részeit összefogó szellemi kapcsolatok közt milyen szerepe volt az okleveles gyakorlatnak és hová fűzte ez a kapcsolat Erdély földrajzi fogalmát.
Vázlatos fejtegetéseim általában csak a középkori, illetőleg az 1526 előtti állapotokra fognak kiterjedni, mert céljuk a kialakulás korának megvilágítása. A további századokban az okleveles gyakorlat nálunk is és másutt is általában csak annyit változott, amennyit az újkori viszonyok hoztak magukkal. Vizsgálódásom szempontjából tehát csak az alapok kialakulása bír fontossággal.
Mivel Erdély a magyar királyságnak integráns része volt, királyaink természetesen főleg a XIII. század közepe óta bőven adták okleveleiket erdélyiek számára is. Mivel pedig a magyar királyok oklevelei kezdettől fogva, de különösen formáiknak végleges kialakulása óta, vagyis a XII. század vége óta teljesen a nyugati okleveles gyakorlathoz csatlakoztak, az is természetes, hogy erdélyiek részére adott okleveleik is tökéletesen a nyugati formáknak megfelelők. A királyi oklevelek azonban éppen általános jellegük miatt nem tartoznak az erdélyi okleveles gyakorlathoz; ennek jellemzéséből tehát kikapcsolandók. Éppígy mellőzni kell áttekintésünkben az erdélyi hercegeknek: Bélának, Istvánnak és Nagy Lajos király szintén István nevű testvérének okleveleit.* Az ő működésük, bár okleveleikkel erdélyi ügyeket is intéztek, nem volt sem állandó, sem kizárólagosan Erdélyre vonatkozó. Okleveleik tehát nem tekinthetők szervesen az erdélyi okleveles gyakorlathoz tartozóknak.
(IV.) Béla 1227 óta, (V.) István (megszakítással) 1257 óta, a másik István 1350–52-ben adott ki erdélyi hercegi minőségben okleveleket.
Azok közül a hatóságok és intézmények közül, amelyeknek okleveles gyakorlatát kifejezetten az erdélyi gyakorlat részének tekinthetjük, első helyen az erdélyi vajdát kell említeni. Ő egyszersmind egyike volt azoknak az összekötő kapcsoknak, amelyek Erdélynek kormányzatilag elkülönülő részeit összefűzték; hatósága eredetileg egész Erdély területére kiterjedt, amíg a kiváltságolt részek ki nem vonták magukat bírói hatósága alól.* De királyi parancsra azután is tartott congregatiókat a székelyekkel és a szászokkal is,* bár fennhatósága közvetlenül csak az erdélyi magyar megyékre terjedt ki.
V. ö. Mályusztól a Századok 1939. évf. 386.
«Una cum regni nobilibus, Siculis et Saxonibus» vagy «una cum regni nobilibus ac aliis regnicolis partis Transsilvanae» Pl. Zimmermann, Urkundenbuch, I. 361. 388. stb.
Már a legelső eddig ismert vajdai oklevél 1248-ból egészen a magyar, s így az egykorú nyugati oklevéltípust mutatja, a szokásos oklevélrészekkel 3(intitulatio, slautatio, corroboratio stb.), természetesen latin nyelven fogalmazva. A XIV. század óta a vajdai kancellária összetételét is megállapíthatjuk (protonotarius, notariusok, scribák); sőt, ha nem is rendszeresen, a commissióról vagy relatióról szóló kancelláriai jegyzeteket is megtaláljuk a vajdák oklevelein, ami a fejlett, korszerű nyugati okleveles gyakorlat szintjére emelkedést mutatja. Általában megállapítható, hogy az erdélyi vajdai és alvajdai oklevéladás egészen a magyarországihoz idomult, a magyar okleveles gyakorlatnak minden szokásos, a nyugati gyakorlatot követő vonásaival.*
Olv. erről részletesebben: Janits I., Az erdélyi vajdák igazságszolgáltató és oklevéladó működése 1526-ig (Bp. 1940. A Pázmány Péter Tudományegyetem Történelmi Szemináriumának kiadványa, 18. sz.), 76. sk. ll.
Ugyanezt állapíthatjuk meg más, többé-kevésbbé egész Erdély területére kiterjedő működést folytató oklevéladók gyakorlatáról, illetőleg okleveleiről is.
Az egyházi oklevéladók közül először az erdélyi (gyulafehérvári) püspököt kell említeni, aki egyházi vagy az egyház hatáskörébe tartozó ügyekben (dézsmaegyezség, az egyház részére tett hagyaték, egyházak csereügyei, végrendeleti ügyek), vagy esetleg mint a királyi által kiküldött bíró, vagy pedig saját püspöki birtokaiból tett adományról adott okleveleket. Helyette és nevében (– olykor vacante sede, széküresedés esetén –) a vicarius intézkedik hasonló ügyekben, egész Erdély területén, a Székelyföldön is. Szász földön a szebeni dékánnak s az egyes szász székek (Brassó, Nagyszeben, Selyk) dekánátusának, illetőleg káptalanának (plébánosi testületének)* nevében és pecsétje alatt kiadott oklevelekkel találkozunk egyházi ügyekben. Sőt egyes plébánosok oklevelei is előfordulnak.* Valamennyien a magyarországi gyakorlatban szokásos módon és formák közt állították ki latin okleveleiket, teljesen az egységes hazai gyakorlathoz csatlakozva.
«Universi Brassowiensis capituli ecclesiarum rectores», «… decanus Cybiniensis… totumque capitulum Cybiniense…» «Sigillum capituli decanatus de Schelk». Okleveleiket lásd a Zimmermann-féle Urkundenbuch köteteiben.
Székely Oklevéltár, I. 242–4.
Tárgyunk szempontjából különösen jelentős a két erdélyi hiteles helynek: a gyulafehérvári káptalannak és a kolozsmonostori konventnek oklevéladó működése. Erdély okleveles gyakorlatának a magyarországihoz tartozását és csatlakozását egyéb jelek mellett és azokkal együtt az is bizonyítja, hogy a hiteles helyek intézménye, ez a speciálisan magyar, de lényegében teljesen a nyugateurópai jogi felfogásban és írásbeliségben gyökerező intézmény Erdélyben is virágzott. Igaz, hogy működése valamivel későbben kezdődött mint hazánk nyugati részében, ahol a hiteles helyek oklevéladása már a XIII. század elején (1210 körül) megindul. A gyulafehérvári káptalan első, hiteleshelyi jellegű okleveleit a század közepéről ismerjük, a kolozsmonostori konventéit még később. Ez a késedelem azonban megfelel annak a jelenségnek, melyet a nyugati jellegű intézményeknek hazánk területén belül nyugatról kelet felé való terjedésében egyebekben is felismerhetünk, kezdve már Szt. István korában, a püspökségek alapításának nyugatról keletre haladó sorrendjén.
A gyulafehérvári káptalannak a XIII. század közepe óta gyorsan kialakuló működése Erdély egész területére kiterjedt, nemcsak a magyar megyékre: okleveleket írt át a hét szász szék megbizottainak kérésére, ő foglalta oklevélbe az erdélyi nemesség, székelység és szászság egyezségét (1459), székelyek tettek előtte bevallást és hátszegi oláhnak is adott bizonyságlevelet a káptalan előtte birtokügyben tett óvásról.*
Természetesen ezek csak kiragadott példák: Zimmermann i. m. IV. 190–1. Jakab. Oklevéltár Kolozsvár története 1. kötetéhez, I. 203. sk. Zimmermann i. m. I. 185. és ld. alább a 32. jegyz.
A kolozsmonostori konvent hasonló, de kisebb terjedelmű működést fejtett ki. Nem is kell külön hangsúlyozni, hogy a két erdélyi hiteles hely oklevelei egészen a Magyarország többi részeiben működő hiteles helyek okleveleivel egyező formákban és módon vannak kiállítva.*
Olykor, inkább kivételesen, más hiteles helyek is adtak ki oklevelet erdélyiek számára. pl. a nagyváradi kápt.: Zimmermann, I. 232., II. 28.
Az egész Erdély területére kiterjedő működésű okleveles intézmények közt említhetjük még a közjegyzőket (publicus notariusokat), bár az általuk írt oklevelek Erdélyben is aránylag ritkák, mint e korban Magyarország többi részében is. A hiteles helyek virágzó intézménye mellett kevésbbé volt 4rájuk szükség. De azért a XV. század első felében már erdélyi közjegyzők okleveleit is ismerjük.* A közjegyzői okleveleknek általánosan egyforma szerkezeti formája alakult ki, s ezt alkalmazták az Erdélyben működő közjegyzők is. Nem jelentős, hogy (– ami nálunk részben a hiteles helyek hatása alatt történt, –) a közjegyzői oklevelekben Erdélyben is éppúgy, mint Magyarország többi részében,* a szokásos szerkezeti formáktól itt-ott eltéréseket találunk,* amelyek azonban a közjegyzői oklevél lényegét nem változtatják meg.
1415: Zimmermann i. m. III. 662–3. 1427: Teleki-oklevéltár I. 504. 1428 óta több példa a Zimmermann i. m. IV. kötetében.
Olv. Szentpétery, Magyar Oklevéltan, 241. l.
A fentebb (9. jegyz.) idézett oklevelekben is vannak eltérések a szokásos szerkezettől.
A városok okleveles gyakorlata annyiban tartozik ide, hogy bár egy-egy város általában csak a maga hatáskörében szokott okleveleket adni, viszont a városok Erdély egész területén állítottak ki okleveleket, a magyar megyei területeken is (Kolozsvár, Deés stb.). Leggyakrabban persze szász területek városai (Brassó, Nagyszeben, Beszterce, Segesvár), amelyeknek írásbelisége különösen fejlett volt. Nagyszeben városának és a szebeni széknek már a XIV. század második feléből vannak írott számadásai, kiadási jegyzékei* stb. A városok okleveles gyakorlata egész Erdélyben – a szász területeken is – a XIII–XV. századok folyamán általában latin. (Az említett nagyszebeni számadások is latinnyelvűek, itt-ott belekevert német kifejezésekkel.) Okleveleik szintén a magyarországi, illetőleg a nyugati gyakorlattal egyező módon vannak szerkesztve. Pecséteik címeresek, latin körirattal.
Quellen zur Geschichte Siebenbürgens, I. k.
Magánosok által kiállított oklevelek (zálogbavetés, végrendelet) és missilis levelek is maradtak Erdélyben a XV. századból, általában ezek is latin nyelven, a szokásos formák közt szerkesztve és az illetők saját pecsétjével megerősítve.*
Teleki-oklevéltár, I. 477., 544.; II. 11., 17., 39. A Zimmermann i. m. III. 54–5. közölt németnyelvű kötelezvényt nyilván Bécsben állították ki.
Az eddig mondottak általánosságban máris megvilágíthatják és igazolhatják azt, hogy az erdélyi okleveles gyakorlat a magyarországiba s ezzel együtt a nyugati okleveles gyakorlatba kapcsolódott bele, ahhoz tartozott és annak része volt. Erre az eredményre kell tehát jutnia a vizsgálódásnak, ha azoknak az oklevéladóknak a gyakorlatát nézzük, akik és amelyek az erdélyi területen, mégpedig többé-kevésbbé az egész területre kiterjedően folytatták működésüket.
Erdély különleges viszonyai folytán azonban nem elégedhetünk meg a kérdésnek csak erről az oldalról való szemlélésével; a következtetés, csak ebből levonva, nem lehetne teljesen meggyőző. A három «nemzet», a magyar, székely és a szász, a maga kormányzati és egyéb különségeivel, látszatra legalább, megbontja az egységet. Hiszen külön jogi szokások közt éltek, külön kiváltságaik voltak és gyűléseket, congregatiókat is külön tartottak.* S a háromhoz negyedik tényezőként járul még a XII. század második fele óta beszivárgó, de észrevehetően csak a XIII. században feltűnő oláhság, amely a következő századokban elszórtan Erdély területének nagy részét elárasztja. Az okleveles gyakorlat jellegének megvilágításában nagyon jelentős annak megállapítása, hogy ez a négy tényező hogyan viselkedett ebből a szempontból és hogyan alkalmazkodott a kialakuló gyakorlathoz.
Székely Oklevéltár, I. 64.
Az oklevél jogi bizonyíték lévén, az okleveles gyakorlat általában jogi, elsősorban birtokjogi jellegű. Ennélfogva az okleveles gyakorlatba való bekapcsolódást is azoknál a rendi és társadalmi osztályoknál kell várnunk és keresnünk, amelyek szabad birtokjoggal rendelkeztek. A jobbágyság, melynek ügyei a földesúri bíráskodás körébe tartoztak,* a bíráskodásnak általában nem írásbeli intézése folytán nagyrészt kiesik az okleveles gyakorlat kereteiből.
Az erdélyi nemességnek jobbágyaik felett való földesúri bíráskodási jogát Tamás vajda 1342-ben (Fejér CD. VIII/4. 621.), Nagy Lajos király 1365-ben állapította meg (u. o. IX/3 503.), s ezt az 1437-i jobbágyfölkelés utáni egyesség is megerősítette: Archiv f. Sieb. Landesk. N. F. XII. 82.
Magától értetődő dolog, hogy az erdélyi három nemzet közül a magyar, illetőleg a hét erdélyi megye magyar birtokossága az okleveles gyakorlatban teljesen a magyarországi mintát követte. Ez már csak abból is következett, hogy az erdélyi 5vajda közvetlen hatósága éppen erre a részre terjedt ki.* Az ő okleveles gyakorlatának az egységes magyar gyakorlathoz kapcsolódása természetszerűen vonhatta maga után ezen a területen a többi oklevéladó gyakorlatának hasonló alakulását is. Valóban, az erdélyi magyar megyék (Kolozs, Doboka, Belső-Szolnok, Torda, Küküllő, Fehér, Hunyad), élükön az ispánnal, alispánnal és – a magyarországi többi megyéktől eltérően – két-két szolgabíróval egészen olyan módon, olyan formákban adták ki latin okleveleiket az általuk vagy előttük intézett ügyekben, mint a magyarországi megyék általában. A birtokosok pedig bevallásaikkal a hiteles helyekhez fordultak oklevelekért jogi ügyeikben, mint ahogy ez Magyarországnak többi, nyugati részeiben is történt. A hét megye területén fekvő városok oklevéladását már előbb említettem, mint szintén a magyar gyakorlatnak megfelelőt.
Voltak azonban az erdélyi magyar megyék területén is a vajdai hatóság alól kiváltságolt elemek. Olv. Janits i. m. 23. l.
Kissé behatóbb megfigyelést kíván a Székelyföld, a székely «nemzet» ügye. Ez az Erdély területén ősfoglaló* és itt régi hagyományait, szokásait, «antiqua lex et consvetudo»-ját* megőrző magyar törzs jogi életében sok sajátlagos vonást mutat. Ügyeiket a székelyispán, kapitányaik, székbíráik és senioraik irányításával egymásközt maguk intézték székeik ülésében és egyetemes gyűléseiken. Birtokaiknak, a «hereditates Siculicales»-nak ügyeiben saját jogaik szerint döntöttek,* mégpedig, úgy látszik, olykor írásos bizonyíték nélkül is.* Nem tudni, hogy a külön székely rovásírásnak volt-e, vagy milyen szerepe volt a székelység jogi életében.
Olv. Hóman Bálinttól az «Erdély» című kiadvány (1940) 49. l.
Báthory István erdélyi vajdának, a székelyek ispánjának 1485-i okleveléből idézem. Székely Oklevéltár, I. 254. De már az 1451-i örökösödési végzésben is «iuxta laudabilem legem universorum Siculorum et consuetudinem ab antiquo approbatam» U. o. I. 163. Máskor: «consuetudo Siculica». U. o. III. 99.
A régi szokásjog alapján 1451-ben létrejött öröklési szabályozásról v. ö. 18. jegyz.
1477-ben a székelyek ispánja által a sepsi-széki székelyek egyetemével tartott congregatión bizonyos oklevél-bemutatás elmulasztását a keresztúri szék bírájának kijelentésével igazolták, mivel úgymond a (szék-) bíráknak és kapitányoknak «testimonio tota Siculica terra in suis iuribus utitur.» Székely Okl. III. 99. Zsigmond király is a Sepsi-székkel tartott ülésben a jelenlevő székely seniorok állítása alapján ismerte el 1427-ben három székelynek – ezek kérésére – az Aghaz-nemből való igaz székely nemesi származását. U. o. 44. l.
Legfőbb tisztviselőjük a király által kinevezett székelyispán volt (comes Siculorum), aki a székekkel vagy a székelyek egyetemével tartott üléseken ítélkezett és intézett el ügyeket közvetlenül vagy fellebbezésből. Oklevelei, akárcsak a vajdáé, a rendes, magyarországi mintára vannak kiállítva, latin nyelven olyankor is, ha királyi parancsra vagy anélkül nem székelyeknek, hanem szászoknak ügyében, vagy szászok és székelyek közt fennforgó ügyben intézkedett.* A Székelyföld viszonyaira jellemző, hogy bár – bizonyára a hiteles, helyektől távol fekvés által kényszerülve – nem egyszer meg kelleti ott elégedni a szóbeli bizonysággal is, a hiteles (autentikus) jellegű írás szükségét érezték, s ha lehetett, kielégítették ott is. Ennek jele egyrészt az, hogy olykor maga a székelyispán adott ügyvédvalló oklevelet, ami inkább hiteles hely feladata lett volna, és előtte tettek néha jogi ügyekről bevallást, mint valami hiteles hely előtt.* Másrészt pedig alkalomadtán, ha lehetett, a székely ember is hiteles helyhez (a gyulafehérvári káptalanhoz vagy a kolozsmonostori konventhez) fordult, bevallásáról oklevelet kérve. Ezt olykor maga a székelyispán is megtette.* Persze, bizonyságlevél kiállítására – több-kevesebb gyakorlottsággal – mások is szívesen vállalkoztak.* Ugyanazt a felfogást látjuk tehát érvényesülni, amely annakidején a hiteles helyek intézményét hozta létre és virágoztatta fel az egész országban.
Zimmermann i. m. III. 486., 666., II. 73. Így a székely alispán is: Székely Okl. III. 56.
Székely Oklevéltár, III. 98., I. 51.
Zimmermann i. m. I. 185., 187. Teleki-oklevéltár I. 40. Székely Oklevéltár I. 24., 36., 200.; III. 6.
Székely Oklevéltár, I. 286–7., 327.
Mindez együtt további részletezés nélkül is elegendő annak megállapítására, hogy bár a székelységet ősi jogi szokásaik s köz- és magánéletük is sokban megkülönböztették Erdély többi részétől, a hazai okleveles gyakorlatba a maguk módján ők is belekapcsolódtak és annak ők is feltétlenül részesei voltak.
Erdélynek szintén külön önkormányzatú, de a másik kettőtől nyelvében is eltérő harmadik «nemzete»: 6a szász már XII. századi betelepítésekor is nyugati kultúrát hozott magával. A betelepülők agrár-paraszti jellege mellett is életmódjuk, szokásaik, városlapításaik elég magas élet szintet mutattak kezdettől fogva, amely a királyainktól kapott kiváltságokkal is szilárdítva a jogi írásbeliség korai megerősödését hozta magával náluk. Már 1224-i kiváltságlevelükben, az ú. n. Andreanum-ban, a király közös pecsétet engedélyez nekik. A pecsétet (sigillum Cibiniensis provincie) csak későbbi időből, a XIII. század végéről, illetőleg a XIV. század elejéről ismerjük ugyan,* de kétségtelenül jóval előbb is használták.
Nagyszeben város 1292-i oklevelén, is ez a pecsét volt, de leszakadt. Zimmermann i. m. I. 191–2. A pecsét leírása u. o. 224. 1.; egy 1302-i oklevélen függ.
A régi szász ispánságok helyére kerülő egyes szász székeknek, illetőleg azok képviselőinek, majd a hét szász szék együttesének (universitasának) okleveleivel a XIV. század legelső éveitől kezdve (a század közepe óta sűrűbben) találkozunk, előttük elintézett ügyekről. De oklevelet adnak az egyes városi hatóságok (Brassó, Nagyszeben, Radna, Beszterce stb.) is. Hogy ezek az oklevelek a nyugati gyakorlatot követik, az a szász telepesek eredetéből természetszerűleg következik. De hogy itt nemcsak általában a nyugati, hanem a magyarországi gyakorlathoz csatlakozásról van szó, azt egyebek mellett különösen a szász székek okleveleiben a latin nyelvhez való ragaszkodás mutatja, olyankor is még, amikor nyugat magyarországi városaink már a XIV. század második felében sűrűn kezdenek okleveleikben – nyilván a közvetlenül szomszédos német területek gyakorlatának hatása alatt – a német nyelv használatára áttérni. Az erdélyi szászok gyakorlatában a XV. században is megmarad a latin nyelv, s ritka a németnyelvű oklevél.* Ugyanezt bizonyíthatja az is, hogy – különösen a városi oklevéladás megindulását megelőző korban – szászok is szoktak hiteles helyhez fordulni bevallásukkal oklevélnyerés céljából, ami szintén a hazai gyakorlatba való bekapcsolódás jele.
Pl. a nagyszebeni polgármester 1419-ben egy előtte kötött házassági szerződésről németnyelvű oklevelet ad. Zimmermann i. m. IV. 116. l.
Nyilvánvaló tehát, hogy a kormányzati és önkormányzati sajátságaik által egymástól elkülönített három erdélyi nemzet egyaránt az egységes magyarországi, s ezzel együtt a nyugati formákat és szokásokat követte okleveles gyakorlatában. Ezt fejezi ki különben, mint általános felfogást, az erdélyi szász plébánosoknak a gyulafehérvári káptalan ellen 1309-ben folytatott perében a plébánosok ügyvédjének, a szászsebesi dékánnak az ügy folyamán benyujtott replicatiója is. A procurator ugyanis a szebeni ispánok és Szebenszék universitasa és bizonyos szászföldi egyháziak okleveleiről szólván, így ír: «quae quidem litterae sic authenticae de consuetudine in regno Ungariae plenam fidem faciunt, ut in Italicis partibus publica documenta».* Itt tehát az erdélyi gyakorlat az egész magyarországiba van belefoglalva. A mondottak szerint ez egészen helyes.
Zimmermann i. m. I. 249. l.
Szemlénk azonban hiányos lenne, ha a három nemzet mellett megfeledkeznénk Erdély népiségének számban jelentős eleméről, az oláhságról.
A XII. század vége óta Erdélybe beszivárgó és a megújuló beözönlések által folyton szaporodó oláhság (olahi, wolahi) mint félnomád pásztorkodó nép, kezdetleges életformái, nagyon alacsony műveltsége miatt kezdetben távol állt minden írásbeliség szükségétől. Mikor pedig a XIII. század utólja óta kezdenek letelepedni, ez vagy magánföldesúri birtokokon, vagy királyi várföldeken történt. Az első esetben a földesúri bíráskodás alá kerültek, a királyi földeken pedig bizonyos igazságügyi jogokat kaptak. Mind a magánföldesúri, mind a királyi területeken vezetőik, a kenézek intézik a telepítést; ezek nem is mindig oláhok, de tovább is ott maradnak köztük, keneziatus címén földet kapnak a királytól vagy a földesúrtól, amely föld ugyan vissza is vehető, de rendszerint örökös birtok marad.
Az oláhság közül először ezek a kenézek emelkedtek ki, majd – már a XIV. században – a király más oláhoknak is (fidelis olachus noster) adományozott birtokot, nemesi jogokkal (omni eo mere nobilitatis titulo.., quo ceteri regni nostri veri et naturales nobiles.. gaudent et fruuntur).* Ezek a nemesített oláhok (nobiles ut dicitur volahi)* a magyar nemesség közé jutva, természetesen annak életét élik, szokásait követik és jogi ügyeikben 7hiteles helyhez fordulnak oklevélért. Az utóbbi esetnek ugyan inkább Máramaros és Bereg megyék területén találjuk gyakoribb példáit. De bizonyosan így tettek Erdély területén is az ott nemesített oláhoktól származó családok is.* Az egyik ilyen család alapítójáról, Mihály kalotaszegi oláh vajdáról (vayvoda wolahalis de Kalathazegh) is tudjuk, hogy felesége nevében hiteles hely előtt: a kolozsmonostori konvent előtt jelentett be tiltakozást birtokügyben.* Van arra is példa, hogy hátszegi oláh fordul tiltakozásával egy másiknak nemesség címén történt visszaélése miatt az erdélyi káptalanhoz és erről oklevelet kap.* Máskor viszont oláhok részéről erdélyi városok tanácsa elé terjesztett s ott oklevélbe foglalt ügyekről van tudomásunk.*
Mihályi, Máramarosi Diplomák, 41. Az oklevél máramarosi oláhnak szól.
A hunyadmegyei Malomvizi Kende-fiakról mondja Albert király 1439-i oklevele, Teleki-oklevéltár II. 4.
Ilyen erdélyi nemesített oláh családokról olv. Csánkitól a Századok 1889. évf. mellékletében (a Tört. Társ. vidéki kiránd.) 43. l. Hunyad m. ott hiányzik.
Barabás, Székely Oklevéltár, 132. l.
Schwartner, De scultetiis per Hungariam etc. 155. l. (idézi Hunfalvy is, II. 57.)
Hurmuzaki, Documente, I/2. 469.; II/2. 357.
Arra nézve, hogy az oláhságnak az írásbeliségre már eléggé kifejlett rétege hogyan kapcsolódott be Erdélyben az okleveles gyakorlatba, nagyon jelentős az, amit a hátszegi kerület (districtus) kenézi széke előtt folyt ügyekről tudunk.
A hátszegi kerület esküdtei, kenézei és többi oláhjai: «ceterique walahy» okleveleket szoktak kiadni a szintén oláhok által előttük előterjesztett ügyekről, többnyire kenézségi birtokügyekről. Az oklevelek latinul, tökéletesen a magyarországi gyakorlat szerint vannak kiállítva és a communitas (máskor civitas-nak mondják) pecsétjével vannak megerősítve.* Szabályos okleveleiket az erdélyi vajda meg a király is készséggel átírta és megerősítette.
1411: Hunyad m. tört. és rég. társ. Évkönyve, 1884., 24–27. I. 1418: u. o. 32. l.
Ámbár Hátszeg Erdélynek csak egy kerülete volt, és ámbár az oláhságra vonatkozólag imént tett megjegyzéseink szórványos adatokon alapszanak, mégis teljesen jogosult és jelentős a tanulság, amelyet belőlük levonhatunk. Az t. i., hogy bár az erdélyi oláhság legnagyobb része kezdetleges élet formái és műveltségének primitív szintje miatt kívülesett az írásbeliség keretein, az a réteg, amely belőle ki tudott emelkedni, szintén teljesen a hazai oklevéladás formáiba kapcsolódott bele.
Erdély okleveles gyakorlatának jellege tehát a középkorban teljesen egységes, de a magyarországi és egyben a nyugati gyakorlatnak megfelelő is volt. És az maradt az újkor századaiban, Erdély kényszerű, a török uralomokozta különválásának idejében is. Az elszakadás ideje alatt sem módosult az a tény, hogy Erdély, mint egyebekben, az okleveles gyakorlat terén is az anyaországhoz tartozik. Az erdélyi fejedelmi kancellária voltakép az erdélyi vajdákénak folytatása volt; a fejedelmi okleveles gyakorlat egészen a magyar gyakorlatnak megfelelő, legfeljebb a körülmények okozta eltérésekkel, a hiteles helyek (világi requisitorokra bízva) tovább működtek, valamint a városi és egyéb oklevéladók is.
Ezeknek megállapítása után tartsunk rövid szemlét a Kárpátokon túl, az Erdélytől keletre és délre fekvő területnek egykorú, XVI. század előtti okleveles gyakorlata felett.
Ezen a területen, Havaselvén és Moldvában, okleveles gyakorlatot csak a XIV. század utolsó tizedei óta találunk.* Havaselvi és moldvai oklevelek a két vajdaság megalakulása előtt, ami 1330 és 1360 körül történt, sőt az első vajdáktól sem ismeretesek. A román történetírók nagyon csodálkoznak ezen; a dologra – úgymond – nehéz magyarázatot találni.* Pedig az egyszerű magyarázat valószínűleg az, hogy előbb nem is voltak ott oklevelek. Az első példák feltűnése után a XV. században Havaselvéről és Moldvából bőven ismerünk vajdai okleveleket, másoktól valókat azonban nagyon csekély számban.* A két vajdaság területén az okleveles gyakorlat ebben a korban csaknem teljesen a vajdák által kiadott oklevelekre szorítkozott. Ennek magyarázatát nem kereshetjük csupán, sőt talán nem is kereshetjük elsősorban az írástudásnak és ezzel az írásbeliség 8iránti érzéknek hiányában. Hiszen okleveleket ott is igyekeztek szerezni; az okleveles bizonyítékok elvesztése ott is baj volt. Sőt hamisításról is értesülünk, ami szintén az oklevelek megbecsülését jelenti: ahol az oklevél nem fontos, ott nem is hamisítanak oklevelet.*
Havaselvén a legrégibb ismert oklevél I. Vladislaus (Laico) vajdától (1365–1374) való. Moldvában Péter vajdától (1378–1393).
Olv. Iorga szavait az Académie Roumaine, Bulletin de la Section Historique, 1930. tome XVII. 14. l.
Bojároktól, püspököktől maradt néhány (nagyon kevés) adománylevél egyházak, kolostorok részére. Bulletin, XVII., 135. Revista Istorică Română IV. 94. és V–VI. 236. Maradtak levelek is.
Iorga hoz fel példát oklevelek elvesztésére (igaz, hogy csak 1602-ból): Anciens documents de droit roumain, vol. II. (1931) 355–6. Oklevélhamisításról: Damian P. Bogdan a Revista Ist. Rom. V–VI. 1935–36., 230–31. l.
Annak a magyarázatát, hogy Havaselvén és Moldvában csaknem kizárólag vajdai oklevelek voltak, inkább az ottani jogrendben és jogi szokásokban találhatjuk. Moldvában és Havaselvén is a vajda korlátlan úr volt. Címe az oklevelekben rendszerint «vajda és úr» (voevoda i gospodinî; Moldvában olykor: voevoda gospodarî). De egyes vajdák (így Havaselvén Öreg Mircea és I. Mihály, Moldvában Roman) a «nagy vajda és egyeduralkodó úr» (velikyi voevoda i samodržavnyi gospodinî) (vagy ehhez hasonló) címet használták. A nagy úr hatalma mindenre kiterjedt, csaknem minden az ő tudtával, az ő akaratából és az ő jóváhagyásával történt. Nemcsak hogy ő adományoz, ítél, pert intéz el, hanem mások adományozását, cseréjét, adásvételét, egyezkedését is ő hagyja jóvá s ezt oklevélbe foglalja.* Jellemző és részben talán magyarázatul is szolgálhat az a szokás, hogy Havaselvén minden birtok-, illetőleg birtokosváltozásnál egy lovat kellett adni a fejedelemnek.* E mellett a mindenre kiterjedő vajdai oklevéladás mellett nem csoda, hogy mások okleveleire ritkán volt szükség s nem fejlődhetett ki olyan közhitelű oklevéladó intézmény, mint pl. nálunk a hiteles helyeké.*
Lásd a különféle példákat D. P. Bogdannál a moldvai oklevelek dispositiójáról szóló részben, Revista Ist. Rom. IV. 113–4. l. Egyébként nagyon sok példa van Costăchescunál (Documentele moldoveneşti, I–II. és Doc. mold. dela Ştefan cel Mare), Hurmuzakinál (Documente privitóre la istoria Românilor, az I. köt. 2. részében) és Iorga Anciens documents etc. (fentebb idézett) művében, bár az utóbbi, helyen többnyire későbbi időből.
Iorga, Anciens documents, I. 13. I. 1. jegyz., s példa u. o. a 61. lapon. A lovat az oklevél átvételekor kellett a fejedelemnek adni. Revista Istor. Rom. VII). 115.
Nincs tudomásom arról, hogy a közjegyzőség egyáltalában fejtett-e ki e területeken működést, s hogy esetleg milyen mértékű volt ez a működés.
Ez a sokoldalú vajdai oklevéladás alapjában idegen volt a nyugati okleveles gyakorlattól, legalább is abban a részében, amelyik a belügyi jogi élet igényeit volt hivatva kielégíteni. A nyugati külfölddel való érintkezésükben a havaselvi és moldvai vajdák is többnyire (de nem mindig) latin nyelvű és nyugati módra szerkesztett okleveleket és leveleket írattak. Így a magyar királyokkal és a lengyelekkel kötött szövetségről, hűségfogadalomról stb., a brassóiakkal és más erdélyiekkel való kereskedelmi és egyéb ügyeikről rendszerint (nem mindig) latinnyelvű okleveleket adtak. De ez csak udvariassági és bizonyára a könnyebb megértést is célzó eltérés volt a rendes, belügyi gyakorlattól, éppen olyan célszerűségi eltérés, mint az, hogy a konstantinápolyi patriarchával a vajdák görögül leveleztek, s úgy látszik, voltak kancelláriájukban olyan írnokok is, akik szükség esetén török és tatár szöveget is tudtak olvasni és írni.* Okleveles gyakorlatuknak jellegét azonban semmiesetre sem a külföldi vonatkozású, hanem a belügyekben kiadott okleveleik adják meg.
C. Giurescu, Istoria Românilor, II. k. 2. r. (1937) 600. l. Okleveleket azonban görög nyelven a vajdák a fanariota korszak előtt nem adtak ki. Byzantinoslavica, III. 510. Revista Ist. Rom. IV. 337–38.
Ezek a belügyi oklevelek pedig az itt tárgyalt korban nyelvükben, szerkezetükben, írásukban és alkotórészeik eredetében is messze eltérnek az egykorú nyugati okleveles gyakorlattól.
Ami az oklevelek nyelvét illeti, az a havaselvi és moldvai gyakorlatnak túlnyomó, jellegzetes részét kitevő oklevelekben nem latin, nem is a népi nyelv,* hanem szláv, mely az egyházi szláv nyelvből alakult, (szlavónnak is szokták nevezni), s a havaselvi oklevelekben medio-bolgár alapjelleggel, a moldvaiakban fehér- (nyugati-) orosz alapjelleggel bír.* Az írás ezekben az oklevelekben természetesen cyrill-betűs. Sőt a vajdai pecsétek körirata is általában cyrill-betűs és szlávnyelvű, még abban az esetben is, ha külföldiek 9számára latin nyelven kiállított oklevélen alkalmazták is a pecsétet.*
A legelső ismert írott szöveg román nyelven a câmpulungi Neacşu levele a brassói bíróhoz 1521-ből. Giurescu i. m. II. 602.
Olv. D. P. Bogdan megállapítását a Revista Istor. Rom. IV. 102. és V–VI. 279. sk. A «szlavón» elnevezésre nézve: Treml (Tamás) L.-tól az Ungarische Jahrbücher VIII. (1928.) 29., 32. l. Olv. még Stahl-Bogdan, Manual de paleogr. slavo-rom. Prefaţa és 56. sk. l.
Néhány havaselvi vajda (Vlaicu, I. Mircea, Vlad Dracul) latin köriratú pecsétet használt.
Hogy Havaselve és Moldva helyzetének és fekvésének megfelelően a két vajdaság egyházi és kulturális tekintetben a szláv Kelethez csatlakozott, az természetes és szükségszerű volt. Ennek pedig szintén természetszerű folyománya volt, hogy az okleveles gyakorlat is a szláv jelleget vette fel, annak ellenére, hogy a szláv nem volt a nép nyelve, sőt a bojároké sem volt kizárólagosan az.*
V. ö. Treml L. megállapításait i. h. 34. sk.
Hogy azonban itt nem csupán a medio-bolgár és a fehér-orosz nyelvnek és a cyrill írásnak, hanem az egész okleveles gyakorlat bizánci alapokon nyugvó keleti jellegének átvételéről van szó, azt azok a bizánci elemek igazolják, melyeket mind a moldvai, mind a havaselvi szlávnyelvű oklevelekben bőségesen találunk.
Már az okleveleknek mind Havaselvén, mind Moldvában használt hrisovulů 
és orizmo 
elnevezése tisztán a bizánci χρυσοβουλλος és ορισμος átvétele.* Az oklevél élén álló kereszt mint invocatio symbolica;* az invocationak az Atya, Fiú, Szentlélekhez fohászkodó formája;* a vajda neve elé írt Iw (Io Dan, Io Mircea, Io Roman), mely a bizánci oklevelekben a császári aláírásban a «Ioannes» név rövidítése, de a vajdai oklevelekben nem a vajda neve, hanem csak bizánci utánzás (semmi köze a román «eu» névmáshoz)*; az intitulatio egyes elemei;* az oklevelek büntető-formulájában a 318 nicaeai egyházatya átkával fenyegetés;* az oklevelek keltezésében a bizánci éra szerinti évszámítás (a Kr. e. 5509-i évtől, miért is a havaselvi és moldvai oklevelek keltezéséből 5508-at le kell vonni, hogy a nyugati évszámítás évét megkapjuk), valamint az oklevél elején levő keresztnek és a havaselvi okleveleken az aláírásnak, illetőleg monogrammnak piros tintával írása is: – mindez a bizánci hatást, részben a bizánci gyakorlatnak utánzását bizonyítja. Ide számíthatjuk még az oklevelek kiállításával foglalkozó személyek elnevezései közül a logofetů 
gramatiků 
neveket is, melyek szintén bizánci eredetűek.*
és orizmo elnevezése tisztán a bizánci χρυσοβουλλος és ορισμος átvétele.* Az oklevél élén álló kereszt mint invocatio symbolica;* az invocationak az Atya, Fiú, Szentlélekhez fohászkodó formája;* a vajda neve elé írt Iw (Io Dan, Io Mircea, Io Roman), mely a bizánci oklevelekben a császári aláírásban a «Ioannes» név rövidítése, de a vajdai oklevelekben nem a vajda neve, hanem csak bizánci utánzás (semmi köze a román «eu» névmáshoz)*; az intitulatio egyes elemei;* az oklevelek büntető-formulájában a 318 nicaeai egyházatya átkával fenyegetés;* az oklevelek keltezésében a bizánci éra szerinti évszámítás (a Kr. e. 5509-i évtől, miért is a havaselvi és moldvai oklevelek keltezéséből 5508-at le kell vonni, hogy a nyugati évszámítás évét megkapjuk), valamint az oklevél elején levő keresztnek és a havaselvi okleveleken az aláírásnak, illetőleg monogrammnak piros tintával írása is: – mindez a bizánci hatást, részben a bizánci gyakorlatnak utánzását bizonyítja. Ide számíthatjuk még az oklevelek kiállításával foglalkozó személyek elnevezései közül a logofetů gramatiků neveket is, melyek szintén bizánci eredetűek.*
Ez annál inkább jelentős, mert a bizánci császárok ünnepélyes oklevelei (χρυσοβουλλος λογος, χρυσοβουλλον σιγιλλιον) valóban aranypecsétesek voltak (orv. Dölgertől az Archiv für Urkundenforschung, XI. 37., 39.), a havaselvi és moldvai vajdák oklevelein azonban az aranypecsét nagyon ritka (olv. H. Stahl–D. P. Bogdan, Manual de paleografie slavo-română, 40. l.), és a XVI. század második fele előtt nem is volt használatos. Olv. Revista Arhivelor, I. (1924–25) 252. sk.
V. ö. Revista Ist. Rom. VIII. 117. Ez főként az egyszerű, nem díszített keresztre nézve áll. Ld. ennek példáit u. o. a 123. l. után mellékelt III. VIII. IX. táb., Stahl-Bogdan, Manual de paleogr. 99. 114. l. és v. ö. Dölger, Facsimiles etc. Taf. XIII. XIV.
Moldvában is, Havaselvén is előfordul, bár ritkán; lásd Revista Ist. Rom. IV. 103. és VII. 78. Bizánci eredetére nézve oly. u. o. IV. 104. és Id. Dölger, Facsimiles byzant. Kaiserurkunden, No 19a., Branditól az Archiv f. Urkundenforschung, I. 32–33. és Dölgertől u. o. XI. 36.
Iorga azonban (Bulletin, XVII. 120.) bolgár eredetűnek tartja és az Assenida-dinasztia alapítójára viszi vissza az Io-t (v. ö. Giurescu i. m. II. 339. 1.). De olv. D. P. Bogdantól a Revista Istor. Rom. VII. 96., és ld. Dölgernél (Facsimiles etc.) a 12., 15., 21., 30. sz. facsimiléket.
Így Havaselvén a «vů Hrista Boga blagovjernyi» (εν Χριστω τω ϑεω πιστος, ld. a bizánci császok aláírásában: Dölger i. m. No 12., 13., 17. stb.), «samodržavnyi» (a bizánci αυτοκρατωρ, ld. u. o.). Az intitulatiónak bizánci elemeiről olv. egyébként a Revista Ist. Rom. VII. 95. l.
Bizánci oklevélben ld. pl. Dölger, Facsimiles etc. a XVI. táblán 38. sz. a. (magánoklevél, a császár által megerősítve). Moldvában (különösen gyakran I. Sándor okleveleiben): Costăchescu, Docum. moldoveneşti, I. 32., 37., 41., 47., 57.; II. 531. stb. Havaselvén. Rev. Istor. Rom. VII. 270., 276., 278.
A bizánci hatásnak a havaselvi és moldvai szláv oklevelekben való érvényesüléséről olv. D. P. Bogdannak a Revista Istor. Rom. IV–VIII. évf. megjelent, igen alapos két tanulmányának (Contribuţiuni la studiul diplomaticei vechi moldoveneşti; Diplomatica slavo-română din secolele XIV. şi XV.) idevágó helyeit (összefoglalóan: VIII. 111–2. és 121. l., ami azonban részben a moldvai oklevelekre is érvényes), valamint Iorga id. tanulmányát (ld. fentebb, 36. jegyz.) és Giurescu i. m. II. 370. Olv. továbbá Lascaris M. tanulmányát «Influences byzantines dans la diplomatique bulgare, serbe et slavo-roumaine» (Bynantinoslavica, III. 500. sk.), akinek azonban abbeli nézetét, hogy «la diplomatique de la Valachie et de la Serbie offre nombreuses influences occidentales dont on serait tenté de dire qu’elles contrebalancent amplement (!) les influences byzantines», (u. o. 501.) legalább is Havaselvére nézve semmiképp sem oszthatjuk. Legfeljebb egy-egy fejedelem koráról (de akkor is inkább csak a latin nyelvű oklevelek alapján, v. ö. az 58. jegyz.) lehetne ilyen véleményt megkockáztatni; általánosságban azonban semmiképen sem. Olv. még D. Ionescutól: Contribution ŕ la recherche des influences byzantines dans la diplomatique roumaine (Revue historique du Sud-est européen, XI. 128. sk.), melyről azonban ld. D. P. Bogdan bíráló ismertetését a Revista Istor. Rom. IV. 333. sk. ll.
Nem kétséges, vagy legalább is nagyon valószínű, hogy ezeknek a bizánci elemeknek nagyrésze 10bolgár és szerb* közvetítéssel jutott Havaselvére és Moldvába (vagy Havaselvére s innen Moldvába), nem közvetlenül Bizáncból.* Ez azonban a mi szempontunkból már mellékes körülmény. A tény maga az, hogy a havaselvi és moldvai szlávnyelvű okleveles gyakorlat keleti jellegű volt, elütő a nyugatitól.
Olv. Revista Ist. Rom. IV. 135., 337. VIII. 111–112. és Byzantinoslavica, III. 503. sk. ll.
Magától értetődik, hogy a moldvai oklevelek formuláiban slavo-litván elemek is találhatók. V. ö. Revista Istor. Rom. IV. III., 113.
Hogy e mellett a nyugati hatásnak (a magyarnak is) Havaselvén és Moldvában, mint a művelődés egyéb viszonylataiban, úgy az okleveles gyakorlatban is itt-ott, még pedig olykor eléggé szembetűnő jeleit találjuk,* az a moldvai német telepesek,* a magyar és a lengyel szomszédság és fennhatóság* és egyéb, időleges kapcsolatok ismerete mellett nem lehet csodálatos. De viszont az sem lehet feltűnő, hogy a gyakorlatnak erősen kelet-európai jellege mellett ezek a nyugati hatások nem tudtak túlsúlyra jutni és az oklevéladásnak keleti jellegét nem módosították jelentékenyen.* A magánjogi oklevéladással kapcsolatos intézmények sem tudtak ezeken a területeken, Moldva és Havaselve területén a későbbi századokban sem kialakulni.*
D. P. Bogdan i. h. VIII. 112. Iorga szerint (Bulletin, XVII. 122.) a moldvai oklevelek promulgatiója az Anjou-oklevelekét utánozza; a moldvai oklevelek egyéb kifejezéseiben is magyar hatást lát. A magyar életformák, főleg a lovagélet hatásáról olv. Elekes L., Századok, 1940. 383. sk. De hogy ezek a magyar eredetű udvari formák «már a középkori vajdaságban sajátos értelmet, új alakot öltöttek», s később «egészen új tartalommal telítődtek», s a «középeurópaias kultúrhatás fokozatosan háttérbe szorult az egyre jobban megerősödő Balkánnal szemben», olv. u. o. 386. l.
Baia város pecsétje állítólag még a XIII. (Iorga, i. m. 137 vagy XIV. (Giurescu i. m. II/2. 456.) századból való. Okleveles gyakorlata azonban ebből az időből nem ismeretes.
Vlaicu (Ladislaus) havaselvi vajdáról (1364–1380), aki «dei et regis Hungariae gratia vaivoda Transalpinus»-nak írta magát. (Zimmermann, Urkundenbuch, II. 334.), Iorga azt írta, hogy «eine lateinische Staatskanzlei benützte, die er von Ungarn entlehnt hatte.» (Gesch. der Rumänen und ihrer Kultur, 1929. 158. l.). Valóban, Vlaicu, amint láttuk (45. jegyz.), latin köriratú pecsétet használt, 1369-i oklevele Zimmermann i. h. szerint «ist von kanzleigeübter Hand geschrieben. Der Schriftcharakter gleicht dem von Urkunden des Königs Ludwig I.» Így nem alaptalan Iorgának az a megjegyzése (i. h.), hogy ekkor «zeigte die Wage eine leichte Neigung nach dem Westen.» Ez azonban főként a külföldnek szóló, latin nyelvű oklevelekre vonatkozik.
V. ö. fentebb, az 53. jegyzetben mondottakkal. A havaselvi és moldvai okleveles gyakorlatot itt nem vizsgálhattuk fejlődésében. Kétségtelen, hogy mind a bizánci, mind a nyugati hatások érvényesülése hullámzó volt: egyes korokban nagyobb, máskor kisebb mértékben állapíthatók meg. Itt ennek az okleveles gyakorlatnak csak általános, átmetszeti képét adhatjuk. Ennek jellege pedig egészben kétségtelenül, kifejezetten keleti, vagyis erősen bizánci hatás alatt álló balkáni.
A XVII. században ezért nagy az összevisszaság a havaselvi és moldvai oklevéladásban: vannak fel- jegyzések (úgy látszik, a falu pópájától) arról, hogy a felek megállapodását a templomban három vasárnap kihirdették (Iorga, Anciens documents, I. 59.), máskor az eladó ad írást, hogy a vevő majd a fejedelemmel írasson oklevelet (u. o. 73.), vagy az eladó és vevő együtt foglaljak írásba az ügyet, de majd szintén a fejedelemtől szereznek oklevelet (u. o. 144.), vagy erre nincs is utalás stb.
A Kárpátok keléti és déli vonala tehát Nyugat- és Kelet-Európa okleveles gyakorlatát választotta el.
SZENTPÉTERY IMRE.
