OLASZORSZÁGBAN VITÉZKEDŐ MAGYAR LOVAGOK JELVÉNYEI A XIV. SZÁZADBAN.
84OLASZORSZÁGBAN VITÉZKEDŐ MAGYAR LOVAGOK JELVÉNYEI A XIV. SZÁZADBAN.
Felolvastatott a Társaság 1930. évi nov. 20-án tartott választmányi ülésén.
Nemzeti hadseregünk tagjai előtt nincs és nem is lehet szentebb és magasztosabb dolog, mint a zászló becsülete. A zászló képviseli a katonai erények eszmei összességét: diadalra vinni becsület, érte halni kötelesség.
A zászló tulajdonképpen nem egyéb, mint jelképe a nagyobb egységbe tömörült harcosok nemesebb célok elérésére irányuló törekvéseinek. Belső érzéseinknek külső jelekkel való kifejezése általános emberi tulajdonság, melyet legteljesebben a műveltség kezdetleges fokán élő nemzeteknél látunk kifejlődve. De a kulturált népeknél is, a miszticizmusra való hajlandóság következtében, találkozunk a szimbolizmus jeleivel. A vallási szervezetté fejlődött Krisztusi kereszténység rögtön átvette az emberiség eme általános jellegű szimbolizáló törekvéseit és ma sincs olyan intézménye, ahol a szimbolizmus hatása nem érvényesülne. E hatás alól a középkori hadsereg se vonhatta ki magát és a középkort jellemző lovagi intézménynél ott látjuk az egyház kezét, sőt nélküle meg sem érthetjük. A mai katonai zászlók sem egyebek, mint a középkori egyház szimbolizáló hatásának maradványai.
Nálunk a címerek és zászlók általános használata az Anjou-korral veszi kezdetét. A XV. században már elég nagy elterjedtségnek örvendenek. Zsigmond, a késői lovagkor és a fiatal renaissance királya alatt addig címer nélkül élő ősnemes családaink igyekeznek régi nemességüket címerhasználattal is kifejezésre juttatni. Ismeretesek Anjou királyaink hadügyi intézkedései, melyekkel a zászló használatát a hadseregben elrendelik, illetőleg közhasználatúvá teszik. Intézkedéseik helyes megítéléséhez ismernünk kell az akkori olaszországi viszonyokat, a hadügyet, az igazságügyet stb., melyeknek hatása – jelenkori Anjou-kutatóink munkálkodása alapján – nálunk is kimutatható. Nem lesz tehát érdektelen, ha az alábbiakban az Olaszországban vitézkedő magyar zsoldosok szerepével foglalkozunk és hadijelvényeiket, vagyis az általuk használt címereket ismertetjük.
Ercole Ricotti «Storia delle Compagnie di ventura» című munkájában, melyben a krónikák adatait foglalja össze, magyar zsoldos katonáknak Itália harcterein való megjelenését Nagy Lajos királyunk nápolyi hadjáratával hozza kapcsolatba.* A vatikáni és egyéb olaszországi városok számadáskönyvei is Ricotti fenti állítását igazolják. Nicola d’Alife, Johanna nápolyi királynő kancellárja írja: «Erano rimasti gl’Ungari in Italia dopo la ritirata del Re d’Ungheria nel suo regno. E questi andavano a servire chi li assoldava.»* A visszavonuló magyar hadsereg lemaradt katonáiból alakultak azon csoportok, melyek először álltak olasz zsoldba. 1353-ik év tavaszán a Campagnában, Anconában és Apuliában találunk magyar zsoldosokat. Ez utóbbi helyen a nápolyi királyok ellen lázadó casertai gróf seregében is vitézkednek magyarok. Villani Máté krónikájából tudjuk, hogy egy alkalommal elfogták a gróf «egyik magyar zsoldosát s oly zenebonával vitték a Matalónában tartózkodó Tarentói Lajos király elé, hogy az egész nép utánuk ment, mintha éppen a húnok királyát fogták volna el».*
Ricotti: Storia delle Compagnie di ventura in Italia, 2 vol. Torino, 1845.
Magy. Dipl. Eml. az Anjou-korból, II. 447
III. 83.
Nagy Lajos hadjárata után a római szentszék és más olasz városok szolgálatában alig egy-két magyar csapattal találkozunk, mégpedig Magyar Bálintéval, Nagy Györgyével, Miklós fia Tamáséval és Izsóéval, akiknek személyiségét adataik hiánya miatt közelebbről nem igen határozhatjuk meg.* Nagyobb számú magyar zsoldos csapatokkal csak később találkozunk, midőn az 1360 táján a római szentszék részére háromízben küldött királyi segédcsapatok megérkeznek és amelyekből visszavonulásuk, vagy szétbomlásuk után alakulnak és szaporodnak el azon magyar bandériák, amelyek zsoldért szolgálják azt, aki megfizeti őket.
Vatikáni lvt. Intr. et Exit. v. 268. adatai alapján.
Maga a zsoldos intézmény nagyon régi. Teljes 85középkori értelemben vett kifejlődése a lovagság züllésével következik be. A guelf és gibellin-küzdelmek folyamányaként Olaszországban fejlődik ki a legteljesebben. Az olaszok Cola di Rienzo egységesítő törekvéseinek bukása után a XIV. század második felének kezdetén ismét harcban állnak egymás ellen. A küzdő feleknek jó harci erőre van mindenkor szükségük. Az olasz signoriák Nagy Lajos hadjáratával kapcsolatosan ismerkednek meg a magyar vitézekkel, akik könnyed mozgásukkal az Olaszországban is bevett nehéz lovassággal szemben gyakran eldöntötték a harc kimenetelét, miért is nagy közkedveltségnek örvendettek. Apró, mokány lovaikon könnyű lovasság szerepét töltötték be. Különösen portyázásra és előőrsi szolgálatra szerették őket alkalmazni. Maga a pápaság is az egyházi állam restaurálása idején előszeretettel keresi a magyar zsoldosokat, s vitézségük elismeréseként nagyobb zsoldot fizet nekik, mint egyéb nemzetiségű katonáinak. A XIV. század végén is ugyanaz az eset. Midőn XI. Gergely pápa 1376-ban Róbert de Altavilla capuai olasz zsoldos vezért szerződtette, kikötötte, hogy nevezett a 200 lándzsa mellett 100 magyar lovas íjjászt is köteles tartani.*
Schäfer: Deutsche Ritter u. Edelknechte in Italien während des XIV. Jahrhunderts (Quellen u. Forschungen Bd. XV–XVI.), I. 49.
A zsoldosok kisebb-nagyobb egységekben tömörülten fordulnak elő. Rendszerint a legkisebb harci egység a 8–10 tagból álló lovascsapat, melynek élén áll a caporalis. A XIV. század második felében ez az egység a három főből álló lándzsára aprózódik, úgymint a lándzsafőre, a caporálisra, akinek a fegyveres és egyéb szolgálatait az equitator és a paga látja el. Több lándzsából álló csapat volt a banneria, azaz bandéria, melynek élén a conestabilis, magyar szóval élvén, a hadnagy állt. A banneriák, zászlók, külön jelvény alatt küzdő csapategységek, melyeknek létszáma a 10 és 80 között ingadozott, a szerint, hogy az illető csapatvezető mennyi vitézt tudott verbuválni. A lovasok zsoldja elég magas volt, havi 6–8 forint között ingadozott. Ezzel szemben a gyalogosok csak havi három forint zsoldban részesültek. Az olaszországi gyalogság nagy része a bennszülött polgárok közül került ki, mivel az egyes városok erődítményeiben nem akartak idegen nemzetiségűeket alkalmazni. A magyarok is mindenkor lovasszolgálatot teljesítettek, de elvétve a gyalogosok névsorában is találkozunk magyar nevekkel. A lovascsapatvezérek a rendes zsoldon kívül provizióban is részesültek, melyet vagy külön fizettek ki nekik, vagy a létszámba betudtak egy nem létező személyt, melyet «posta mortunak» neveztek el. Ez egységek közös vezérlet, a kapitány parancsnoksága alá tartoztak. A szabadcsapatok, egyes societasok és grande conpagniak élén is a kapitány állt, ki helyetteseivel, a marescalkokkal, nemkülönben a conestabilisek és caporalesek közül választott tanácsosaival együtt intézte a csapat ügyeit, külön írnokot és fizetőmestert is tartva.
Felolvasásom keretét nagyban kibővítené, ha a magyar zsoldosokkal kapcsolatos összes kérdéseket érintenem kellene. Ezekkel a problémákkal a Korvin Mátyás olasz-magyar egyesület egyik ülésén felolvasott: «Magyar zsoldosok a pápaság szolgálatában a XIV. században» című tanulmányomban részletesen foglalkoztam.* A vatikáni levéltár anyaga különben is a magyar harcosok jelvényeire vonatkozólag teljesen értéktelen, mivel a vatikáni levéltár a szentszék szolgálatában álló hadsereg számadásai közül csak a pénztári naplókat őrzi.
Fenti felolvasásom, valamint a római Magyar Történeti intézetben gyüjtött és a magyar zsoldosokra vonatkozó munkám kéziratban.
Magyar hadi jelvényeket, illetőleg paizscímereket ugyanis csak a zsoldosvezérek által kiállított eredeti okleveleken és a mostrák, azaz katonai szemlék adatait magában foglaló törzskönyvekben találunk. Ilyen magyar vonatkozású mostrakönyveket a bolognai Archivio di Stato-ban volt szerencsém tanulmányozni. A városi közigazgatás nemcsak a kifizetett tisztviselői és katonai stipendiumokról vezetett könyvet, az úgynevezett Liber degli Stipendiarii-t, hanem az egyes katonai személyek törzskönyvezésére is felfektettek könyveket, az úgynevezett Liber peditum- és liber equitumokat.
Amikor a római szentszék, vagy az itáliai signoriák egyike zsoldosokat fogadott fel, az illető csapategység fejével, nagy csapatoknál a vezetőséggel egyezségre lépett, amiről okmányt állítottak ki. Ebben részletezve volt, hogy mi a kötelessége 86a csapatnak, és hogy a csapatvezér milyen fizetési feltételekkel, mennyi időre, hány személylyel tartozik urát szolgálni. A szerződéseket legtöbb helyen, mint Firenzében is, regeszta-könyvekbe vezették be, míg a fizetési feltételek a számadási könyvekbe is beirattak. A szerződés megkötése után rögtön, néha a szolgálat alatt is, szemlét tartottak és ennek eredményeit a megfelelő törzskönyvekbe vezették be. Ha a szerződés ideje, a firma lejárt, újra szemlét tartottak és újrafogadás esetén a törzskönyvezést ismét elvégezték. A gyalogosok beírásánál figyelemmel voltak az illető szüleinek nevére is, nemzetiségére és korára, mely utóbbit általános szavakkal juvenis, senex stb.-vel jelezték, nagyságára és egyéb különös ismertető jeleire, legtöbbször fegyverzetére is.
A lovasok beírása a Liber equitum-ba történt. A bolognai állami levéltárban a város lovastörzskönyveinek legrégibb példánya az 1379. évből származik. 164-ik oldaláról közöljük a dobokamegyei származású Szalai Berecz csapatának törzskönyvezését:
«MCCCLXXVIIII., indiccione secunda, die XXVIIII. decembris pro die XXVIII. decembris scriptus et conductus fuit de novo infrascriptus Britius de Salai conestabilis predictus.»* Úgy ennél, mint a többinél is a szöveg mellett baloldalt odajegyezve látjuk a csapat bulláját. Ez a bulla rendszerint a rákövetkező években is ugyanaz. A bulla Du Cange kétféle értelmezése szerint pecsétet, vagy szöveten lévő rajzot jelenthet.* Természetesen – mivel a mostra-könyvek a pénztári naplók segédkönyveinek tekintendők – az egyes címerjelvényeket nem díszesen rajzolták be, hanem csak a címerpaizsba foglalt ábra formáját jelezték tollrajzzal. Az általános jellegű beírási szöveg után következett a csapat tagjainak rangjuk jelzésével való felsorolása. Itt a személyek leírását teljesen mellőzik, ellenben a név alá az egyes lovaknak színét, magasságát és egyéb különös ismertetőjeleit írják be. Mivel jelen esetben csak a bullák és a zászlók érdekelnek, a mostra-könyvek további ismertetésétől eltekintek. A belőlük kimásolt címereket később sorolom fel.
Ez már egy régebbi leírásra való utalás, ami jelenti, hogy nevezett már előbb is a város szolgálatában katonáskodik. A Liber degli Stipendiarii évek szerinti sorrendben találhatók a bolognai állami levéltárban.
L. Thesaurusát.
Sokkal érdekesebbek a mantovai levéltár három okmányán talált színes magyar paizscímerek. Schäfer német tudósnak, a XIV. századi olasz-német összeköttetések alapos kutatójának eddigi munkálkodása alapján már is tudtuk, hogy az Olaszországban vitézkedő németek és magyarok, amennyiben conestabilisek, bannerariusok, azaz csapatparancsnokok voltak, címerpaizsot viseltek és saját pecséttel éltek, akár voltak lovagok, milesek, akár nem. Tudjuk, hogy a címerpaizs és pecsét használata a XIII. században és még a XIV. század első felében is a nemesség kizárólagos előjoga volt. Hogy most a nem nemesek is, mint csapatvezérek, conestabilesek a zsoldosintézmény keretén belül címerekkel és paizsokkal élnek, gyakorlati okokkal magyarázható meg. Az Olaszországban zsoldban álló lovagok nagy tömegének szokása, mely szerint csapataiknak élén zászlóra festett címereiket lobogtatták és fegyverzetükön, sőt lótakaróikon is cimerük díszelgett, praktikusság szempontjából, hogy a csatában az egyes csapatok felismerhetők legyenek, a nem nemes származású vezetők részére is kötelezővé tette a címerpaizs és pecsét használatát.
Magyar zsoldosok szerződtetését fenntartó eredeti oklevelekre, Schäferhez hasonlóan, én sem akadtam. Bár a vatikáni levéltár angyalvári anyagának egyik régi katalógusában Székely András («Andreas de Secullo») magyar csapatvezérnek a római szentszékkel 1360. jan. 23-án kötött szerződését látom felemlítve, az eredeti feltalálása utáni törekvésem nem járt eredménnyel. A bolognai mostra-könyveken kívül tehát egyelőre a magyar harcosok jelvényeit illetőleg mi is a mantovai levéltár azon okmányaira vagyunk utalva, melyek festett magyar címereket tartottak fenn számunkra. Közülök az 1361. nov. 12-én kelt levél címereit Schäfer a Deutscher Herold 1911. évi évfolyamában már közölte. Tanulmányában két magyar vonatkozásu címert is ismertet, melyeket tanulmányom teljessége végett az alábbiakban újból közölni fogom. Másik két okmány, melyen szintén lovagcímerek tanulmányozhatók, kizárólag magyar vonatkozásúak.* Mindhármat a Gonzagák 87fogságába került csapatvezérek állították ki. Keletkezésük történetéhez a Gonzaga-ház akkori családi viszályait kell ismernünk.
A két okmány faximiléje megvan a M. Nemzeti Múzeum Levéltárában.
IV. Károly császár Mantua és Reggio császári helytartóivá 1349-ben a Gonzagákat nevezi ki. A család hatalmának megalapítója, Luigi 1360-ban meghalt. Az örökségen elsőszülött fiának, Guidónak gyermeke, Ugolino és másodszülött fia, Feltrino nem tudnak megegyezni. Harcra kerül köztük a sor. Ugolino, kinek felesége különben is Visconti-leány, a ghibellinekre támaszkodva, leveri nagybátyját, Feltrinót, akit pedig mint guelphpártit, Albornoz kardinális is csapatokkal támogatott. 1361 október végén Podium Dei-nél ment végbe a végzetes csata, ahol Feltrino vitézeinek nagy része Ugolino fogságába jutott, aki őket azután Mantuába záratta el.* Közülök a német Heinrich von Englingen kapitánysága alá tartozókat 1361. nov. 12-én, a magyar Petrus de Grande, Michael de Erdel és Gregorius de Tona parancsnoksága alatt vitézkedő katonákat 1361. dec. 14-én, végül ugyancsak a magyar Andreasius de Buday, Petrus de Ardel conestabilisek és Johannes de Strega, Alanzo de Niguani, Laurencius de Salaegna, Balás de Erma, Lucas de Xarchis és Johannes de Ezdenz caporalisok vezérlete alatt lévő magyar csapatot 1362 jan. 9-én szabadon bocsátotta azon feltétellel, hogy sem a mantovai Gonzagák, sem pedig egy esztendő leforgásán belül a vele szövetséges Visconti Bernabo és Galeazzo ellen fegyvert nem fognak. Erről a szabadon bocsátott zsoldosvezetők közjegyző előtt reverzálist állítanak ki, melynek záradékában a következő érdekes rész olvasható: «In quorum omnium testimonium atque robur presentes fieri fecimus et insignia nostra, que in actibus nos ferimus ac sigillorum nostrorum in salimbachis pendentibus impressorum munimine roborari», vagyis a magukat elkötelező foglyok az oklevél nagyobb hitelessége okából az oklevél megpecsételésén kívül a szöveg alá a harcok alatt viselt insigniáikat, azaz hadijelvényeiket is oda festetik.
Dr. Karl. Heinrich Schäfer: Eine Wappenurkunde deutscher Ritter in Italien, Padernborn, 1911. 3–4. 1.
A pecséteket az oklevélhez applicált hártyaszalagon, míg a festett címereket magán az oklevél hártyáján, a szöveg után közvetlenül látjuk. A pecsétek hártyaszalagjain, valamint a festett címerek felett feljegyezve találjuk azok tulajdonosának nevét, csapatban viselt rangját és nemzetségét. Az egy személyhez tartozó pecséten és festett címerképen a címerábrák ugyanazok.
Ezek a címerek a következők:
Heinrich von Englingen kapitány parancsnoksága alá tartozó német banneriák, zászlócskák között két magyarral is találkozunk. Ezek címerét Schäfer már közölte és Ghyczy Pál a «Turul» 1911. évi évfolyamában ismertette:
1. Janes de Pez conestabilis Ungarus. Címere Fehérben ágaskodó, veresnyelvű és karmú zöld farkas, közvetlenül feje felett veres hatágú csillag. Neve után, mivel a Janes, Andreasius, Tomasius keresztnevek magyarországi délszláv származásra vallanak, személyében Pécsi János nevű egyént kell látnunk.
2. Dominus Laurencius de Selage conestabilis Ungarus miles, tehát lovag. Címere: Fehérben lefelé fordult zöld szárny, melybe a felső jobbsarokban három veres nyílvessző egymás mellett tollig van jobb haránt belészúrva. A csapatvezér helyes magyar neve Szőlősi, vagy Szilasi Lőrinc.
Az 1361. dec. 14-én kiállított oklevélen csak két festett címert látunk, melyek fölé már a tulajdonos nevét sem írták fel. Úgylátszik, hogy a címerek megfestése valami okból félbemaradt. Az oklevél szövegében előforduló vitézek nevének sorrendje szerint, más oklevelek analógiája alapján is arra következtethetünk, hogy:
3. Petrus de Grande conestabilis Ungarus címere: Fekete alapon vörös harang alálátással, fekete cirádákkal, kilógó harangnyelvvel. A csapatvezérben Nagy Péter magyar vezér személyét kell látnunk.
4. Michael de Erdel conestabilis Ungarus címere: Függőlegesen két részre osztott paizs, balról fekete, jobbról fehér mezővel.
5. Gregorius de Tona conestabilis Ungarus címerét már nem látjuk az oklevélen kifestve. A töredezett pecsétről készült fotografia alapján címere pontosan nem határozható meg. Tulajdonképpeni neve: Tolnay Gergely.
Az 1362. jan 9-én kelt oklevelet kiállító nyolc magyar hadifogoly csapatvezér közül:
6. Andreasius de Buday conestabilis címere: Veres mezőben felfelé álló fehér félkar ökölbe szorított kezekkel. Neve után délvidéki magyarnak kell tartanunk.
887. Petrus de Ardel conestabilis címere: Fehér mezőben fekete csillagkereszt. Neve után az Erdélyben elterjedt Ardeli-, illetőleg Erdélyi-családból származik.
8. Lanzalotus de Niguani caporalis, káplár címere: Fekete mezőben közepén vízszintesen áthaladó fehér pólya.
9. Laurencius de Salagne caporális címere: Vörös mezőben fehér kereszt. Nevének helyes megfejtése: Szalányi Lőrinc.
10. Johannes de Ezdenz caporalis címere: Arany mezőben nagy fekete gótikus M betű, felette ötágú koronával. Az Izdenczy-család egyik tagjával van dolgunk.
11. Balás de Erma caporalis címere: Zöld alapon gótikus fehér nagy N betű, mindkét szárán oldalt kifelé tárult stiláris levelekkel, a betű felett ötágú koronával. A csapatvezér helyes neve Hermáni Balázs.
12. Lucas de Sarchis caporalis címere: Fehér alapon lefelé álló szétnyitott golyóöntő, mely egyébként egy gyertyakoppantóhoz hasonlít. A csapatvezér helyes neve: Sárközy Lukács.
13. Johannes de Strega caporalis festett címere az oklevél eredetijének hiányos volta miatt nem vehető ki. Pecsétje után rekonstruált címerében valószínűleg egy gyűrűhöz hasonló tárgyat szájában tartó holló látható; a holló feje felett és szárnya alatt egyéb díszítések láthatók. Nevének helyes megfejtése lehet: Isztregai, vagy Sztregai János.
Ugyanezen oklevélre fel volt rajzolva Lancalottus de Ardel magyar csapatvezér címere is; ő vállalt ugyanis felelősséget, hogy a hadifoglyok az oklevélben foglaltakat teljesítik. A pergament rongáltsága miatt azonban festett cimere nem állapítható meg és pecsétjéből sem vehető ki.
A bolognai állami levéltárban lévő mostrakönyvek szerint a város szolgálatában álló magyar zsoldoscsapatok bullái, azaz címerük ábrái a következők voltak:
14. Petrus Nirj, vagyis Nyiri Péter, 21 főből álló magyar csapat principalis caporalisának címere: Fordított R betű, alsó részéből egy egyenes és egy görbe áll ki. 1385-ben Bolognában látjuk, csapatának tagjait névszerint is ismerjük.
15. Briccius de Salay, a dobokamegyei Szala községből származó Szalay Berec 10, majd 20 magyar lovas conestablisa. Bullája egy lefektetett nagy E betűhöz hasonló alak. A város szolgálatában áll 1376–1388-ig.
16. Petrus Johannes de Zaghabria Ungarus 15 magyarból álló csapat vezetője. Bullája: görög delta, mellette közös vonalon egy nagy E betűvel. 1378-ból csapatának tagjait is ismerjük.
Petrus de Kristusi, Ungarus nyolc magyar lovas caporalisa. Krisztusi Péter címere: egyenes, felfelé irányuló nyíl.
Hosszas lenne a városi szolgálatban álló többi magyar zsoldosnak címerét körülírni. Az egyik címeralak egy gamma, a másik egy csúcsával lefelé fordult egyenlő oldalú háromszög, a harmadik egy félig zárt paizs, a negyedik egy középen mezővel átvont paizsalak, az ötödik egy sarkantyú, s végül a hatodik egy Andráskereszt, melynek egyik vonala hullámos. Ez utóbbi azonban egy fára csúszó kigyóhoz is hasonlítható.
Az itt ismertetett festett címerek, címerábrák és pecsétek alapján rekonstruált címerek a korai gótikus heraldika termékei. Figyelemreméltó a festett címerek színezése, mely a mai heraldikai felfogástól elütő. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a festett címerek jelen esetben nem egyebek, mint a szövetre átvitt egykorú ábrázolások.
Schäfer, midőn «Eine Wappenurkunde deutscher Ritter in Italien» című munkájában 106 hasonló festett címert közöl, a képekhez írt előszavában megjegyzi, hogy azoknak csak a felét találta meg a ma is használatban levő német családi címerek között. Schäfernek pedig, tekintettel a német heraldikának XIV. századi virágzására, sokkal könnyebb dolga volt, mint nekünk magyaroknak, mivel nálunk a címer általános használata csak a XIV. században veszi kezdetét. Az Olaszországba lekerülő magyar zsoldosok, még ha nemes származásúak voltak is, még nem igen használtak családi címereket. Véleményem szerint az ő címereik felvett címerek. Végeredményben címereik, mint az Olaszországban használt hadijelvények jöhetnek figyelembe. S mivel ez utóbbi okból kifolyólag hadseregünk jelvényhasználatára kihatással lehettek, szükségesnek véltem őket ismertetni, egyrészt, hogy a további ezirányú kutatásoknak teret nyissak, másrészt, hogy tanulmányom bemutatásával köszönetet mondjak a Genealogiai Társulatnak, mely igazgatóválasztmányi tagjainak sorába iktatni méltónak tartott.
Dr. LUKCSICS PÁL.
