A JOBBÁGY MEGNEMESÍTÉSE.
11A JOBBÁGY MEGNEMESÍTÉSE.
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1940 október 24-én tartott közgyűlésén.
A magyar nemesség társadalmi határa nem volt lezárt, a birtokadomány vagy a nemeslevél tényével bárki nemes lett. A kettő: birtokadomány és nemeslevél közül Verbőczi István Hármaskönyve még világosan az előbbire, az adományra helyezte a nagyobb súlyt,* a fejlődés azonban hamarosan más irányt vett s a XVI. század közepe óta, amikor a nemeslevéllel való nemesítés egyre sűrűbben fordult elő s hovatovább mindennapos is lett, gyakorlatilag már jóformán a nemeslevél volt az egyetlen út, amely a nemességbe vezetett. A nemeslevéllel történő s a magyar király mellett immár az erdélyi fejedelem által is gyakorolt nemesítések fokozatosan növekedő száma következtében a nemesség társadalmi rendjében természetesen mind nagyobb arányban foglaltak helyet az ilyen módon megnemesített új nemesek s az arányt állandóan javukra tolta a természetes biológiai folyamat is, az élet fokozatos hamvadása a nemesség régi rétegeiben.*
Hármaskönyv I. r. 4. és 6. cím. A 4. cím a nemesség szerzésének módjául a birtokadományt jelöli meg, a 6. cím kiegészítőleg fűződik az előbbihez, előadva, hogy nemeslevéllel birtokadomány nélkül is lehet nemességet szerezni s hogy az ilyenek is «valóságos nemesekül» tekintetnek.
A nemesség régi elemeinek mind a fő-, mind a közép- és kisnemesi rétegben végbemenő enyészésére és cserélődésére Szabó István: Nemesség és parasztság Werbőczi után (Úr és paraszt a magyar élet egységében, szerk. Eckhardt Sándor, Budapest, 1941.) 61–63. l.
A két ellentétes irányból eredő, de együttható folyamat eredményeként a nemesség körében azok, akiknek családja nemeslevél útján jutott a nemes rendi állásához, már a XVIII. században is nagy, sőt túlnyomó részét tették a nemességnek. E tekintetben a XVIII. században megyénként lefolytatott nemesi vizsgálatok meggyőző képet nyujtanak. A kicsiny Torna megyében például az 1731/32. évben lefolytatott nemesi vizsgálat alkalmával a megye alispánján, volt alispánján és más tisztviselőin kezdve összesen 82 nemesi család tagjait vették számba s a 82 család közül csupán 5 volt ú. n. «régi» nemes, 3 birtokadományra hivatkozott, 64 nemeslevelet – a legrégebbi 1567-ből való volt – 10 pedig más megyék bizonyságlevelét mutatta fel.* Az utóbbi 10 család nemessége szintén alapulhatott nemeslevélen – erről a vizsgálati jegyzőkönyv nem tájékoztat – de ezeket nem is számítva, a megye 1731/32. évi nemességének 75%-a az elmúlt 154 év alatt nemeslevéllel lett nemessé. Tornamegyével szemben Komárom megye azokra a megyékre nyujthat példát, amelyekben aránylag nagyszámú, még középkori eredetű kuriális egytelkes kisnemes élt: 1549-ben a megyei dicalajstromba 109 nemes nevét jegyezték fel s ezek közül csak 35 volt birtokos, 74 pedig egy telkes kisnemes.* Ugyanitt az 1725. évi nemesi vizsgálat alkalmával 133 család tagjai jelentek meg a vizsgáló küldöttség előtt s e 133 család közül 76 nemeslevelet mutatott fel, 1 nemeslevélre hivatkozott, 13 birtokadományról szóló levéllel jelentkezett, 40 pedig megyei nemesi bizonyságlevelet adott elő;* az utóbbi 40 bizonyságlevél közül 13 tartalmáról a vizsgálati iratok semmi közelebbit nem nyujtanak, 15 bizonyságlevél egyszerűen a 12család kétségtelen nemességét vagy birtokosságát igazolja, 12 pedig szintén nemeslevélre támaszkodik.* Nem számítva ez esetben sem a többi bizonyságlevél és a birtokos viszonyok mögött esetleg rejlő nemesleveleket, Komárom megye 1725. évi nemességének 67%-a az elmúlt 162 év alatt – a legrégibb nemeslevél 1563-ból való volt – nemeslevéllel lett magyar nemes.*
Orsz. Ltár, Inv. Nob. Com. Torn. – A 82 családon kívül még 8 család tagjai jelentkeztek a szóban forgó nemesi vizsgálaton, de ezeket mint kérdéseseket. nemességük felöl további bizonyítékok szolgáltatására utasították. A 64 család nemeslevele közül I. Miksa, 4 Rudolf, 6 II. Mátyás, 15 II. Ferdinánd, 14. III. Ferdinánd, 17 I. Lipót, 5 III. Károly, 1 Bethlen Gábor s I. Apaffy Mihály által adatott ki.
Orsz. Ltár, Komárom megye 1549. évi dicalajstroma.
Orsz. Ltár, Inv. Nob. Com. Comarom. A. – A donatariusok közül 8 család mint condonatariusok I. Lipót egy 1662. évi közös adománylevelét mutatták fel.
A megyei bizonyság levelek tartalmát és ennek alapján a nemesség jogcímét az említett 40 esetben részben magának az 1725. évi vizsgálatnak jegyzőkönyvéből, részben a megyében 1754/55-ben tartott újabb vizsgálat jegyzőkönyvéből (Orsz. Ltár. Inv. Nob. Com. Comarom. Fasc. 1.), részben pedig a jegyzőkönyvek mellékleteiként készült iratokból, vagyis ez esetekben magukból a megyei bizonyságlevelekből (Orsz. Ltár. Inv. Nob. Com. Comarom. Documenta Fasc. II., III.) állapítottuk meg.*
A küldöttség előtt felmutatott 76 nemes levél a kiállító uralkodó szerint így oszlik meg: I. Ferdinánd 1. Rudolf 3. II. Mátyás 4. II. Ferdinánd 4. III. Ferdinánd, 12, I. Lipót 22. I. József 3. III. Károly 27.
Az a tanulság, amely e számokban jelentkezik, amellett érvel, hogy a nemeslevélben nemcsak az egyéni emelkedés puszta eszközét kell szemlélni, hanem olyan tényezőt is, amely részt vett a társadalom alkatának és anyagának formálásában. A nemeslevél társadalmi szerepe annál jelentékenyebb volt, mivel a nemesség egészben véve sem volt csekély része az ország népességének: a XIX. század első felében minden 20 nem nemesre esett 1 nemes, míg ugyanekkor Franciaországban 180, Csehországban 828 nem nemesre esett egy nemes.*
Fényes Elek: Magyarország statisztikája I. k. (Pest, 1842) 118–120. l. ; u. az: Magyarország leírása. I. k. (Pest, 1847) 19–23. l.
Ha a nemesítés közjogi tényének jelentőségét a társadalomtörténet síkján óhajtjuk szemlélni, elsőben is tekintetbe kell tehát venni, hogy a tömege arányára nézve kiterjedt magyar nemesi rend tagjai – a fenti adatok szerint – nagy részben már a XVIII. században is nemeslevélre, megnemesítésre alapították rendi állásukat s hogy az arány ezután is egyre nagyobb mértékben tolódott át a nemeslevéllel megnemesítettek javára. A nemeslevél-szerzők között természetesen mindig voltak olyanok, akik már a nemeslevél elnyerése előtt is nemesek voltak s csak azért óhajtottak nemeslevél birtokába jutni, mivel nemesi állásuk a birtok elfogyása, az írások elveszte vagy más okok következtében kétségessé vált vagy legalább is válhatott. Az ilyen korábbi nemességet megerősítő nemeslevél azonban a többihez képest nem volt sok: a XVII. század első felében következtetésünk szerint általában tízből csak egy.* A nemesleveleknek eszerint kb. 90%-a tehát valóban megnemesítést adva, a nemeslevél szerzőjét az ignobilitas-ból emelte át a nobilitas-ba. Mivel pedig a megnemesített ignobilisek között civilis állapotú városi polgár – különösen a XVI–XVII. században – viszonylagosan nem volt sok, az ignobilitas a legtöbb esetben egyértelmű volt a rusticitas-szal, a parasztisággal.
Áldásy–Czobor: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címereslevelei c. munka III. k.-e (Budapest, 1937) az 1630–1639. évekről 168 nemeslevelet tüntet fel s ezek közül csupán 18 volt olyan, amely régebbi nemességet erősített meg. Fel kell természetesen tennünk, hogy az új nemeslevél olykor régi, elenyészett nemességet anélkül újított meg, hogy a nemeslevél szövegéből ezt megállapítani lehetne, az ilyen esetek száma azonban nem lehetett sok.
A rusticitas természetesen nem viszonyt, hanem társadalmi állapotot fejezett ki s a paraszt- vagy jobbágyállapotúság nem jelentett szükségszerűen jobbágyi köteléket is. A különféle szabados paraszt-elemek, az önkormányzattal rendelkező szabadalmas mezővárosok parasztpolgárai, a királyi végvárak paraszt katonái s a különböző személyes szolgálati viszonyban állók rusticitasa ugyanis nem jelentett földesúri joghatóságtól függő jobbágyi köteléket. Ezek az elemek általában a parasztság társadalmilag emelkedő rétegeit alkotván, az emelkedő pálya további állomásain közülük sokan szerezték meg végül a nemeslevelet is, mellettük azonban, főleg a XVII. század óta, nagy számban voltak a megnemesítettek között földesúr alatt, jobbágyházban, jobbágyszolgálatban élő, vagy legalább jogilag ilyen kötelék terhét hordó parasztok is. Hogy a szorosan vett jobbágyok megnemesítése nagyarányú, volt, arról elsősorban az a körülmény tanúskodik, hogy a jobbágynemesítés kérdése a XVII. század első felében országos társadalmi és politikai kérdésként lépett elő.
Míg ugyanis a jobbágyköteléken kívül álló paraszt elemek megnemesítése tekintetében a földesúri hatalom érdektelen volt, addig az ilyen kötelékben élő jobbágyok megnemesítése, a földesúri 13hatalom, a birtokos nemesi jog természetes érdekébe ütközött. A magyar jobbágyság az 1514. évi bukás óta az örökös jobbágyság rendszerében élt, ami azt jelentette, hogy a földesúr és a jobbágy kapcsolata az előbbi akarata nélkül nem volt megszüntethető vagy megváltoztatható. A jobbágybirtokos nemes joga csorbítatlanul élt a jobbágy fiutódán és az elszökött jobbágyon is* s minthogy a birtokos azt a gazdasági javat, amit a jobbágy neki jelentett, a jobbágy megnemesítése esetén elvesztette, érthető, hogy a nemeslevél adományozásának királyi felségjoga és a jobbágy fölött nyugvó úri jog között mélyreható ellentét tört fel akkor, amikor a XVI–XVII. század fordulója körül a nemeslevéllel való nemesítés kezdett nagyarányú lenni.
A szökött jobbágyok listáin ezért gyakran találkozunk gyermekkorban levő jobbágyfiúk nevével is.
A királyi felségjog teljével szemben a rendek törekvése arra irányult, hogy a jobbágy megnemesítésében a birtokosnak is szava legyen s ez a törekvés a XVII. század első felében fokozatosan teljesen testet is öltött a Corpus Juris articulusaiban. E tekintetben a rendi törekvés első, egyelőre halvány jele az 1609. évi országgyűlés 33. cikkében jelentkezett. A törvénycikk, mely a nemeslevéllel való megnemesítésről a magyar törvények között először szólt, a rendek sérelmi iratából került az országgyűlés végzései közé,* kijelentve, hogy a «nemeslevelek ügyében Őfelsége azokra lesz méltó tekintettel, akik ajánltatni fognak és érdemeseknek látszanak.»* Ez a szöveg az ajánlások tekintetbe vételének és az érdemességnek hangsúlyozásával ugyan kifejezte a rendi törekvés irányzatát, azonban sokkal inkább az általánosság és az óhaj terén mozgott, semhogy kiegyenlíthette volna a kifejlő ellentéteket. A törvénycikk ugyanis nem mondta ki határozottan, hogy a király ajánlás nélkül nem adhat ki nemeslevelet, de a királyi felségjognak ily megkötése is csak az esetben felelhetett volna meg a birtokos rend érdekeinek, ha az ajánlások az érdekelt birtokosok akaratát fejezték volna ki, amit a törvény kifejezetten nem biztosított.
A rendek sérelmeihez készült kancelláriai jegyzetekben az armálisokkal kapcsolatban: «ratione armalium Sua Maiestas faciet, quod suam dignitatem convenit». Orsz. Ltár, Kanc. Acta Diaetalia Fasc. 1. 1609/10. Gravamina statuum regni Hung.
1609: 33. t.-c.: «ratione literarum armalium condignam rationem Sua Maiestas habebit eorum, qui ex benemeritis commendabuntur et digni videbuntur.» Bár a szöveget a Corpus Juris milleniumi kiadása úgy fordítja magyar nyelvre, mintha a törvény a királyt kötelezni kívánná a nemeslevelek kiadására («…tekintettel legyen azokra, akiket ajánlani fognak…»), az előadandó további fejlemények ismeretében a szöveget a király ígéreteként –és pedig megszorítólag – kell fordítanunk. Nyelvtanilag is ez a helyes. (T. i. «habebit» és nem «habeat»).
A jobbágynemesítés kérdése nem is nyugodott sokáig: az 1619. évi országgyűlésen ismét foglalkoztak vele, ezúttal már nyiltan felfedve a rendi érdek sérelmét és védelmének módját. A rendek ugyanis az országgyűlés sérelmi iratában arra kérték a királyt, hogy ezután ne adjon másnak nemeslevelet, csak annak, aki érdemeiért attól a megyétől, amelyben él, bizonysággal és ajánlással rendelkezik s mellé járul a földesúr «informatio»-ja is. Ha pedig – folytatták a rendek – elszökött jobbágy armálist szerez visszakövetelése előtt, ez érvénytelen legyen.* A főrendek a javaslat egyik alapgondolatát, a földesúri hozzájárulást ugyan magukévá tették, de más megoldást kívántak: erősíttessék meg az 1609. évi 33. törvénycikk annak hozzáadásával, hogy ha a telkes jobbágy földesura tudta nélkül nemeslevelet impetrál, veszítse el javait és személyében büntettessék meg.* A főrendek kiejtették tehát a megyét, viszont a földesúri hozzájárulást hatékonyabbá tették, a két rendi tábla vitájából azonban közös javaslat és – ha a király magáévá teszi azt – törvény ez alkalommal nem születhetett, mivel az országgyűlés a vallási ellentétek s Bethlen Gábor megindulása miatt a sérelmek tárgyalását a jövő 14országgyűlésre halasztva, eredmény nélkül oszlott szét.
«Aequitati etiam consentaneum Status et Ordines esse censent, ne Sua Maiestas Regia armales deinceps ulli conferat, nisi qui ob merita a comitatu, in quo vivunt, testimonium habuerint et commendationem ac infomatio domini terrestris accesserit. Si qui vero profugi intra repetitionem eorum per dominos terrestres factam armales imposterum consequerentur, eorum donatio ut nullius sit vigoris, statuendum.» Orsz. Ltár, Kam. Acta. Diaet. Fasc. III. No. 7. (7-ik drb., 14. l., 9-ik drb. 19. l., 18-ik drb. 22. l.)
«Super armalibus concedendis confirmatur art. 33. anni 1609. hoc additio, ut quincunque rusticus sessionatus sine praescitu domini sui terrestis armales impetraverit, ammitat bona sua et in persona puniatur». Rescriptum dominorum praelatorum et baronum ad gravamina statuum et ordinum eisdem exhibita. Orsz. Ltár, Kam. Acta Diaet. Fasc. III. No. 7. (11-ik drb. 6. l.)
A Bethlen Gábor hadjáratát és békekötését követő 1622. évi soproni országgyűlés azonban pótolta azt, amit az előző nem végezhetett el: a 17. törvénycikk elrendelte, hogy a jövőben nemeslevél jobbágyházban ülő parasztnak földesura ajánlása és beleegyezése nélkül ne adassék.* Minthogy abban a sérelmi iratban, amit a rendek ezen az országgyűlésen készítettek,* a jobbágynemesítésről nem esett szó, ez a nagyhorderejű törvénycikk – bár egyszerűsödve – a befejezetlen előző országgyűlés sérelmi iratából a befejező tárgyalások, vagy éppen már a kancelláriai szövegezés során illesztethetett a többi törvénycikk közé. Ezzel tulajdonképpen valóság is lett a birtokosok érdekeinek biztosítását leghathatósabban szolgáló jogelv: a földesúr beleegyezése nélkül a király jobbágyot nem tehet nemessé. Az elv azonban magában az articulusban sem volt ilyen merev. A következő mondat ugyanis kimondta, hogy «mégis» a katonák, az érdemmel bírók és a tudományban képzettek kellő ajánlással tekintetbe veendők.* Bár ez a fenntartás nem volt világos, hiszen nem jelölte meg a kellő ajánlás mibenlétét és nem mondta ki határozottan azt sem, hogy ilyen esetekben a földesúri beleegyezés köti-e a királyt vagy sem, irányzata nem volt kétséges: a királyi felségjog javára enyhíteni óhajtotta az előző megkötés szigorát.
«Imposterum autem armales literae non concedantur rusticis in domibus colonicalibus residentibus sine dominorum terrestrium commendatione et consensu.»
Orsz. Ltár, Kam. Acta Diaet. Fasc. III. No 9., Kanc. Acta Diaetae 1622. 45–46. l.
«Militarium tamen et virtuosorum ac literali scientia paeditorum ad sufficientem commendationem merito respectus habendus est.»
A jobbágynemesítés ügye ez 1622. évi törvénnyel sem nyert maradandó elrendezést. Néhány év alatt kiderült, hogy a törvény megkerülésére, a földesúri beleegyezés kijátszására számos lehetőség nyílik. E tekintetben jellemző példákra mutatott rá 1626-ban Abauj megye abban az utasításban, amelyet a királyhoz induló követei számára írt elő. Mondja el a követ a királynak – kívánta az utasítás – hogy a parasztember, ha elszökött s azt gyanítja, hogy örökös ura vissza akarja perelni vagy esetleg új ura maga is fél, hogy a jobbágyot elviszik tőle, inkább armálist szoktak kérni. Az efféle armálisleveleket pedig – panaszolta a megye – más vármegyékben szokták kihirdetni, nem ott, ahol a jobbágy lakik, hogy a földesurat kijátsszák. «Annakfelette – így folytatta az utasítás – egy személy ugyan bátor érdemes legyen is, de annyi számú érdemetlen és soha eő Felségének nem szolgált sült paraszt embereket íratnak armalisokba ac per eum-mal, hogy az földesurak szenvedhetetlen kárt és bosszút szenyvednek afféléktől, az minthogy e mai napon is némely úr instantiájára adatott két armálisok ollyak jöttenek előnkbe, amelyeknek egyikében tizenhárom, másikában tizenegy paraszt személyek nemesíttettenek meg eő Felségétől, kik közül több részére mind inas ember, szökött jobbágy».*
Csoma József: Jobbágynemesítések. Turul, 1895. évf. 202–203. l.
Hogy az Abauj megye által panasz tárgyává tett jelenségek nem elszigeteltek voltak, hanem e fázisban a társadalmi fejlődés általános velejárói, arra az ország nádora, Esterházy Miklós szolgáltat bizonyságot, Néhány évvel később, egyik országgyűlési adnotatiójában szóvátette ugyanis, hogy «sok és nagi akadekok vadnak abban is, hogy az országnak nem kicziny kárával és az nemes szabadsagnak is contemptussaval, nagi sok porok nemesíttettek megh. Egh neha, ha maga érdemes is az nemesseghre, negi, öt s hat por attiafiat is be irattia czimer leveleben s azt kivannia, hogi in eadem libertate nobili tari legienek azok is, kirol noha szep statutomi vadnak az országnak, de magok az földesurak is adnak sokan effelire okot és igi neminemuoképpen decipialliak az cancellariat is, mert holmi szökött iobbagiok nemesíttetnek megh, czak hogi visza ne kellessek adni s interim maganak erős reversalissal megh kötelezi, mint örökös jobbagiot s vadnak ezen kivöll is sok abususok efféle nemessites dolgaban, holot effele nemesek oztan giakran sem az varmegiek köziben nem contribualnak, sem az portak köziben, hanem czak az privatus úr adoztattia magának s egiebarant is ninch szama az sok czimereseknek, kik minden hason nélkül vadnak az országban. Statualni kel azert ezekről is valami bizoniost, az eo Felsége kegielmes annuentiaiaból, hogi tartassek nagiub cautio az nemesitesben es 15in casu necessitatis, kövessek ok is az nemes szabadsagnak obligatiojat, sub amissione nobilitatis praerogativre, avagi ha nem elegh ember rea s nem is illeti, tegie le»*
Orsz. Ltár, Karn. Acta Diaet. Fasc. III. No 12. (4. drb. 9.1.). – Nem Esterházy írása, de ez a címe: Comitis palatini quidam [!] annotationes diaetales anni 1635.
Abauj megyének a király elé vitt panaszai és Esterházy megjegyzései egyformán hangsúlyozzák azt a tényt, hogy a nemeslevélhez igen gyakran egy másik földesúr segítette hozzá a jobbágyot saját, jogszerint való földesurával szemben. A nemesítő új birtokos a nemeslevéllel megszűntette a jobbágyállapotot és az örökös köteléket és elütötte a jogos birtokost szökött jobbágyától, ugyanakkor azonban az új armalistát magához, illetőleg birtokához – esetleg éppen egy jobbágytelekhez – kötötte. A jobbágy pedig ezt az új kötöttséget nemcsak a jobbágyállapotból való menekedés áraképpen vállalta, hanem szükségből, az élet anyagi kényszeréből is. Tekintetbe kell ugyanis venni, hogy a címeres nemeslevél a volt jobbágy anyagi életszínvonalában önmagában sohasem jelentett változást. Még az is ritkán fordult elő s inkább csak az erdélyi nemesítéseknél, hogy a nemeslevél nemesi birtokká tegye azt az egyetlen jobbágytelket, amelyen a jobbágy eddig lakott, feltételezve természetesen ilyen esetben azt, hogy a telket már előzőleg inscriptio vagy exemptio útján földesura örökre megszabadította a jobbágyszolgálatok terhétől. Ha pedig a telek nem lett egyidejűleg nemesi kúria, s az armalistának más módja sem volt nemesi birtokra szert tenni, birtoktalan, impossessionatus nemes lett. Az armalisták nagy része pedig ebbe a kategóriába esett, úgyhogy az armalista a törvényekben és megyei statutumokban, melyek a XVII. század óta főleg az adóztatás kapcsán sűrűn foglalkoztak velük, valamint általában a köztudatban is már a XVI. század végétől a birtoktalan nemessel lett egyértelmű,* aki csak személyére nézve nemes.* Az «armalista» ennek megfelelően meghatározott társadalmi réteg neve lett;* olyan nemesek rétegéé, akiknek nemessége nemeslevélen alapult és nemesi birtokuk nem volt. Ebbe a rétegbe tehát egyáltalában nem tartozott az olyan nemes, akinek nemessége nemeslevélből eredt ugyan, de egyébként birtokos, possessionatus volt. Az «armalista» nemesek mint birtoktalanok megélhetésük alapjait rendszerint idegen birtok gazdasági függőségében találták meg s ez a függőség a valóságban általában azt jelentette, hogy az armalista inskribált, tehát a földesúri tehertől megfelelő 16ellenérték fejében megszabadított vagy meg sem szabadított, tehát földesúri adózás alá eső parasztföldön gazdálkodott.* Csak e körülmények figyelembe vételével érthetők meg a jobbágynemesítés jelenségei és a XVII. sz. első felében nagy erővel fellépő kérdései, első sorban pedig ez a kérdés: miért szerzett a birtokos éppen a szökevény jobbágynak nemeslevelet s miért vállalta ez cserébe az új megkötést? Nyilvánvaló, hogy mindkét fél jól járt: a jobbágy ugyan lekötötte magát a neki jogtalanul armálist szerző földesúrral szemben, de elvégre mégis nemes lett, viszont a földesúr a maga javára gyümölcsöztette a jobbágy gazdasági erejét, akit elvenni tőle – a jobbágy már szabad nemes volt – nem lehetett. Olyan viszony alakult tehát ki a szökött jobbágy és az őt jogtalanul megnemesíttető idegen földesúr között, amely mindkét félre nézve előnnyel járt, a vesztes a jobbágy jogos ura, az örökös birtokos volt.
Jól megfigyelhető ez a törvényekben és az említett megyei statutumokban, amikor külön sorolják fel és osztályozzák a birtokos, possessionatus nemesekkel szemben az egytelkes és armalista nemeseket, mint impossessionatusokat. Az 1588. évi 19. t.-c., mely először szól külön armalista nemesekről, azt írja elő, hogy ők is személyesen tartoznak felkelni «az egytelkesek módjára». Az 1595. évi 3., 5. és 6. t.-cikkek az adóról rendelkezve külön szólnak a főpapok, bárók, mágnások, nemesek és más birtokosok, külön az egytelkes nemesek és külön az armalista nemesekről, az utóbbiakat közös csoportba foglalva azokkal a nemesekkel, akik más földjén vagy polgári telken laknak. Az 1647. évi 26. t.-c. azokról szólva, akiknek nincsenek portáik – akik tehát jobbágytalanok, vagyis birtoktalanok – első helyen az armalista nemeseket említi. V. ö. még a possessionatus és az impossessionatus (egytelkes és armalista) nemesek megkülönböztetéseire az 1596. évi 6., 10., 1598. évi 5., 15., 22., 1599. évi 6., 7., 1649. évi 17. tc.-eket. Továbbá Vas megye 1595. évi (sessionati, armali, possessionati nobiles), 1599. évi (possessionati, unius sesionis, armati nobiles), 1600. évi (nobiles unius sessionis, praediales et armales, possessionati), Győr megye 1593. évi (nobiles unius sessionis, armales, possessionati), 1725. évi (nobiles armalistae… possessionati vero), Nyitra megye 1607. évi (possessionati, curiales, armale snobiles) statutumait, Kolosvári–Óvári i. m. IV. 1. k. 107, V. 1. k. 42, 47, 76, 81, 431. l.
1595. évi 6. t.-c.: armati nobiles quoad eorum personas…, 1613. évi 4. t.-c.: nobiles armales, qui in persona tantum nobiles sunt…, Esztergom m. 1656. évi statutuma: nobiles extranei armalistae in fundis rusticanis degentes quoad personas eorum nobilitares… (Kolosvári–Óvári i. m. IV. 1. k. 319. l.). – A személyiség elvét egészen világosan juttatja kifejezésre III. Károly egyik resolutiója, amelyet a kancellária egyik felterjesztésére (egybefoglalva 7 nemesítési ügy) sajátkezűleg írt 1716.-ban: «Placet quoad illorum personas, nullo modo autem bona seu sedes illorum obilitentur.» (Orsz. Ltár. Orig. Ref. 1716. No. 8.)
A név alakulására: az 1588. évi 19. t.-c. még körülírva, «a kancelláriában címert és nemességet szerző nemes»-ekről szól (nobiles… insignia et nobilitatem in cancellaria consecuti), az 1595. évi 6. t.-c.-ben már: amati nobiles, (hasonló Vas m. 1595. és 1599. évi statutumában, Kolosvári–Óvári i. m. V. 1. k. 47, 76. l.), ezután általános az armales nobiles» (1596. évi 10., 1598. évi 15., 22. t.-c. stb.), majd a XVII. század első felétől az armalistae nobiles vagy egyszerűen armalistae is. (1630. évi 30. t.-c., 1647. évi 26. t.-c.). Nobiles armales literas habentes is. (Gömör m. 1610., Kolosvári–Óvári i. m. II. 78. l.)
E megkülönböztetésről Pozsony m. 1697: armalistae non in curiis aut fundis inscriptionalibus, verum pure pute colonicalibus residerent… (Kolosvári–Óvári i. m. IV. 1. 556. l.) A paraszttelken jobbágymódra élő nemesekről – olykor kifejezetten armalista nemesekről – gyakran szólnak a megyei statuumok. Pl. nobiles (armales)… in jobbagionalibus fundis suam habeant residentiam (Győr m. 1611., i. m. V. 1. k. 98. l.), nobiles… in fundis rusticanis degentes (Esztergom m. 1656., i. m. IV. 1. 319. l., Komárom m., 1694, i. m. V. 1. k. 229. l.), nobiles in fundo rusticano alieno sub onere jobbagionali degentes (Tolna m. 1726., V. 1. k. 438. l.). Az 1828. évi országgyűlés alkalmával az ország nemességének kb. 10%-a élt jobbágytelken (Szabó István i. m. 71. l.; u. az: A magyar parasztság története. Budapest, 1940. 69. l.), valószínű azonban, hogy ilyen nemesek kezében addig a megszokás és feledés segítségével már sok parasztfundus öltött magára kuriális jelleget.
Annak azonban, hogy a jobbágy jogos földesura beleegyezése nélkül zavartalanul hozzájuthasson a nemeslevélhez, nagy akadályként állt útjában a kihirdetési kötelesség. A nemeslevél ugyanis, mint minden királyi privilégium, csak akkor lépett életbe, ha egy éven belül kihirdették, a kihirdetés célja az lévén, hogy az, akire a privilégium sérelmes volt, ellentmondhasson s ezzel a privilégium életbeléptét megakadályozhassa. Abauj megye említett panasza és Eszterházy nádor észrevételei arról tudósítanak, hogy a földesúr beleegyezése nélkül nemesített jobbágyok nemeslevelüket idegen megyékbe vitték kihirdetni, olyan vidékre tehát, ahol a jogos földesúr ellentmondásával nem kellett számolniuk. A birtokost az említett források szerint gyakran játszották ki úgy is, hogy a nemeslevelet szerző jobbágy a kancellárián a maga nemeslevelébe másokat – rokonokat és nem rokonokat – is befoglaltatott. Azon a bonyolult és sokszor furfangos úton pedig, amely a nemeslevélhez vezetett, a jobbágy nem volt vezető nélkül: iskolázott és a hivatali ügyekben jártas közbenjárók segítették, akik az ilyen ügyekkel szinte hivatásszerűen foglalkoztak. Prépostvári Bálint egri kapitány már 1597-ben azt írta a szepesi kamarának, hogy bizonyos Károlyi János sorra nemességet szerez az egri királyi jobbágyoknak s ezzel a királynak sok kárt okoz, mert Károlyi «csak kereskedik efféle új nemes emberekkel».*
Komáromy András: Jobbágynemesítés. Nagy Iván Családtörténeti Értesítő. III. 4. l.
Az 1622. évi 17. t.-c. mellett tehát, amely – mint láttuk – a jobbágy megnemesítéséhez a földesúr hozzájárulását írta elő, de különös tekintetet biztosított a katonák, érdemesek és tanultak számára, a földesúr kijátszására könnyen elérhető lehetőségek kínálkoztak. Az a veszély, amely a szökevény jobbágy jogtalan megnemesítése révén fenyegette a jogos birtokos érdekét, arra indította a rendeket, hogy már az 1625. évi országgyűlésen törvényes akadályt állítsanak. Az 54. t.-cikk a szökött jobbágyok visszaperlésének módjáról rendelkezve, kimondta azt is, hogy az olyan armalis levelek, amelyek a per alatt szereztetnek, érvénytelenek legyenek.*
Ut si repetitionis lite pendente pro parte repetiti coloni armales obtinerentur, eae nullius sint vigoris. – A kívánság nem szerepelt az 1625. évi országgyűlésre beadott sérelmek között, ellenben – miként láttuk (l. a 13. jegyzetet) – az 1619. évi sérelmek nemeslevelekről szóló pontjának egyik része volt. Az 1619. évi országgyűlés eredmény nélkül ért véget, a szóbanforgó rész az 1622. évi 22. törvények közül valami okból kimaradt s így kerülhetett be – valószínűleg a törvények szövegezése során, mint már letárgyalt ügye – az 1625. évi 54. t.-c.-be.
A jobbágynemesítés körül támadt érdekellentétek szakadékait ez a rendelkezés sem hidalhatta át. A per feltétele maga is megszüntette a szökött jobbágyért emelendő igény érvényesítését, de megoldatlan maradt az ellenőrzés kérdése is: hogyan tudhatja meg a jogos földesúr, hogy 17jobbágya idegenben nemeslevél birtokába tette magát. Borsod megye 1630. évi követi utasításában a törvényeknek más fogyatkozására mutatott rá: a sanctio hiányára. Az 1622. évi törvény ugyanis csak azt követelte meg, hogy földesúri beleegyezés nélkül nemeslevél ne adassék ki jobbágyházban lakó parasztnak, de «ha kiknek eő Felsége ad qualemcunque sinistram informationem ez articulus ellen armalist adott volna, nem determinált arrol az orszagh, ha effele armalisokat az varmegie meltan rejicialhat-e avagi nem? Méltó azert – kívánta a megye – hogi az nemes orzagh bizonost determinallion felőle, mivel most is illien dologban varmegienk birait akariak evocaltatni.»* Az eddigi törvényes jogszabályok ilyen hiányosságokkal annál kevésbbé vihették megnyugvásra a kérdést, mivel a nemeslevelek éppen ezekben az évtizedekben adattak ki egyre nagyobb számban.
Orsz. Ltár, Kam. Acta Diaet. Fasc. III. No. 11. (11. pont).
A kérdés újabb törvényes és most már általános rendelkezése nem is váratott sokáig magára. Az 1630. évi országgyűlésen, amelyen Borsod megye követei az említett utasítással jelentek meg, a gravamenek között újból szerepeltek a jobbágynemesítés ügye. Az országlakók – mondják a rendek – nagy abusust tapasztalnak a nemeslevelek kiadása és a nemesítések körül, mivel gyakran minden ajánlás nélkül és semmiféle érdemre nem támaszkodva merészkednek subditusok – «obscuriores»-ek is – nemeslevél után törekedni, s azt el is érik. Ezért azt kívánják, hogy belföldiek egyáltalában csak 3 consiliarius vagy a megye ajánlatára adassék ki nemeslevél s megerősítve az 1622. évi 17. t.c.-et, mondják ki, hogy a nemesleveleket abban a vármegyében kell kihirdetni, ahol a megnemesített lakik, jobbágy állapotú emberek pedig semmiképpen ne nemesítessenek meg a vármegye és a földesúr külön beleegyezése nélkül. A külföldiek tekintetében azt kívánták a rendek, hogy honfiúsítás előtt nemesek ne lehessenek s nemeslevelük érvényteleníttessék.* A király a gravamenekre adott replicájában beleegyezett, hogy az országlakók által a nemeslevelek kibocsátása tekintetében előadott cikkelyek megtartassanak s megerősítette azt is, hogy a kihirdetésben «juxta cautelam» tekintet legyen és szabályszerűen járjanak el azok is, akik ajánltatni fognak. Elfogadta a király a külföldiekre vonatkozó kívánságot is.*
«Denique magnum abusum advertunt regnicolae etiam circa armalium literarum concessionem et nobilitationem, ad quam saepe vix ulla commendatione, nedum meritis aliquibus freti, audent subditi et obscuriores quoque aspirare et etiam consequuntur. Similiter et extranei, quamvis in numerum ungarorum juxta leges et consuetudines regni minime recepti, qui deinde praetextu nobilitatis praerogativae tam in jure, quam alibi multum molestire facessunt, orant demisse Suam Maiestatem Status et Ordines omnes, ut deinceps indigenae nonnisi ad commendationem trium ut nimirum consiliariorum aut alicuius comitatus nobilitentur. Extranei vero, qui ante nobilitationem in Ungaros recepti non sunt, pro nobilibus regni nequaquam habeantur, sintque jam statim et defacto cassatae literae eorum armales. Et in collationibus armalium inposterum observetur modus juxta contenta articuli 17. anni 1622. et superius specificatum gravamen, hoc additio, ut armales literae in eo quo resident comitatu publicari debeant, colonicalis autem conditionis personae nullo modo nobilitentur, nisi obtento speciali consensu et commendatione dominorum terrestrium et comitatus, alioquin impetratoribus minime suffragentur, verum dominis ipsorum terrestribus instar aliorum subditorum subesse teneantur». Orsz. Ltár, Kanc. Acta Diaetae 1630. 129–130. l.: Kam. Kovachich: Acta Diaet. II. 1630. máj. 8. (a «hoc addito»-tól csak az utóbbi helyen).
«Annuit etiam Sua Maiestas, ut in armalium emanationibus articuli per regnicolas allegati observentur. Approbat etiam, úti iuxta cautelam in publicatione observatio fiat, ipsique, qui commendaturi sunt, similiter cautelam adhibeant. Subscribit quoque Sua Maiestas et admittit per omnia regnicolarum suggestionem de externorum nobilitationibus.» Orsz. Ltár, Kam. Acta Diaet. Fasc. III. No. 11.
A királyi beleegyezés eredményeként létrejött a harmadik nemesítési törvény, az 1630. évi 30. t.-c., amelynek szövege a rendek sérelmi iratában foglalt szöveg megfelelő részeinek jóformán szó szerinti átvétele.* Ennek megfelelően kivételt meg nem engedően iratott most elő, hogy jobbágyot csak a földesúr beleegyezésével és a vármegye ajánlásával lehet a királynak megnemesíteni.* 18A megye hatóságának a bevonása kétségtelenül a birtokosok érdekét támasztotta alá, de ezek mellett további biztosítékot nyujtott az a minden, tehát nemcsak a jobbágyságból kiemelt új nemesre vonatkozó kötelezettség is, hogy a nemeslevelet a nemeslevelet kérő személy lakóhelyének megfelelő vármegyében kell kihirdetni. Végül a jobbágynemesítés által sérthetett érdekeknek is biztosítékaként kell tekintenünk a törvények azt a, szintén általános, tehát nemcsak jobbágyvonatkozású követelményét is, hogy belföldi születésű egyénnek a megnemesítése egyáltalában nem történhetik másként, csak vagy három királyi tanácsos, vagy a vármegye ajánlatára, mivel így a jobbágy megnemesítése akkor sem volt akadálytalan, ha földesurát vagy saját megyéjét az ajánlás tekintetében megkerülte.* A tanácsosok ajánlásának a vármegye ajánlásával való, szintén a rendek sérelmi iratából eredő vagylagos lehetősége egyébként a nemesítésben korlátokat vállaló királyi felségjognak javára szólt, mivel a tanácsosok a királyi hatalom szervei voltak.
A sérelmi iratnak a nemeslevél után törekedőkről mondott elítélő szavait is átvette ugyan a törvénycikk, de enyhítette: «Palam est, quanta laborent nonnulli in sollicitandis armalibus importunitate, quando nullis ornati meritis et virtutibus, ad eas aspirare praesumunt».
A külföldiekre vonatkozó sérelmi óhajt a törvény megtoldotta azzal, hogy ha az országban laknak is, mivel csupán a nemeslevél útján magyarokká nem lettek (t. i. honfiúsítás nélkül), a belföldiek jogsérelmére jószágokat ne vásárolhassanak és ne birtokolhassanak, hanem a belföldiek az ilyen jószágokat ezek értékének letétele mellett magukhoz válthassák. Ezzel szemben azonban kimaradt a törvényből a rendeknek az a kívánsága, hogy a honfiúsítás előtt kiadott nemeslevelek rögtön semmiseknek tekintessenek.
A törvény végül – a sérelmi irat idevonatkozó részének kiegészítéseként – kijelentette, hogy az «ilyen armalistá»-k a megye számára adózni tartoznak.
Az 1630. évi nemesítési törvény, mely biztosította a jobbágy felett nyugvó földesúri jogot, tartalmilag nem változott ezután. Az 1655. évi 36. t.-cikk megújította a nemesítésről alkotott szabályokat, hozzátéve, hogy az olyanok nemeslevelét, akik idegen megyében akarják magukat kihirdetni, nem szabad elfogadni,* az 1741. évi 19. t.-c. pedig az adománylevelekkel együtt úgy rendelkezett a haza érdemes «fiai»-nak adandó nemeslevelekről, hogy ezek a magyar királyi udvari kancellária által a «régi törvényes stylus»-ban, a régi szokásos norma szerint adassanak ki.* Az előbbi törvény csak a szankciók rendszerét egészítette ki, az utóbbi pedig más alkotmányjogi síkon mozogva* s a jobbágynemesítést nem érintve, a fennálló jogi állapoton nem változtatott. Az 1630. évi törvény tehát, amely a jobbágy megnemesítését a jobbágy földesurának beleegyezésétől tette függővé, a jobbágynemesítésnek mindvégig kötelező normája maradt.*
«In modo nobilitatis observentur priores constitutiones superinde sancitae ac sese in aliis comitatibus et non in illis, in quibus resident publicantibus impetratae literae armales ne suffragentur». A törvénycikk szó szerint való átvétele az országgyűlésre benyujtott gravamenek (Orsz. Ltár, Kanc. Acta Diaet 1655. 219. l.) 27. pontja megfelelő részének, amelyet az uralkodó észrevétel nélkül magáévá tett. Az itt kimondott tilalom – idegen megyében a nemeslevél ne fogadtassék el kihirdetésre – továbbfejlesztésre az 1630. évi 30. t.-c. kihirdetési rendelkezésének, mely – mint láttuk – csupán azt írta elő, hogy a nemeslevelet a megfelelő megyében kell kihirdetni.
Accedende benigna Sacrae Regiae Maiestatis annuentia sancitum est, ut articulo 122. anni 1647. quoad hactenus expeditas donationes hic loci renovato, amodo imposterum, quemadmodum quaelibet donationales, ita Armales nobilitares literae pro benemeritis ac virtuosis patriae filiis elargiendae antiquo legali stylo normáque ab antiqua consueta per Regiam Cancellariam Hungarico-Aulicam expediantur…
Itt a hangsúly azon volt, hogy az armalis, elsősorban pedig az adománylevelek a magyar kancellária által s a régi törvényes formában adassanak ki.
A törvény rendelkezései átmentek a megyei statutumokba, ki is egészítve azokat. Trencsén megye 1650. évi statutuma megszabta a megye ajánlásának módját, közhírré tétellel és a földesúr külön értesítésével: «Si quispiam exhibito supplici libello pro assequendis armalibus se suae majestati commendandum apud status et ordines comitatus institerit, in neutiquam commendetur illico, sed prius negotium illius cum denominatione personae commendandae pro saniori consultatione superinde fienda publicetur, imo et domini terrestri ad notitiam detur.» (Kolosvári–Óvári i. m. IV. 1. k. 296. l.); Borsod megye 1630-ban elrendelte, hogy az armalis levelek «tam in sedibus judiciariis, quam vero generalibus et particularibus huius comitatus congregationibus» publikáltassanak s a harmadik sedriában vagy congregatióban adassanak csak ki (i. m. II. 147. l.); Ung megye 1652-ben kimondta, hogy az armalis leveleket impetrálóknak és hirdetőknek személyesen jelen kell lenni, «aliquin non publicabuntur (i. m. II. 208. l.); Torna megye 1654-ben hasonlóan személyes jelenlételt s ezen kívül az armalisban foglalt személyektől egyenként egy-egy imperiális tallér megfizetését kívánta (i. m. II. 213. l.); Zala megye 1638-ban megállapítva, hogy mind a várőrségekben, mind a Muraközben sok az armalista s ezek nem akarnak a megyéhez adózni, egyenesen azt mondta ki – túl téve magát a királyi privilégium erején is – hogy az ilyenek armalisait semmiseknek tekinti (i. m. V. 1. 123. l.)
Hogy a jobbágy megnemesítésének az a normája, amely a magyar királyságban a tömeges nemesítések korának elkövetkezésével 1609. és 1630. között törvény alakját vette fel, a rendi 19társadalom fejlődésének szerves függvénye és e szakában természetes megoldása volt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a jobbágynemesítések a XVII. század első felében az erdélyi fejedelemségben is hasonló kérdéseket vetettek fel s általában hasonló megoldásokat hoztak létre. A kérdés először itt az 1630. évi gyulafehérvári országgyűlésen került szőnyegre a nemeslevelek kihirdetésének olyan szabályozására irányulva, amely az érdekelt jobbágybirtokos ellentmondását lehetővé teszi. A nemesleveleket Erdélyben szokás volt az országgyűlésen kihirdetni, ebből azonban – állapította meg az 1630. évi országgyűlés törvénykönyvének 28. cikke – nem kevés «inconvenientiák» következnek, mivel a szegény nemes nem jelenik meg az országgyűlésen s így nemeslevelet szerző jobbágyával szemben nem tudja jogait megvédeni; «végeztük azért egész országul, három nemzetül, hogy ha ki a modo in posterum az országgyűlésében nemeslevelét publicáltatja, székes helyén és vármegyéjén is publicáltatni tartozik: ha pedig nem cselekedné, vigora ne légyen levelének».*
Szilágyi Sándor: Erdélyi országgyűlési emlékek IX. k. (Budapest, 1883) 271. l.
A királysági jobbágynemesítések egyik legpanaszoltabb jelensége, a szökött jobbágy megnemesítése néhány év mulva az erdélyi rendek országgyűlésében néhány év mulva az erdélyi rendek országgyűlésében is szóbakerült. Az 1643. évi gyulafehérvári országgyűlésen ugyanis a rendek előadták a fejedelemnek, hogy sok jobbágy elszökik urától és nemeslevelet kér. Az országgyűlés 20. törvénycikke ezért kimondta, hogy az «ilyen elbujdosott jobbágyok széllel lappangván, ha magokat nobilitáltatnák és olyan találtatik, kinek se ura, se helye, se bizonyos lakása és öröksége nincsen, ez ilyenek a verus dominus terrestris az helynek tisztivel fogassa meg (de maga ne nyúljon hozzá) s azon tiszt előtt megvilágosodván valóságosnak és igaznak lenni praetensiójának, azon tiszt által adassék kézben az földesurának. Az armalisát penig a tiszt vegye kezében és vigye bé az conservatoriumban».*
U. az X. k. (Budapest, 1884) 372. l.
A szökött jobbágy nemeslevelével szemben tehát az erdélyi országgyűlés a magyarországi artikulusoknál is messzebbmenő védelmet biztosítottak a jobbágy igaz birtokosának, ezekben a cikkekben azonban kifejezetten még nem volt szó a jobbágy megnemesítésének a földesúr engedélyéhez való kikötéséről. A hiányról azonban már a II. Rákóczi György által 1653-ban megerősített Approbata Constitutiók gondoskodtak, melyek tudvalevőleg az eddigi erdélyi törvényes jogszabályokat foglalták egybe. A constitutiók harmadik részének az «Armalistákról» szóló hetedik titulusa kimondta, hogy «ha valakinek jobbágya urának manumissiója nélkül extrahál armálist magának, annak semmi ereje ne légyen». A szóbanforgó cikk e fontos új kijelentését nem tekintve, a többi részében az említett két országgyűlési törvénycikket szövegezte át. Az átszövegezésnél új elem is került a régi szövegbe: az Approbáták előírták, hogy a rendes lakással bíró megnemesített szökött jobbággyal szemben úgy kell a földesúrnak eljárni, mint általában a szökött jobbágyokkal szemben s ha a jobbágynak nincs rendes lakása, akkor a «künn való helyen», ahol nem találtatik tisztviselő, a megnemesített szökött jobbágyot a földesúr maga is elfoghatta, ha pedig mást szolgálna s az ura felel érte, hogy törvényre előállítja «attól kéresse, mint bujdosott jobbágyát». «Meglássa azonban mindenki – fejeződik be az Approbáták szövege – hogy valami módon fogjon, ha annak szokott poenáját el akarja kerülni».*
A kihirdetési kötelességről szóló említett articulust is kibővítették az approbata constitutiók, kimondva, hogy ha «nem ez országi ember» szerez armalist, «minthogyha tisztességbeli személy, kell is valami bizonyos rendinek lenni, annakokáért valamely helyben vagy valakinek háta megett lakik, annak székes helyén publicáltassa, ha pedig zászlók alatt vagy csak nőtelenségben és semmi bizonyos helyben nem lakos ember volna, bár országgyűlésen publicáltatta légyen is, de annak idejében, mihelyt bizonyos helyet verhet magának, azon helynek székes helyén akkor publicáltassa, az országgyűlésen lett publicatión kívül is, annuali revolutatione non obstante, egyébiránt erőtelen lészen armalisa».
A XVII. század első felében a nagy nemesítések korának már első szakaszában tehát mind a magyar királyságban, mind az erdélyi fejedelemségben a jobbágy megnemesítése a birtokos akarata alá bocsáttatott s ez azt jelentette, hogy egy-egy nemeslevél megszerzésének az ügye a valóságban nem akkor kezdődött, amikor a jobbágy kérvénye a hivatalos hatóságok, végül a királyi kancellária elé került, hanem jóval előbb. A hivatali ügyfolyást, amely az iratok nyomán 20igen sokszor végigkísérhető,* egy másik előzte meg, nem kevésbbé fontos és olykor talán több áldozatot követelő: ez a jobbágy és a földesúr között folyt le. A jobbágynak érdemeket kellett szereznie földesurával szemben, meg kellett nyernie beleegyezését, hogy nemességért folyamodhasson. A beleegyezés formája a földesúri manumissio, a jobbágy elbocsátása, személyének a jobbágyi kötelékből való kiengedése volt* s minthogy a birtokosoknak ez anyagi veszteséget jelentett, rendszerint megfelelő anyagi ellenszolgáltatás ellenében történt.*
A hivatalos ügyfolyás az 1630. évi 30 t.-cikknek megfelelően különböző volt a szerint, hogy a nemességet megszerezni óhajtó a megye vagy a királyi tanácsosok ajánlását akarta megszerezni. Az előbbi esetben a megye, utóbbi esetben – ez volt a rövidebb út – a kancellária előtt vette kezdetét az ügy hivatalos része. A kancelláriához elsősorban a főúri, főpapi, vagy hivatali összekötetésekkel rendelkezők fordultak. Az ajánló tanácsosok számában azonban utólag a törvénytől (1630. évi 30. t.-c.), amely «legalább három» tanácsost kívánt, törvényes látszatot viselő eltérő gyakorlat alakult ki. A nemesítések ügyében készített kancelláriai előterjesztések, jóllehet kifejezetten hivatkoznak az említett törvényre, esetenként 2–3 vagy csupán 2 tanácsos ajánlását hangoztatják, mint teljesített követelményt. (Pl.: «ad mentem positivarum legum, notanter vero Tit. 3. Partis 1. op. Decr. Trip. necnon. Art. 30. anni 1630 aliarumque passim regni constitutionum nobilitarem praerogativam Regia Maiestas fidelibus suis benemeritis ad recommendationem tamen duorum vel trium consiliarorum suorum Hungaricorum clementissime conferre soleret… Orsz. Ltár., Orig. Ref. 1713. No. 3.).
Ezt tartalmazza a manumissionalis levél. Formulája a részletekben különböző: 1714… «örökös jobbágyomat örökösön és megmásulhatatlanul minden maradékival együtt, fiaival tudniillik és leányival s mindennemű unokaival felszabadítvan, manumilláltam»… «mindkét ágon levő maradékival együtt azonnal és teljességgel örökös jobbágyságtul és iránta való justul eximáltassék, immunitáltassék és liberáltassék praesentium per vigorem» (Szelényi Andrásné Madách Anna és özv. Madách Pálné Tihanyi Erzsébet most Luka Györgyné manumissionálisa Ordy Miklós terbegeczi [Hont m.] jobbágyuk számára. Orsz. Ltár, Kanc. Conc. Exp. 1716. szept. No. 41. Odry Miklós 1716-ban megszerezte az armalis levelet); 1672… «örökös jobbágyokat mostan és jövőben leendő utriusque sexus maradékival, successorival és posteritássival in perpetuum et inrevocabiliter jobbágyságok alól felszabadítottuk és exemtussá tettük»… (Török-magyar-kori Tört. Emlékek. I. oszt. I. k. 406. l.) – 698… «mindennemű jurisdictiómat és földesasszonyi hatalmamat kivévén in perpetuum felszabadítottam… armalist avagy nemeslevelet eő Felséghetül magok személlyekre s maradékjokra úgy az alábbírt hellységekre is regius consensust szerezhessenek»… Orsz. Ltár, Fényképgyüjt. A D9., Rimaszombati Múz., Vegyesek, Jobbágyszab. XXI.).
Az előbb említett esetben Odry Miklóssal 540 forintban «alkudtak meg» földesurai. Ebben az összegben azonban benne foglaltatott Odry jobbágytelkének az értéke is. A telek ugyanis szintén «manumittáltatott», de nemesi birtok vele nem lett, sőt, a földesurak kikötötték, hogy ha Odry – akár megnemesítése után is – maradék nélkül halna meg, «az egész ingó és ingatlan jószága» reájuk száll. Sokszor szolgálatok jutalma fejében adta a földesúr a jobbágynak a manumissiót.
A jobbágy manumissiójával nem volt egyértelmű a jobbágyteleknek a jobbágy részére való inscriptiója vagy exemptiója, de sokszor összefüggött s időbelileg is egybeesett vele.* Inscriptio vagy exemptio azonban a kifejezett manumissio, így a nemeslevél szerzésre való bocsátástól külön is gyakran fordult elő. Az inscriptio általában a jobbágy személyének, az exemptio a jobbágy telkének szólt, bár ilyen tiszta fogalmi elkülönítés az egyes esetekben sokszor nem jelentkezik: előfordult, hogy magát a telet is «eximálták», sőt «manumittálták». Az inscriptio mégis elsősorban személyi jellegű volt: a földesúr ezáltal a telket magának a jobbágynak, aki rajta ült, inscribálta meghatározott összegben. Ez az inscriptio azonban nem léphetett a jobbágy és a birtokos kapcsolatán kívül – nem volt önkényesen továbbadható – s csak azt jelentette, hogy a jobbágy az inscribált összegnek a földesúr részéről részére leendő megfizetéséig a telkes szabadon jobbágyszolgálatok nélkül használhatta. A földesúr sokszor személyes szolgálatokat kívánt az inscriptio által jutalmazni, máskor pedig a jobbágynak a földesúrtól kölcsön vagy más címen járó követelését biztosította általa. Az inscribált összeg visszafizetésével természetesen a szolgálatok régi viszonya állt helyre földesúr és jobbágy között. Az exemptio pedig azt jelentette, hogy a birtokos a telket szintén személyes vagy anyagi szolgáltatásért a jobbágy fi- vagy mindkét ági maradéka részére eximálta a jobbágyterhek alól, megszabadította azoktól. Ha az exemptus jobbágycsalád kihalt, a telek kötetlenül állt ismét a földesúr rendelkezésére.* Az 21inscriptio vagy exemptio által kivételes helyzetbe emeltek közül utóbb sokan szereztek nemességet akkoris, ha az inscriptio vagy exemptio maga még nem bocsátotta a jobbágyot nemeslevél szerzésére.
A 40. jegyzetben említett három esetben a manumissióhoz a jobbágy által addig birtokolt telek, illetőleg ház is megszabadíttatott a jobbágyság terhétől.
A különböző levéltárakban, főleg az uradalmi és családi iratok között, nagyszámban lehet jobbágynak szóló inscriptiókat és exemptiókat találni, arról tanuskodva, hogy a jobbágyságban az ilyen kivételes helyzetbe emelkedettek rétege nem volt jelentéktelen.
A gyakorlati következményeire nézve általában közös hatású inscriptio és exemptio nagy száma arra mutat, hogy a jobbágy, ha anyagilag erős volt, könnyen megtalálta az utat urához és ura jóindulatán keresztül társadalmi emelkedéséhez. Így, ha urának megfelelő ellenértéket kínált, megnemesítésének is biztosíthatta feltételeit. Erre mutat az a körülmény is, hogy a birtokos olykor nemcsak a manumissiót és a jobbágytelek exemptióját nyujtotta jobbágyának, hanem vállalkozott arra is, hogy jobbágyának maga eszközli ki az óhajtott királyi privilégiumot, a nemeslevelet. Gróf Homonnay Drugeth György özvegye, Esterházy Mária grófnő például 1677. május 14-én Kovács alias Fedor és Ivan nagybereznai jobbágyaitól felvett 200 forintot s ennek fejében telküket szabaddá tette, egyben vállalta azt a kötelezettséget, hogy részükre a királytól armális levelet szerez; ha ezt nem tudná elérni – kötelezte magát a grófné – az összeget visszafizeti, ha pedig az összeget nem fizetné vissza, akkor nevezett jobbágyai és utódai a telken örök szabadságban laknak exemptusaiként. A grófné ugyanezen a napon Volcha Mihály perecsényi krajnikától és ennek Hric és Vaszil nevű öccseitől hasonló kötelezettséggel vett fel 400 forintot.* Keglevich Miklós pedig Beretvás István nevű kőrösi jobbágyától 1667. február 9-én kétszáz tallér ellenében vállalt hasonló kötelezettséget s a jobbágy három hónap mulva meg is kapta a nemeslevelet. Keglevich más esetekben jobbágyaitól, 450, 400 és ismét 400 tallért vett fel manumissiókért s egyben nemeslevelek hozatásáért.* Viszont különböző földesúri ellentmondások arról tanúskodnak, hogy a jobbágyoknak olykor a törvényes biztosítékok rendszerének kiépítése után is sikerült a földesúr beleegyezése nélkül nemeslevélhez jutniok. Nádasdy grófné például 1634-ben Abauj megye közgyűlésén ellentmondott egy jobbágya nemeslevelének, míg az «kedvét nem keresi».*
Orsz. Ltár, NRA 883–34, 884–17.
Komáromy András i. m. 7. l.
Abauj m. ltára, Közgy. jkv. 1634. f. 88. (Dr. Czobor Alfréd úr szíves közlése.)
Így hullámzott a jobbágynemesítés a jogi biztosítékok korlátai között és korlátain keresztül s az a körülmény, hogy a jogi normák megváltoztatására többé nem volt szükség, nemcsak abban leli magyarázatát, hogy a kiegyenlítődés megfelelt a királyi és a rendi jogoknak, hanem abban is, hogy a jobbágynemesítés kérdése utóbb, a XVIII–XIX. században nagy mértékben elveszítette gyakorlati jelentőségét. Megváltozott a társadalom alkata, új társadalmi elemek bontakoztak ki és jutottak szerephez. A jobbágyság és a nemesség között a XVIII. században egyre hatalmasabb rétegekben helyezkedett el a felduzzadó állami és katonai hivatalnokság, a kapitalista gazdasági rend vagyoni osztálya és a rohamosan hódító szabad szellemi pályák művelőinek tömege. A nemeslevelek megszerzői ekkor már elsősorban közülük kerültek ki. Az 1791. év elején például városi szenátor, kamarai pénztáros, ügyvéd, orvos, bányabíró, a kamarai adminisztráció ülnöke, kancelláriai fogalmazó, katonai gabonaraktár prefektusa, csapattisztek, uradalmi prefektus, ispán, adószedő, polgármester, adóbiztos, erdőkezelő stb. szerepel a megnemesítettek között. S csak itt-ott akadni egy-egy foglalkozással nem jelölt új nemesre, akiben parasztot, szolgáló jobbágyot lehet sejteni.* Ezekben a társadalmi rétegekben az ország közjogi és éppen a XVIII. században nagy átalakuláson áteső népi viszonyai következtében természetesen sok volt a nem magyar származású elem: az említett 1791. évi nemeseknek háromnegyede határozottan idegen eredetre mutató nevet viselt s az arány a magyarság rovására egyre kedvezőtlenebbül tolódott el.* Ezzel szemben azok, akik a XVI–XVII. században jutottak nemeslevélhez, nagy részben a jobbágyállapotból emelkedtek nemességre és népi eredetükre nézve magyarok voltak. Ennek a XVI., főleg pedig a nagy jobbágynemesítő XVII. századból eredő magyar nemességnek döntő része volt abban a nemesi középosztályban, amely a XVIII. és XIX. században a nagy számban gyarapodó nem magyar származású nemesség mellett, mint a magyarságnak kiválasztódott magasabb rétege, a magyarságot kifejezte, a magyar politikai gondolatot hordozta s a magyarság vonásait megörökítette.
Áldásy–Czobor i. m. VI. k. 169. s köv. ll.
V. ö. Gerő József: A királyi könyvek (Budapest, 1940).
SZABÓ ISTVÁN.
