MAGYAR PAPSZENTELŐ OKMÁNYOK A XV. SZÁZAD ELSŐ FELÉBŐL A VATIKÁNI LEVÉLTÁRBAN. (Felolvastatott a Szent István Akadémia II. osztály…
116MAGYAR PAPSZENTELŐ OKMÁNYOK A XV. SZÁZAD ELSŐ FELÉBŐL A VATIKÁNI LEVÉLTÁRBAN.
(Felolvastatott a Szent István Akadémia II. osztályának 1928. évi május hó 19-én tartott ülésén.)
(Felolvastatott a Szent István Akadémia II. osztályának 1928. évi május hó 19-én tartott ülésén.)
A XV. század első feléből fennmaradt vatikáni szupplikációs- és lateráni bulla-regeszta kötetek számos olyan magyar vonatkozású okmányt tartalmaznak, melyek egyházi rendeknek felvételére vonatkoznak. Számuk nagysága figyelmünket arra irányította, hogy velük bővebben foglalkozzam.
Előzőleg azonban a kánonjognak a papszentelésre vonatkozó szabványait röviden ismertetnünk kell. Ezek szerint a kisebb rendeket a prépostok és apátok is feladhatták, a magasabbak érvényes felvétele azonban csak a püspökök kezéből történhetett. Idegen egyházmegyéknek papnövendékeit csak felettes püspökük írásbeli engedélye alapján lehetett felszentelni. Ezen engedélyek az úgynevezett littere dimissoriales-ek.
A dolog természeténél és a papi hivatás fenséges voltánál fogva nem mindenki lehetett pappá. A szellemi rátermettség még nem volt elegendő arra, hogy valakit pappá szenteljenek. Némelyek ugyanis eltiltattak a papi rend felvételétől: ob aetatem, vitium animi, corporis, originis, vinculum reale, personale, civile. A kánonjog meghatározza azon eseteket, melyekben kell a fenti tiltó akadályok alóli felmentésért a püspökhöz és melyekben a pápához fordulni. V. Márton, IV. Jenő és V. Miklós pápák korából számos olyan magyar vonatkozású kérvényt találunk, melyek a fenti vonatkozású felmentést, diszpenzációt tartalmaznak. Minthogy ezek kimondottan nem papszentelő okmányok, bővebben velük itt nem foglalkozunk, csak annyit jegyzünk meg róluk, hogy tartalmukból – természetes kicsiben – megrajzolható a korabeli társadalmi állapot és megállapítható az uralkodó világnézet. Látjuk, hogy a veszélyeztetett kereszténység és saját jól felfogott érdekükben magyar papjaink kardot rántanak. Együtt a világiakkal, civil öltözetben harcolnak a barbár török ellen. Megtaláljuk ez okmányokban még az akkor dívó magyar szokásokat, a halotti torok megülését, a megfagyott gyermek históriáját, a hamis eskü történetét stb.
De a papi szentség felvételéhez szükséges volt még a tiltó akadályok nem létezése esetén is, hogy a felszentelendő rendelkezzék azon egyéni garanciákkal, melyeket a jó pap részére a kánonjog előír. Legyen az feddhetetlen, józan, rendes életű, szemérmes és barátságos, tudjon írni és olvasni. Ne legyen erőszakos, verekedő. Legyen szerény, ne pedig perlekedő és kapzsi. Takarítsa meg a sajátját. Végül papi funciókban legyen járatos. Mielőtt felszentelésre bocsáttatnék, a fentiek kipuhatolása végett háromnapos vizsgálat alá kerül. A vizsgálatot a püspök végzi, vagy megbízásából egyik főesperese. A vizsgálatnak ez utóbbi személyre való bízása a középkori papnevelési viszonyok ismerete alapján érthető. E korból származó regeszták bizonyítják, hogy az egyes javadalmas lelkészek mellett kisebb rendű papi személyek élnek, kik ott papi hivatásuk gyakorlati iskoláját végzik. Legkompetensebb véleményt róluk kerületi főesperesük mondhatott.
Előírja a kánonjog azután azt is, hogy mely napokon lehet a papi rendeket feladni: a kisebbeket bármely ünnepnapon (c. 3. de temp. ordin), a nagyobbakat az évnek csak azon idejében, mikorra az egyháztól bőjt van elrendelve, azonkívül nagyhét szombatján, vagy a Dominica de passione vasárnapot megelőző szombaton. Vasár- és egyéb ünnepnapokon, nemkülönben Pünkösd szombatján egyedül a pápa adhatja fel az utóbbiakat.*
A kánonjognak a papi rendek felvételére vonatkozó részét Arnoldi Corvini: Jus Canonicum etc. Ed. Justus Henningius Böhmer Halae, 1717. című művéből vettük.
Mindazon papi rendű személyeknek tehát, kik valamely lelkészkedéssel járó egyházi javadalmat nyertek el, ha a papszentelés meghatározott idejében nem ordináltattak, a pápai székhez kellett fordulniok, hogy «extra tempora a iure statuta» papokká szenteltethessék magukat. A kánonjog ugyanis előírta, hogy a javadalmas papoknak egy 117éven belül magukat áldozárokká kellett szenteltetniök, máskülönben elvesztették volna javadalmukat. E nyomós oknál fogva sokan fordultak ez ügyben a római szentszékhez, rendszerint olyanok, kik püspökük által valami oknál fogva magukat hazájukban, «in partibus» nem szenteltethették áldozárokká.
Már a XIII. század végén oly sok az Alpokon túli, mi szempontunkat tekintve, az Alpokon inneni egyházi személyek száma, kiket olasz püspökök ordináltak, hogy az e téren mutatkozó visszás állapotok megszüntetése végett IV. Kelemen pápa kénytelen volt kibocsátani: «De non ordinandis clericis ab episcopis Italie clericos ultramontanos» című rendeletét.
További kutatás célja megállapítani, hogy mely időtől kezdődik azon szokás, hogy a pápától felszentelésre engedélyt nyert papok a pápai udvarban székelő püspökök kezéből is felvehették a papi rendeket.
Akik ilyen engedélyt elnyerni óhajtottak, azok írásbeli kérvénnyel fordultak a szentszékhez. E kérvényeket nevezzük: supplicationes de promovendo ad ordines sacros vagy egyszerűen csak supplicationes de ordinibus. A kérvény benyujtása és elintézési módja hasonló volt a többi kegyet tartalmazó szupplikációéhoz.
A kérvények szövegezését rendszerint a pápai udvarban működő procuratorok szerkesztették, kik az ott meghonosodott kancelláriai gyakorlattal, az egyes oklevelek formuláris megszerkesztésével tisztában voltak. A kérvényezők néha személyesen készítették el szupplikációjukat, de ez ritka esetben történt.
A papszentelést kérő formula néha megszólítással: Beatissime Pater, de rendszerint ennek mellőzésével: «Supplicat Sanctitati Vestre»-vel kezdődik, mely után következik a kérelmező neve és egyházi állásának megnevezése pl.: «devotus vester Stephanus Georgii rector parochialis ecclesie beate Marie de Kaidach, Quinqueecclesiensis diocesis». – Ezt követi a kérelem indokolása: «qui ratione sue parochialis ecclesie artatus existit ad omnes sacros ordines promoveri» – majd a kérelem tárgya: «quatenus sibi specialem gratiam facientes, ut a quocumque antistite catholico gratiam et communionem apostolice sedis habente in Romana curia vel extra eam residente in eadem curia vel extra eam singulis diebus dominicis et festivis, etiam extra tempora a iure statuta, ad omnes sacros ordines promoveri antistitique huiusmodi, ut sibi ordines prefatos conferre valeat, licenciam, potestatem et auctoritatem misericorditer concedere dignemini de gratia speciali, in contrarium facientibus non obstantibus.»
Az így megszerkesztett kérvényt datálatlanul a procurator vagy maga a szupplikáló a kancelláriai hivatalban benyujtotta. Pápai referendárius az ügyet azután a pápa elé terjesztette. Ha a szupplikációban foglalt kérelem teljesítve lett, a pápa személyesen ráírta rendelkezését: «Fiat», melléje tevén rendszerint keresztnevének kezdő betűjét. V. Márton például O-val (Oddone neve után) szignált. A szignálással egyidőben a datarius a már elfogadott kérelemre rávezette az elintézés dátumát. A szupplikáció ezután a regisztraturába került. Miután pedig regisztrálták, visszakerült a kérelmezőhöz vagy prokurátorához, kik azután újra benyujtották a kancelláriába, hogy annak alapján részükre kiállítsák a bullát. E bullákat kancelláriai gyakorlat szerint littere dimissorialeseknek hívták.
A littere dimissorialesek szerkezet tekintetében a többi bulláktól nem különböznek. Címezve vannak a kérelmezőnek, pl. Martinus etc. dilecto filio Clementi Benedicti rectori parochialis ecclesie sancti Martini de Hucz, Quinqueeccl. diocesis Salutem etc. Devotionis sinceritas, etc. és tartalmazza a szupplikáció formulájában már ismertetett kitételeket, melyhez járul a felszentelő püspök megbízása, hogy az illető felszentelendő képességeiről felszentelés előtt meggyőződjék. Bár a Fraknói történeti intézetének jegyzékei alapján és részben egyéni kutatás alapján készült veszprémi püspökség római oklevéltárának III. kötete V. Márton idejéből egyetlen ilyen littere dimissorialest sem közöl, még nem jelenti azt, hogy a XV. század első felében nem is léteztek. A lateráni sorozat 283, 286, 290, 291. és 298. köteteinek pontos átvizsgálása az ellenkezőjéről győz meg bennünket. A fenti kötet előszavában tehát helytelen azon kijelentés, hogy ily fajta bullák a XV. század első felében már nem léteztek, nem is véve figyelembe azon körülményt, hogy a sola signatura esetei, azaz mikor a szignált szupplikáció bulla kiállítása nélkül is azzal egyenértékű volt, csak IV. Jenő pápa idejétől kezdődnek.
118A fent ismertetett elvek voltak irányadók a papszentelési kérvények elintézését illetőleg V. Márton pápa első éveiben. De az általa behozott kancelláriai reformok az e fajta kérvények elintézési módjában is változást hoztak be. V. Márton kancelláriai szabályainak 158-ik pontja értelmében uralkodása VIII. évétől kezdve az olyan kérvényeket, melyekben a lelkészséggel járó javadalmak élvezői záros határidő alatti felszentelés kényszere miatt ordinálásra kérnek engedélyt, a vicekancellár szignálhatja, azaz elintézheti. Tudva, hogy a vicekancellárok a pápai «Fiat»-tal ellentétben «Concessum»-mal szignáltak, szupplikációink szignaturája a következőleg módosult: «Concessum, si sit artatus», ha egy személyről van szó, melyhez azután a vicekancellár az 1427 febr. 19-től szokásos gyakorlat szerint hozzáírta keresztnevének maiuscula alakú kezdőbetűjét egyházi rangjának rövidített megnevezésével pl. G. Conser., ami jelentette: G. episcopus Conseranensis.*
A pápa tovább is szignál supplicationes de ordinibus-okat, de csak püspöki személyek, vagy kivételesen nagyon kedvelt egyénei számára. – A XV. sz. első felében a szupplikációk szignálási módjáról bővebben értekeztem sajtó alá elkészített V. Márton, IV. Jenő és V. Miklós pápák magyar oklevéltárainak előszavában.
V. Márton idejében még mindegyik szupplikációra kellett kiállítani bullát, a papszentelő kérvényekre pedig littere dimissorialeseket. IV. Jenő pápa idejétől kezdve a sola signatura eseteivel kapcsolatban már nem állítottak ki ilyen papszentelő bullákat.
Ennyit mondhatunk általánosságban a XV. század első feléből származó magyar vonatkozású papszentelő okmányokról.
* * *
Lássuk most már az egyes okmányok tüzetesebb megvizsgálását. Az alábbiakban külön tárgyalom az V. Márton pápa uralkodásának 12-ik évéből fentmaradt azon okmányokat, melyeket részünkre a szupplikációs sorozat 232-ik és 234-ik kötete tartott fenn. Külön fogom tárgyalni az V. Márton többi évéből, valamint IV. Jenő és V. Miklós pápák éveiből föntmaradt papszentelő okmányokat.
Ez utóbbiak másfajta kérelmekkel együtt szórványosan fordulnak elő és a fentebb ismertetett szupplikáció formulájától annyiban mutatnak eltérést, hogy a papszentelést kimondottan a római kuriában megtörténendőnek kérelmezik.
Vegyük például Inech-i Györgynek, a zágrábi egyházmegyéből való belizi Boldogságos Szűzről nevezett parochiális egyház rektorának 1419 nov. 12-én elintézett kérvényét, mely szerint kéri: «quatenus sibi specialem gratiam facientes, ad ordines sacros subdiaconatus, diaconatus, presbiteratus per aliquem dominum episcopum probum existentem in curia Romana per eius Sanctitatem Vestram deputandum et eligendum extra tempora a iure statuta, in diebus dominicis seu saltim festivis eidem Georio ordinari concedere et mandari dignemini.» Ebből is világos, hogy az ordinációnak a római kuriában kellett megtörténnie. A folyamodvány végén megjegyzi még «et signatur manu vestra propria, quia sepius pervenit et nunquam signata fuit», mely a kérvényezőnek a kuriában való hosszabb tartózkodási idejére mutat. (S. 134. f. 125.t)
Hasonlóan Jorius Geron győregyházmegyei acolitus 1425 nov. 12-én datált, azaz elintézett szupplikációja szerint az ordinálás: «alicui ex… dominis episcopis gratiam et communionem sedis apostolice habentibus et pro nunc in curia Romana existentibus…» bizatik, kifejezve határozottan az is, hogy az illető püspök a kérelmező részére a papi rendeket: «hic in curia Romana celebrare valeat.» (S. 186. f. 4.)
Éppúgy a veszprémegyházmegyei berényi egyház Pál nevű rektorának 1425 dec. 19-én (S. 194. f. 280t.) valamint, Garai András fia Péter pécsegyházmegyei klerikusnak 1426 ápr. 17-én (S. 198. f. 150.) elintézett szupplikációja szerint a promoveálás engedélyeztetett: «ut a quocumque antistite in curia Romana residente… suscipere valeant.»
A IV. Jenő korából fennmaradó papszentelési kérelmet fenntartó szupplikációk – kevés számmal vannak – már beszédesebbek. Közülök említsük fel Péter fia, Mátyás a padragi parochiális egyház rektorának és az izsipi par. egyház rektorának, Bricanusnak, valószínűleg Berecnek a sizói templomban levő Szt. Ferenc oltár vikáriusának, veszprémi és pécsi egyházmegyei papoknak 1432 júl. 2-án elintézett kérelmét. Nevezettek az ordinálást szintén a római kuriában kérelmezik, mondván: «attento, pater sancte, quod dicti exponentes ex certis legitimis causis in partibus illis promoveri non 119potuerunt, et quia tempus eis prefixum quasi transactum est, ideo cum maximis expensis et laboribus ac viarum periculis pro obtinendo remedio ad sedem apostolicam iter arripuerunt.» (S. 278. f. 296t.) Egy másik, 1426 jan. 26-án elintézett szupplikációban pedig az engedély kiadását a következő indokolással sürgetik: «cum dicti supplicantes istam gratiam – köztük Fülöp az esztergomegyházmegyei modori pap – per novem menses citra cum dimidio vel ultra in curia Romana steterunt ob istam causam et non alias hucusque expectaverunt.» (S. 274. f. 134t.)
Ezekből is levonhatjuk ama következtetésünket, hogy az egyéb fajta kérvényekkel együtt vegyesen előforduló «de ordinibus» kérelmek csak azért térnek el az előírt formulától, mert a követett szentelési gyakorlatnak megfelelően lettek szerkesztve.
Sokkal érdekesebb és tanulságosabb lesz a másik csoporttal való foglalkozásunk. Meg kell jegyeznem, hogy V. Márton 12-ik évéből a szupplikációs sorozatból nemcsak a 232-ik és 234-ik kötet tartott fenn számunkra ilyen fajta kérvényeket, hanem a többiek is, melyek eredményeire utólag ki fogok térni.
A 232-ik kötet 1428 dec. 3-tól kezdődően 1429 márc. 13-ig bezárólag, míg a 234-ik kötet 1429 márc. 12-től 1429 máj. 25-ig bezárólag tartalmaz magyar vonatkozású kérelmet, tehát V. Márton uralkodási évének első nagyobbik feléből. Szerencsés véletlen folytán a lateráni sorozat 290-ik és 298-ik kötetei fenntartották számunkra a fenti két kötetbe regisztrált szupplikációkra kiállított bullákat, az úgynevezett littere dimissorialeseket. A lateráni sorozat 298-ik kötete 1428 dec. 15-től kezdődően V. Márton XII. évének teljes tartalmából ca 90 bullát, párat a XIII. évből is tartalmaz, míg a 290-ik csak 1429 febr. 4-től az uralkodási év végéig 60-at.
Hogy a XII. évből fennmaradt magyar papszentelési okmányok számáról fogalmunk legyen, megemlíthetem, hogy a fenti kötetekben 67 pécsi, 64 egri, 42 veszprémi, 30 zágrábi, 26 esztergomi, 22 erdélyi, 20 váradi, 11 bácsi, 11 csanádi, 5 váci, 5 győri és végül 2 db nyitrai egyházmegyét érdeklő papszentelő okmányt találhatunk. Ez utóbbi számok nagysága ne lepjen meg senkit, mert tudott dolog, hogy az egyes személyek ügyük elintézésének mielőbbi kieszközlése végett néha 2–3 szupplikációt is benyujtottak egy és ugyanazon ügyben.
Vizsgáljuk tehát elsősorban az ez évi szupplikációkat.
Azt látjuk, hogy a 232. és 234-ik kötetbe kizárólag csak papszentelő okmányok regesztráltattak. Ez arra enged következtetni, hogy az ily fajta szupplikációk tulajdonképpen külön könyvekbe másoltattak.
Minthogy a XII. év második kisebbik feléből csak felszentelési bullák maradtak fönn, arra enged következtetni, hogy a XII. évben beérkezett szupplikációkat magukban foglaló regeszta könyvekből is elveszett még egy kötet. Hogy V. Márton többi évéből, valamint IV. Jenő és V. Miklós éveiből több ilyen kizárólag csak papszentelő okmányokat tartalmazó szupplikációs regiszter könyvek nem maradtak fenn, az a vatikáni sorozatok hiányosságának, a vatikáni levéltárt ért csapásoknak tudható be.
Míg a többi évek papszentelési szupplikációiban határozott utalás van a kuriában való felszentelésre, addig V. Márton XII. évéből származóknál nem mindig tapasztaljuk ezt. E kérvények hasonlítanak az előírt formulákhoz és rendszerint kérésük a következőleg formulázva: «supplicant, ut a quocumque antistite catholico gratiam et communionem apostolice sedis habente in Romana curia vel extra eam residente singulis diebus dominicis vel festivis in eadem curia vel extra tempora a iure statuta ad omnes sacros ordines promoveri valeant…» De e szupplikációk formulái változnak, legtöbbször az «extra curiam» vagy «extra eam» kifejezések elmaradnak, csak a római kuriában történendő felszentelés ténye vehető ki a formula szövegéből. Nem fordítottak tehát nagy gondot a szöveg szerkesztésére, bizonyára nem is volt szükséges, mivel a kérvényezők úgyis a római kuriában szenteltettek fel. Ezen állításunk bizonyításához elegendő az ez évből fennmaradó szupplikációk szignaturáját vizsgálni. Tudjuk, hogy elintézés után a vicekancellár által a következő módon szignáltattak: Concessum si sit artatus, ha egy személyről, Concessum si sint artati, vagy Concessum pro omnibus, si sint artati, ha több személy együttes kéréséről volt szó, melyhez még a vicekancellár az 1427 febr. 19-től bevezetett szokás szerint hozzáírta keresztnevének kezdőbetűjét egyházi rangjának rövidített formájával.
120Némi változások észlelhetők a szignaturában, pl. v. 232 f. 86 (jan. 7) «Concessum pro artato ratione par. ecclesie G. Conser.», v. 232. f. 157t (febr. 4) «Concessum in Romana curia pro omnibus tribus, si sint artati, G. Conser.», Febr. 5 és 9-e közt elintézett szupplikációk, ha több is a kérelmező: pl. f. 166. és 165.t: «Concessum pro primo in Romana curia, si sit artatus. G. Cons.» Annak, hogy egy részére engedélyezték, adminisztrativ oka lehet véleményem szerint, hogy a bullák kiállításánál tapasztalt zavarokat elkerüljék. De az új gyakorlat nem vált be, mert febr. 9-től kezdődően a régi szignálási formulához térnek vissza.
Nagyobb változás áll be a szignálásban 1429 márc. 9-ke után. Kifejezésre jut benne ezentúl a felszentelő püspök neve is. Laurentius de Septemcastris, rect. par. eccl. B. Marie Villenove de Villanova Transilv. d. és másik két társának márc. 11-én kelt (S. 232. f. 279) kérelme «Concessum, si sint artati et committatur episcopo Montisalbani. G. Conser.» Ettől kezdve felszentelő püspökként szerepelnek a XII-ik évben: Bernardus episcopus Montisalbani mindvégig, Angelus episcopus Auriensis, ki okmányainkban márc. 18-án még szerepel, de márc. 24-től kezdve helyette Didacus episcopus Auriensis neve említve.
Hogy a szignaturában előjövő: «committatur» általi megbízás nem az ügydarab elintézésével kapcsolatos adminisztrativ teendőkre utal, legyen szabad a következő szupplikációt közölnöm, mely egyébként rámutat az ottani papszentelés előtti vizsgálatra is:
«B. P. Dudum S. V. devotis vestris Andree Jacobi subdiacono et Jacobo Georgii clerico Transilv. et Zagr. d., qui ratione suarum parochialium ecclesiarum infra tempus debitum in iure constitutum (ad) sacros ordines promoveri teneantur, concessit super quo causa extitit commissa domino Angelo episcopo Auriensi, ex quibus dicti exponentes litteras bis fecerant grossari pro dicto domino Angelo episcopo iuxta tenorem supplicationis et cum dicta supplicatione et grossa ad dictum dominum Angelum episcopum accesserant eos ordinari petentes. Qui quidem episcopus visis supplicatione et littera grossata sibi directis nondum plumbata cum plumbo sigillata ad omnes ordines preterquam ad presbiteratus ordinem eosdem ordinavit. Quibus ordinibus sic per dictum episcopum habitis, fuit revocata commissio dicti domini episcopi Angeli et fuit commissa domino Didaco episcopo Auriensi. Et quia in commissione directa dicto domino Didaco episcopo Auriensi continetur, qui nondum subdiaconi sunt, dignetur S. V., ex quo iam ordinati sunt per dictum dominum Angelum episcopum Auriensem ad ordines diaconatus, litteras seu commissiones predicto domino Didaco episcopo Auriensi directas in cancellaria S. V. corrigi mandare in clausula sequenti videlicet qui diaconi sunt, cum iam coram dicto Didaco episcopo Auriensi de examine et artatione et de consuetis docuerint, de gratia speciali non obstantibus quibuscumque et clausulis oportunis. Concessum. G. Cons. Datum Rome apud Sanctos Apostolos XVI. kal. Maii, a. XII.» – (S. 234. f. 124–1429 ápr. 26.)
A szignaturában végbement változás kihatással volt a szupplikációkra kiállított littere dimissorialesek megszerkesztési módjára. Míg ezt megelőzőleg a bullák a felszentelendőkhöz voltak címezve, addig ezen időtől kezdve a felszentelő püspökökhöz adresszáltatnak. Rendszerint így kezdődnek: «Martinus etc. Venerabili fratri Didaco episcopo Auriensi in Romana curia residenti. Salutem etc.» – Azon esetben pedig, ha a bulla regisztrálása röviden történt – így folytatódott – «Exigit dilecti filii Francisci Georgii rectoris parochialis ecclesie sancte Margarethe Agr. d. devotionis sinceritas etc., quod infra annum a tempore predicto se, qui nondum subdiaconus est, statutis nequeat a iure temporibus ad omnes sacros ordines facere promoveri etc. Datum RApp. IX. kal. Apr. a. XII.» t. i. V. Márton idejéből. – (L. 290. f. 282.)
A lateráni sorozat 298-ik kötetéből pedig birunk még egy olyan 1429. évi április 7-iki dátummal ellátott littere dimissorialest is, amely a márc. közepén bekövetkezett formulaváltozás kezdetén volt használatos. A bulla a felszentelést kérő berzsenyi Jánosnak, a pécsegyházmegyei felsőberzsenyi Sz. Márton par. egyház rektorának címeztetett, de a szövegben kifejezésre jut az ordináló püspök neve: «Nos tuis in hac supplicationibus inclinati, tibi, ut a venerabili fratre nostro Didaco episcopo Auriensi etiam extra tempora premissa, dominicis et aliis festivis dumtaxat diebus omnes predictos ordines successive recipere valeas» etc. – (L. 298. f. 287t.)
Mindezekből is láthatjuk, hogy a XII. évben 121benyujtott szupplikációk a római kuriában történendő promoveálásra vonatkoztak.
V. Márton XI-ik évéből is birunk négy littere dimissoriales-t és pedig 1428 nov. 7-ről és nov. 15-ről, melyek a L. sorozat 283-ik kötetében találhatók. (F. 70t, 71, 86t, 87.) Megfelelő szupplikációk nem maradtak fenn, az egész évből különben két ordinálási kérvényt találunk csak.
XII-ik évéből a 232. és 234-iken köteteken kívül a többi szupplikációs kötet is elég szép számmal tartott fenn ilyen kérvényeket. Nevezetes közülök a 233-ik kötet 3t oldaláról (dátuma 1428 nov. 23.) Georgius Demetrii acol. Quinqueccl. d., rect. capelle Corporis Christi de Syd, Vespr. d., melynek szignaturája: «Fiat. O.». A pápa külön kegyből szignálta, bizonyára, mivel a folyamodó a szöveg szerint «in Romana curia residet», tehát hosszabb ideje tartózkodott már ott. Ennek bullája az egyébként négy magyar vonatkozású littere dimissorialest fenntartó L. 286. f. 120 alatt található. A többi kötetben találtak szövege egyszerűen a római kuriában történendő felszentelésre utalnak. Hogy a fentebbi megállapításainkat az u. ezen évből származó Suppl. sorozat 239-ik kötete is igazolja, alább közlöm a benne talált négy szupplikációt.
F. 228t: 1429 febr. 4-én Blasius Ladislai de Comareka, rect. altaris S. Nicolai in par. eccl. OO. SS. de Lomperthzaz, Agr. d. és társai kérvényének szignálása: «Concessum pro omnibus in Curia, si sint artati. G. Conser.» F. 276: 1429 márc. 22-én folyamodik Andreas Galli, acol. Zagr. d., rect. par. eccl. S. Nicolai dicte d., kérése szignálva: «Concesum, si sit artatus et committatur episcopo Auriensi. G. Conser.» U. ezen év ápr. 15. és máj. 16-án kelt magyar vonatkozásúakat is hasonlóan szignálták. A könyvbe tehát akár tévedésből, akár nem, a helyesen elintézett, illetőleg szignált kérvények irattak be. A XIII. évből számos szupplikációt birunk, pl. 248-ból 7-et, 249-ből 1-et, 250-ik kötetből 14 dbot stb. Mind a XII. év előtti gyakorlat szerint szignáltak, szövegükben kifejezve a kuriában való ordinálás. Ha a lateráni sorozat 298-ik kötete nem tartott volna fönn ebből az évből is négy magyar vonatkozású littere dimissorialest, címezve Bernardo episcopo Montisalbani in Romana curia residenti, azt lehetne feltenni, hogy a szupplikációk rendes szignálásában a régi gyakorlat érvényesült.
A fent vázolt gyakorlatra mutat azután még az V. Miklós pápa idejéből hiányos számban fentmaradt regeszta kötetek egyetlen magyar vonatkozású és kétízben is (1453 június 12-én és július 18-án) regesztrált promoveálást kérő szupplikációja. Neyperger Márton az esztergomi egyházmegyei szentgyörgyi egyház rektora volt a kérelmező. A szignaturában itt is megemlíttetett a felszentelő püspök. Neypergerről a szöveg úgy emlékezik meg, mint aki a kuriában jelen van. Littere dimissorialest azonban már neki sem állították ki, mert kérvénye a sola signatura jelzéssel volt ellátva: «Et quod sola signatura ubique sufficiat absque alia litterarum apostolicarum desuper confectione. Fiat. T.» – (S. 466. f. 149 és S. 467. f. 238t.)
Megállapításainkat kétségessé tehetné azon körülmény, hogy a magyar papoknak elég nagy száma csak azért zarándokolt a római kuriába, hogy ott magát pappá szenteltethesse.
Állításaim és eredményeim elfogadhatók már azért is, hogy az ilyen engedélyek kieszközlése az új javadalmas egyházi személyeknek létérdekük volt. Talán küldönc útján is megszerezhették volna ezen littere dimissorialeseket, de felszentelésük idehaza akkor is nehézségekbe ütközhetett, mert püspökeik – e korban – a világi politikával is foglalkozván, székhelyüktől gyakran távol voltak. Sokkal praktikusabb és gazdaságosabb volt személyesen megjelenni a római kuriában és ott magukat mindjárt ordináltatni.
Hogy pedig a XV. század első feléből származó regesztákban számos magyar vonatkozású okmány – köztük papszentelők is – találhatók, a vatikánnal való gyakori érintkezésünkkel is magyarázható. Egyház és állam közti kapcsolat még szoros. Feldolgozott anyagom teljes ismerete alapján állíthatom, hogy a római kuriával való kapcsolatunk a középkorban dacára a nehéz közlekedési viszonyoknak a mainál sokkal élénkebb, a személyes érintkezés sokkal gyakoribb volt. A középkor mindent átható vallásos szelleme nemcsak a Krisztus vére által öntözött szentföldre vonz ájtatos egyháziakat és világiakat, hanem a közelebb fekvő örök városban nyugvó apostolok sírjához is. A zarándoklatokban résztvevő és római kuriában megforduló kisebbrendű magyar papok természetesen éltek az alkalommal, hogy magukat papokká szenteltethessék.
122Annak bizonyságául pedig, hogy az 1428-ban és 1450-ben megünnepelt jubileumi ünnepségeken kívül más években is a magyarok nagy tömegei zarándokoltak Rómába, felemlíthetem Cserdy Mihály pécsi kanonoknak 1431 jan. 16-án datált kérvényét, mely szerint a Szt. Péter bazilika gyóntatói tisztségét kéri és elnyeri. Kérése indokolásául felhozza, hogy «de partibus Hungariae pro indulgentiis consequendis et absolutionibus peccatorum a penitentiariis recipiendis diversis anni temporibus maxima ad hanc urbem populi confluat multitudo, quod unus, vel duo penitenciarii non sufficiunt.» (S. 255. f. 279t. – L. 299 f. 272t). Manapság egy magyar gyóntató ül Szt. Péter bazilikájában, 1431-ben háromra is szükség volt.
Annak megállapítása pedig, hogy a magyar egyházi személyek Rómába mennek ordinálásért, szerintem azért is fontos, mert a magyar humanizmus és renaissance vizsgálatát szélesebb térre tereli. Nem a zártkörű főúri családok a humanista műveltség igazi ápolói, hanem a közönséges magyar papok, a magyar művelődés e korbeli kizárólagos szolgái, kik megjárva Itáliát, magukba szíva ott az antik világ és az univerzáló pápaság által befolyásolt római-olasz szellemet, szerény hazájukban az egyetemes kultúra továbbművelésén munkálkodtak.
