A LEÁNYNEGYEDRŐL.
106A LEÁNYNEGYEDRŐL.
Több oka van annak, hogy e folyóirat hasábjain ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkozunk. Először is oly szoros kapcsolat van a genealógia és régi magánjogunk között, hogy főkép személy-, család- és örökjogunk alapos ismerete nélkül a genealógus feladatát kellőkép nem tudja megoldani, mert hiszen a tudományos családtörténet művelése nem állhat meg a családfa összeállításánál, ez csak az első lépés, a nélkülözhetetlen előmunkálat, a tulajdonképpeni része munkásságának csak ezután kezdődik. De nyugodtan mondhatjuk, hogy még ennél az első lépésnél is igen sokszor csak a birtokviszonyok – tehát vagyon- és örökjogi kérdések! – alapos megismerése alapján tud a genealógus egyes hiányokat kitölteni s egyes bizonytalanságokra fényt deríteni. Úgy véljük tehát, hogy nem felesleges dolog, ha régi jogunknak ezzel az érdekes intézményével közelebbről megismertetjük folyóiratunk olvasóit s azért a tárgyalás módját is úgy választottuk meg, hogy minél közvetlenebb kapcsolatban maradjunk állandóan magukkal az okleveles emlékekkel, ha így talán az első pillantásra nehézkesebbnek is tetszik az előadás módja.
Van azonban még egy oka annak, hogy ily tárgyú tanulmányt épp e helyt teszünk közzé és pedig az, hogy jogtörténetünk érdekében nagy nyomatékkal szeretnők genealógusaink figyelmét erre a most említett szoros kapcsolatra felhívni, amely régi jogunk egyes területei s a családtörténet között fennáll. Mint hangsúlyoztuk, a genealógus feladata egyáltalán nem merül ki a családfák összeállításában s az ezeknek alapjául szolgáló adatoknak egyszerű regisztrálásában, az ő tulajdonképpeni feladata az illető család életrajzának a felderítése; ha az átöröklési problémák, az adatok hiányossága miatt, a legtöbbször nem is oldhatók meg, vannak más problémák, amelyekre fényt lehet s kell is deríteni: így pl. az illető család társadalmi emelkedésének vagy sülyedésének, 107vagyoni viszonyai változásainak okaira. Ezen nem azt értem, hogy egyszerűen időrendben összeállítsuk a birtokvásárlásokra, cserékre stb. vonatkozó adatokat s a birtokperek aktáit, mert ez az illető család birtoktörténetéről képet nem ad s a gazdaság- vagy jogtörténész számára sem jelentenek a jól-rosszul elkészített oklevélkivonatok felhasználható anyagot. Mennyire fontos azonban pl. az illető családra vonatkozólag annak az ismerete, hogy tagjai esetleg kiknek a familiárisai voltak, ami egyszersmind rendkívül fontos középkori közigazgatásunk alapos ismerete szempontjából is, amely ezen a viszonyon nyugodott.
Középkori jogéletünk kutatását az teszi nehézzé, hogy ez a szokásjogon épült fel s a Hármaskönyvig semmiféle összefoglaló, rendszerező emléke nem maradt; ezer és ezer oklevél gondos vizsgálata szükséges így ahhoz, hogy egyes jogintézményekre fényt tudjunk deríteni. Azonban minden egyes oklevél egy-egy külön individuális jogeset írásos emléke, amelynek megértéséhez igen gyakran létrejötte körülményeinek teljes ismerete szükséges, mert csak akkor vonhatunk le abból, kapcsolatban más hasonlóan megismert esetekkel, általánosabb érvényű szokásjogi tételeket. Már most vajjon a jogtörténésznek módjában van-e így megismerni azokat? Sok és fontos esetben nem s így gyakran a legérdekesebbnek látszó emléket kénytelenek vagyunk félretenni, mert megoldhatatlan problémát jelent számunkra elszigeteltsége folytán. Főkép régi jogunk örök- és vagyonjogi – tehát jogtörténetünk legnehezebb és legkomplikáltabb – kérdéseiben nélkülözhetetlen a jogtörténeti kutatónak a leszármazási és birtokviszonyoknak ismerete, amelyeknek felderítése azonban nem az ő, hanem a genealógus feladata!
Utoljára hagytuk annak a megemlítését, ami tulajdonkép közvetlen oka e dolgozat létrejöttének. Nemrég ugyanis egy olyan jogtörténelmi tanulmány látott napvilágot a leánynegyedről (Dr. Kelemen László: A leánynegyed. Szeged, 1926. Acta litt. ac. scien. reg. univ. Francisco-Josephinae. Tom I. fasc. 6. pp. 159–218.), amelynek szerzője idevágó kutatásai alapján eddigi ismereteinkkel teljesen ellentétes eredményekre jutott, s így ezeket közelebbről is szemügyre kell vennünk. Mint látni fogjuk, ezen megállapításai – nagy és fáradságos munkája ellenére is – teljesen tévesek, aminek az oka az, hogy a helyes történeti kutatás általános s a jogtörténeti vizsgálódás speciális módszerével nincs tisztában. Ezt rövidebb bírálat keretében is be tudtuk volna ugyan bizonyítani s hogy mégis ily terjedelmesebb tanulmány formájában foglalkozunk vele, azt azért tesszük, mert a leánynegyed intézményének csak a legrégibb, árpádkori története van felderítve (Illés: A törvényes öröklés rendje az Árpádok korában. 32–47.) s így felhasználjuk ezt az alkalmat, hogy végig kísérjük ez intézmény fejlődését egészen a Hármaskönyvig. Okleveles emlékeink ugyanis csak a XIV–XV. században lesznek számosabbak és beszédesebbek s így jogintézményeink megismeréséhez nélkülözhetetlen az e korból származó, legnagyobbrészt kiadatlan, levéltári anyagnak az átbúvárlása, hogy középkori szokásjogunkat s a Hármaskönyvet alaposan megérthessük. A következőkben tehát a középkori magánjogunk történetére s a Hármaskönyv forráskritikájára irányuló eddigi kutatásaink eredményeit is felhasználva foglalkozunk e kérdéssel.
*
Ami a leánynegyedet illeti, ez általánosságban meghatározva nem más, mint bizonyos nemesi javakból a leányokat megillető köteles rész; szabatosabban: az ősi és a csak fiágat illető adományos birtokokból atyjuk halála után őket pénzértékben megillető negyedrész. A Hármaskönyv meghatározása szerint: «Jus quartalitium est jus possessionarium puellis et mulieribus de bonis ac juribus paternis haereditariis in signum parentelae propagationis non perennali vel haereditaria, sed redemptibili lege conditioneque deputatum.» (I. R. 88. c.)
Kelemen erre vonatkozólag arra az eredményre jut említett munkájában, hogy hazánkban a XI. századtól körülbelül a XVI. századig a negyed volt a leányok öröklésének kizárólagos formája, akik úgy az ősi, mint a pénzen szerzett birtokból csak negyedet és nem rendes örökrészt kaptak. A fiú- és leányágnak a pénzen szerzett birtokokban való egyenlősége jogszabály gyanánt – szerinte – először csak a Hármaskönyvben jelenik meg. Hasonlókép későbbi történeti fejleménynek tartja a negyed visszaválthatását, valamint azt a jogszabályt, amely a kielégítés rendes alakjául a pénzbeli kifizetést írta elő.
108Látjuk tehát, hogy mindez az eddigi tanításokkal a legerősebb ellentétben áll, s ezért az lesz a feladatunk, hogy okleveles emlékeinknek régi vagyonjogunk alapelvei állandó szem előtt tartásával végzett extenzívebb s intenzívebb vizsgálata alapján megállapítsuk azt, hogy ez új eredmények megállják-e helyüket.
Jogi természetét tekintve kétségtelenül köteles részszerű örökjogot jelentett ez a leányokra nézve, mert fogalmában megvan a hányadszerűség, ami a kötelesrész fogalmának egyik konstitutív eleme, s benne foglaltatik másik ilyen eleme is, az t. i., hogy ez örökjogunkat az örökhagyónak semmiféle intézkedése meg nem csorbíthatta, vagyis örökösödést jelentett ez számukra az örökhagyó esetleges akarata ellenére is.
A Hármaskönyv meghatározásának ius possessionarium-a nem okozhat semmiféle zavart, ha nem a kifejezést, hanem a lényeget nézzük. A quarta ugyanis öröklési jogcímet jelentett, mert csak az atya halála után vált követelhetővé, de tulajdonkép olyan vagyon-elemet terhelt, amelynek az elhúnyt nem volt tulajdonosa, amelyről nem rendelkezhetett sem élők között, sem halála esetére, hanem a hozzá legközelebb álló automatikusan követte őt a birtokban; így valójában öröklésről nem is volt szó s ez jut kifejezésre a Hármaskönyv definíciójában is! A kötelesrésznek utóbbi eleme tehát a quartánál háttérbe szorul, de azért, azt hisszük, nem minősíthetjük birtokjognak.
Másfelől azonban épp itt van az a pont, amelyben Kelemen megállapítása eltér az általánosan elfogadottól, mert szerinte a negyed a Hármaskönyvig azt a vagyon-elemet is terhelte, amely felett végrendelkezesi szabadsága volt az atyának, t. i. a szerzeményi birtokot is! Így tehát elsősorban a nők örökjogi helyzetének és ezzel kapcsolatban a végrendelkezési szabadságnak kérdése is tisztázandó.
Régi jogi irodalmunknak egyik legvitatottabb kérdése a szerzeményben való rendelkezés szabadsága. A HK. I. R. 57 címének előszava ugyanis azt mondja, hogy minden nemes saját szerzeménye fölött szabadon rendelkezhet gyermekei beleegyezése nélkül, sőt azoknak akarata ellenére is; az I. R. 51. c. 9. §-a pedig ugyanezt megállapítja fiúkra nézve is, hogy t. i. arra a vagyonra nézve, amelyet saját szolgálatukkal és tudományukkal szereztek, az apa akarata nélkül is szabadon végrendelkezhetnek. Az I. R. 53. címében azonban olyanok foglaltatnak, amelyek látszólag ellentétben vannak az előbb idézett címekkel. Ez a cím azokkal az esetekkel foglalkozik, amelyekben a fiú az apát a jószágok megosztására kényszerítheti s kifejti, hogy ha az apa a fiúval vagy a vagyonnal szemben nem jár el a köteles gondossággal és szeretettel, akkor a fiú az apát osztályra kényszerítheti. A 7. § azonban hangsúlyozza, hogy a megosztás csak az ősi jellegű vagyonra kötelező s nem azokra, amelyeket az apa saját szolgálataival vagy érdemeivel szerzett, – de bonis… avitis et non propriis servitiis vel virtutibus patris acquisitis – vagyis ily esetben az apa által szerzett adománybirtok nem esett az osztály alá! Ezt úgy okolja meg, hogyha az előbb (52. c.) felsorolt esetekben az apa kényszerítené a vagyon megosztására a fiút, akkor az ő szerzeményeiben nem tartozik osztozni a fiával. Fontos a 9. §, amely azt mondja, hogyha nem az említett okokból történt az osztály az apa és fiú között, akkor ennek az egész vagyonra ki kell terjednie, mert – folytatja a 10. §-ban, – «pater filio et e contra filius patri quidquid rerum et bonorum poterit acquirere jure naturali tenetur»
Az ellenmondás azonban csak látszólagos! Ez a sokat idézett 10. § ugyanis csak a 9-ikkel kapcsolatban idézhető s magyarázható, amelyhez «quoniam»-mal is kapcsolódik s amely a rendes körülmények között közakarattal létrejött osztályról szól; akkor t. i. egészen természetes is, hogy a jog- és vagyonközösségben élők szerzeményei egymást kölcsönösen megilletik, míg a partage forcé eseteiben csak az ősi vagyonrész jön számba.
Az említett irodalmi vitát Kitonichtól kezdve ismerteti Zsögöd, az Öröklött és szerzett vagyon c. klasszikus tanulmányában (Magánjogi tanulmányok I. k. Budapest, 1901. 92–94. ll.) s szól róla Kolosváry is, kitűnő magyar magánjogában (II. k. Budapest, 1911. 741. l.), aki Huszty nyomán azt az értelmezést hajlandó elfogadni, hogy az apa fiát csak azon esetekben zárhatta ki teljesen szerzeményéből, amikor a HK. I. R. 53. c. 8. §-a szerint helye volt annak, hogy az apa fiát vagy a fiú apját osztályra kényszeríthesse. Azonban újból hangsúlyozzuk, hogy figyelembe kell azt venni, hogy vagyonközösség állt-e fenn köztük az apa halálakor vagy sem, mert ezen fordul 109meg az egész kérdés s azt hiszem, hogy ha már megtörtént az osztály, akkor szerzeményeiről az apa teljesen szabadon rendelkezhetett s a sokat vitatott 53. c. 10. §-a csak az osztozkodásig terjedő időre vonatkozik!
Ha már most a Hármaskönyvnél korábbi emlékeinket nézzük, már Kálmán törvényeiben leszögezve találjuk a szerzeményiek fölött való szabad rendelkezést, amikor azt olvassuk ott, hogy «hereditas emptitia nulli heredi aufferatur», vagyis ha az örökhagyó másként nem rendelkezett, azokban a leányok is a fiúkkal egyenlőkép örökölhettek. 1239-ben Miklós ispán végrendelkezett s javait három fia között osztotta fel, 1/4 részt hagyva egynek-egynek, a negyedik részt pedig magának tartotta fenn szabad rendelkezésre. «Filiabus autem suis nihil omnino dimisit, sed matri ac tribus fratribus… eas commisit horifice maritandas» olvassuk ugyanott. (Hazai okmt. I. 22.) Kétségtelen, hogy ez a rendelkezés csak a szerzeményire vonatkozhatott, hiszen az ősiből nem tarthatott volna fenn magának szabad rendelkezésre egy részt, továbbá az a kijelentése, hogy leányainak semmit sem hagy, az is csak arra mutat, mert az ősiből a negyed járt nekik! Vagy nézzük Fonói Izsó végrendeletét: egy birtokot hagy a leányának, egy másik birtokát illetőleg pedig arra kéri a királyt, hogy «cui gratia regia terram nostram F. contulerit, ille uxori mee solvat 40 marcas, quas ab illa mutavi». (Hazai okmt. VIII. 43.) Egészen világos tehát, hogy a leányának hagyott birtoka szerzeményi volt, a másik pedig adománybirtok.
Egész határozottan leszögezi a végrendelkezési szabadságot az az 1239-iki oklevelünk, amely a negyednek is legfontosabb emléke. Sathamar fia, Miklós, nem lévén örököse, II. Endre engedélyével vásárolt birtokait a templomosoknak hagyta. Később azonban rokonai visszakövetelték azokat azon az alapon, hogy nem vett, hanem ősi birtokok voltak az elajándékozott faluk. Csatlakozott ekkor hozzájuk Miklós veje is, aki a felesége negyedét követelte az állítólag ősi birtokokból. Minthogy azonban a kérdéses birtokok ősi voltát nem tudták bebizonyítani, a király úgy döntött, hogy mivel azok «fuerint emptitia et non hereditaria et pater filie nihil expresse reliquerit de eisdem, nullam inde eius filia deberet de iure habere portionem.» (Fejér IV/1. 146.)
Ha tehát az apa nem intézkedett máskép halála esetére, akkor a nem ősi és nem adományos vagyonban a leányokat a fiukkal konkurrálólag egyenlő örökrész, portio illette meg. Ha ezt a kifejezést olvassuk, tudhatjuk, hogy a leányoknak a fiúkéval egyenlő örökrészről van szó. 1379-ben egy leány «portionem suam possessionariam in possessionibus emptitiis et impignoratitiis… patris sui habitam ipsamque in eisdem contingentem»… jegyesének adja (N. Múzeum levt. Törzsanyag.); 1394-ben a rokonok hangsúlyozzák, hogy az elhúnyt leányai az őket iure hereditario illető birtokból «non portionem, sed ius quartale iuxta huius regni consuetudinem habere deberent». (Teleki-cs. oklt. I. 224.); 1365-ben Zalaszegi Pál fia, János örökösök nélkül halván el, Nagy Lajos eladományozta a birtokait; azonban Pál özvegye s leánya, valamint János özvegye előadták a királynak, hogy két somogymegyei birtokot Pál úgy vásárolt meg s így azok őket illetik meg. Miután ezt oklevelekkel igazolták, a király gondoskodott arról, hogy a nőket, mint jogos örökösöket, senki Pál szerzeményi jószágának birtokában ne zavarja. (Fejér, IX/3. 509.)
Hogy a vett jószág a leányágat is megillette, arra még egy példát említek csak, amely ezt világosan kimondja; egy 1392-iki oklevelünkben ezt olvassuk: «in factis possessionariorum iurium per avos et prothavos dictarum partium pretio comparatorum vel aliis titulis sexum femineum contingentium»… (Zalai oklt. II. 254.) Tehát szó sincs arról, hogy a leányoknak a negyedet meghaladó öröklése az Anjou-kornál későbbi eredetű volna!
Ezért azután pontosan meg kellett állapítva lennie annak is, hogy mi számított szerzeményinek, hogy milyen pénzen vett jószág volt annak tekinthető. Werbőczy az I. R. 17. címe 4. §-ában sorolja el, hogy mely birtokok illetik a fiú- és leányágat egyaránt: «jura duntaxat possessionaria, pecuniis paternis aut maternis empta et comparata, praeterea in homagium alicuius interempti nobilis data et obligata, caeterum pro iure quartalitio… perpetuo collata… item illa etiam jura possessionaria, in quibus aliquae puellae vel foeminae… praeficiuntur, jus foemineum aeque veluti masculinum sequuntur». Ezek tehát olyan jószágok voltak, amelyekből rész járt a leányoknak is, mint a következő, 6. §-ban, írja Werbőczy: a felsorolt esetekben megfelelő részt – 110portionem cogruentem – egyébként pedig leánynegyedet követelhetnek maguknak a nők az apai jogokból. Ugyanezt olvashatjuk már XIV. századi okleveleinkben is. 1351-ben Tivadar fia, János, az erdélyi szentszék előtt anyja leánynegyede miatt perelte Lőköst, mely szerinte a két Mada és Chokaal birtokokból jár neki. Lőkös azt felelte, hogy a patrimoniális vagy hereditárius birtokokból ő már kielégítette János anyjának a negyedkövetelését, az említett birtokokat pedig Jákó, az atyja, a saját pénzén szerezte, miután ő már János felesége lett s így azokból negyed nem jár neki. Nagyon érdekes s fontos ez az oklevél e miatt a megállapítás miatt is, de erről majd még szólunk, most azonban az a része érdekel itt bennünket, amelyben pontosan megjelöli azt, hogy milyen pénzen vette Jákó a kérdéses birtokokat: «predictas possessiones prefatus pater suus cum pecunia, quam pro sui sanguinis effusione et homicidio fratris ipsius patris sui ac pro quarta filiali domine relicte Andree, fratris ipsius Jako, patris sui, recepisset, comparasset…» (Zichy-okmt. II. 453.) Hasonló eset 1417-ből: Zsigmond a hűtlen Reznekieknek birtokait Egervári Mihálynak adományozta 1403-ban; ő 1417-ben kiadta a leánynegyedet az összes hereditárius birtokokból, «exceptis possessionibus… emptitiis et impignorafitiis ac ratione sanguinis effusionis vel homagii deventis per regiamque maiestatem collatam…» (Orsz. Levt. Dl. 10. 567.)
A végrendelkezési szabadság kérdésének vizsgálata tulajdonkép elintézte a másik felvetett kérdést is, t. i. a nők örökjogi helyzetét régi jogunkban. Azonban világítsuk meg ezt még jobban.
A nemzetségi szervezet megszabta a honfoglaló magyarok letelepedési módját is; nemzetségek és ágak szerint vették birtokukba a földet új hazájukban s ezen a vérségi köteléken belül öröklődtek javaik is. A rendkívül erős családi kötelék eléggé megmagyarázza azt, hogy az ú. n. másodlagos családok kiválása után kialakult családvagyon időnkénti birtokosának sem volt a fölött tulajdonjoga s szabad rendelkezési joga, mert a családfő csak haszonélvezője, kezelője volt annak. Ilyen természetű vagyonban a családfő halála után a hozzá legközelebb álló automatikusan szerezte meg az uralmat a familia fölött, még pedig úgy a családtagok, mint a vagyon fölött. A lényeg tehát az, hogy a birtokot az egész nemzetség közös tulajdonának tekintették s így nagyon természetesen ebben nem örökölhettek a nők, akik férjhezmenetelükkel egy másik ilyen vérségi közösség tagjává lettek, mert akkor a családi vagyon egy részét elszakítva odavitték volna magukkal. Ez azonban nem valami speciális vonása a mi régi jogunknak; így volt ez az ó-ind, görög, római és germán jogban is és sok népnél még ma sincs elismerve a nők öröklése. (Ezekre von. lásd Végrendeleti jogunk kialakulása és A fiúsításról c. dolgozataimat, az Akad. Értesítő 1926. évi folyamában, ill. a Gr. Klebelsberg-Emlékkönyvben.) A leányoknak az ősi ingatlanokból való kirekesztése tehát nem a középkori állam sajátos szervezetének volt természetes velejárója, – mint Kelemen gondolja – hanem sokkal mélyebre nyúlt ennek a gyökere. Később hozzájárult ehhez az is, amit Werbőczy is említ (I. R. 18. c.), hogy a leányok a fegyverrel való birtokszerzésben nem vehettek részt, de a hűbéri szempontok nem esődleges okai voltak a nők örökjogi háttérbe szorulásának.
Ami az adománybirtokot illeti, tudjuk, hogy ott az adománylevél záradéka volt irányadó s így a leányág is örökölhetett. Ha az csak a fiágat illette, akkor megszakadás esetén az a királyra szállt vissza: «memorata siquidem possessio… absque herede ad nostras manus secundum approbatam regni nostri consuetudinem devoluta… cum non esset hereditaria ipsi, sed a… Bela rege… per antecessores ipsius Turde… acquisita…» olvassuk 1235-ben. (Fejér IV/1. 24.) Az 1267-iki törvény idevágó rendelkezése is úgy értendő, hogy a háborúban elesett, tehát vérét áldozott nemesnek adományos birtokai sem szállnak a királyra, hanem ha azokról rendelkezett, az érvényben maradhatott.
Azt hisszük, sikerült bebizonyítanunk azt, hogy a szerzeményiből már a legrégibb időktől fogva megillette a fiúkkal konkurráló örökösödés a leányokat, s így elintéztük Kelemen megállapításainak azt a pontját is, hogy a negyedet meghaladó öröklés a nőknél az Anjou-kornál későbbi eredetű volna. Ebből egyszersmind határozottan következik az is, hogy a negyed csak az ősiből 111járt! Mivel azonban Kelemen dolgozatának fő tétele az, hogy a XV. századig a quarta mindenféle birtokból járt, nézzük meg okleveles emlékeinket nagyobb számban, mint azt a szerző tette, vajjon megállhat-e ez?
Tulajdonkép nem is kellene tovább mennünk az időrendben harmadik okleveles emlékénél a quartának, mert ez teljesen eldönti ezt a kérdést. 1239-ben per folyt quarta tárgyában s a király úgy döntött, hogy mivel a peres birtokok «fuerint emptitia et non hereditaria patris ipsius et pater filie nihil expresse reliquerit de eisdem, nullam inde eius filia deberet de iure habere portionem». (Fejér, IV/1. 148.) Ezt azután már igazán bajos volna úgy magyarázni, mint Kelemen teszi, hogy t. i. a leány negyedigényével azért utasíttatott el, mert az örökhagyó végrendetileg más tett általános és kizárólagos örökösévé s hogy a negyed kötelesrészi jellege a pénzen szerzett birtokokra nézve ebben a korban még nem érvényesült. Ha egyszer kötelesrésszerű joga volt a quarta a nőnek, akkor éppen lényegéből folyt, hogy az örökhagyónak végrendeleti intézkedése sem tehette azt illuzóriussá, még kevésbbé mondhatjuk azt, hogy ekkor még nem érvényesült ez a pénzen szerzett birtokokra, mert később még több bizonyítékot sorakoztathatunk fel annak bizonyítására, hogy csak az ősiből járt a negyed.
Nézzünk csak néhány jellegzetesebb példát!
1349-ből királyi döntést ismerünk, hogy csak az ősiből – adományos és nem adományos jellegű ősi javakból – jár a negyed. (Hazai okmt. III. 213.) – 1354-ben is: «de universis possessionibus… tam hereditariis, quam acquisititiis… quartam filialem nobilis domine… de iure eis provenientem habere deberent laudabili regni consuetudine requirente»… Azonban érdekes, hogy az acquisititia-ra vonatkozólag azt felelte a másik fél, hogy abból nem tartozik negyedet adni, «quum regia maiestas ipsis easdem… libere donasset et contulisset et ex eo ipsi non deberent impediri». (Károlyi-cs. oklt. I. 228.) – 1369-ben egy leány azon az alapon követeli a quartát, mert «possessiones… patris sui fuissent hereditarie, ex eoque ipsam quartam suam puellarem iuxta regni consuetudinem in eisdem possessionibus habere debere». (Zichy-cs. okmt. III. 372.) – 1417-ben is, mint láttuk, Egervári Mihály csak «de possessionibus hereditariis» adja ki a negyedet a Rezneki-lányoknak, «exceptis possessionibus emptitiis et impignoratitiis»… (Orsz. Levt. Dl. 10. 567.) – Két későbbi érdekesebb adatot is bemutathatunk: 1490-ben azt olvassuk, hogy a leányágat is illető birtokokból portio jár a leányoknak, «de illis autem, que solummodo masculinum concernerent, ius quartalitium necnon dos et parafernales»… (Zalavári apátság levt. Zalaápátiban. 1503. sz.) Egy 1493-iki oklevél ehhez azután közvetve még magyarázattal is szolgál, amikor azt mondja, hogy «de illis autem iuribus possessionariis, que videlicet non ius femineum, sed hereditarium sive masculinum concernerent, de quibus scilicet conveniens foret ius quartalitium rehabere.» (Orsz. Levt. Dl. 36,729.)
Rendesen a következő kifejezésekkel jelölik meg a quartával terhelt birtokot: «de bonis patrimonialibus» (1349. Sztáray-cs. oklt. I. 219., Anjoukori 112okmt. VII. 33., stb.), «in possessionibus patrimoniis» (1344. U. o. IV. 449.), «in possessionibus aviticis paternis» (1351. U. o. V. 532.). Igen gyakran azonban csak a paterna szóval jelzik, amit szószerint esetleg az összes atyai birtokokra lehetne érteni. De kétségtelen, hogy ez csak a patrimonialis-nak a szinonimája s így csak az ősire értendő. 1367-ben pl. Nagy Lajos fiúsította Haranglábi Annát «in universis iuribus paternis», ami azt jelenti, hogy atyjának nem volt fiörököse s így a király őt atyja ősi és adományos birtokaiban praeficiálta. Amikor azután bizonyos okok miatt később, 1371-ben, ezt a fiúsítást visszavonta, mégis azt a kegyet engedte neki, hogy a negyedet azokból a birtokokból, amelyeket így elvesztett, «de iuribus et possessionibus paternis et specialiter de…», természetben kapja meg. (Orsz. Levt. Dl. 30,698., 29,706.)
Ami pedig a «de universis possessionibus» kifejezést illeti, amelyet a quarta-követeléseknél vagy kiadásoknál rendesen említeni szoktak, ezt sem szabad szószerint úgy értenünk, mintha ez mindenféle jogi természetű apai birtokot jelentene; nem más ez, mint óvatossági formula, amilyenekkel régi jogunkban gyakran találkozunk. Vonatkozott pedig az összes ősi birtokokra, bárhol feküdtek is azok. Utána rendesen a signanter és specialiter szavak vezetik be a birtokok felsorolását, de előtte az universus kifejezés biztosíték volt arra az esetre, ha talán utólag még más birtokok ősi volta is kiderülne. (Pl. «de possessionibus ubilibet habitis et specialiter…» Anjoukori okmt. VII. 520., Hazai okmt. III. 213., «in universis possessionibus… in quibuslibet comitatibus existentibus…» Zichy-cs. okmt. II. 452.) Egészen világosan kiderül ez különben egy 1379-iki oklevelünkből, mely szerint a leány «de universis possessionibus» követelte a negyedet és anyja hitbérét s ezenkívül «portionem suam possessionariam in possessionibus emptitiis et impignoratitiis patris sui». (N. Múzeum levt. Törzsanyag.)
Minthogy tehát a negyed csak az ősi birtokból járt, amely elidegenítő nem volt, kétségtelen, hogy azt természetben nem kaphatta meg a leány, aki azt férjhezmenetelével idegen kézre származtatta volna. Világosan következett így ebből, hogy a negyed csak pénzkövetelés lehetett, amint azt Werbőczy is röviden és szabatosan meghatározta. Nagyon pregnáns az 1290:36. t.-c. introire kifejezése, amikor az örökösöknek vagy a legközelebbi nemzetségbeli atyafiaknak biztosítja a negyed s hitbér fejében járó birtokrész visszaváltását: «in possessiones nobilium seu Saxonum… non possit introire extraneus ratione dotis aut ratione quarte filiabus debite, sed heredes decedentium vel proximiores de generatione sua redimant eas secundum extimationem iustam regni nostri consuetam».
Azonban vigyáznunk kell itt, mert ez nem jelentette azt, hogy semmikép sem lehetett a negyedet birtokban kiadni. Készpénz nem állt mindig rendelkezésére a kiadásra kötelezetteknek a megváltásra s így e miatt kénytelenek voltak birtokban kiadni. Itt azután megint kétféle eset volt lehetséges: ha az összes érdekeltek beleegyezésüket adták hozzá, kiadhatták természetben, in specie, az ősiből is. Pl. 1353-ban olvassuk, hogy «ex permissione et bona voluntate omnium proximorum et consanguineorum suorum» természetben adja ki valaki a negyedet. (Anjoukori okmt. VI. 104.) De kiadhatták szerzeményiből is, ami jogilag semmiben sem különbözött a pénzben való kifizetéstől. Ismerünk olyan eseteket, amikor nyiltan meg is mondják, hogy készpénz hiánya miatt adják ki birtokban a negyedet. Pl. 1382-ben «quartam filialem sororis sue, cum pretio non valeret solvere numerario ideo ipse unam particulam de portione sua possessionaria… extradando… dedisset» (Károlyi-cs. oklt. I. 381.) vagy 1398-ban: «quia ipse quartam puellarem sive filialem… cum pecuniaria solutione… satisfacere non possit nec valeret, ideo ipse totam quartam partem universe possessionarie portionis sue» adja. (Zalai oklt. II. 290.)
A rendes szokás azonban a pénzben való kifizetés volt: «quam quidem tertiam partem (3 lány volt!) dicte quarte filialis… iuxta regni consuetudinem possessionaria estimatione mediante cum pecunia extradare prompti essent et parati», mondták 1364-ben az örökösök. (Hazai oklt. 274.)
Érdekes azonban, hogy amint pl. a fiúsításnál is a királyi gratia áttörte az approbata consuetudo korlátait – regni nostri observata ab antiquo consuetudine, que in hac parte huic iuri repugnare videretur, non obstante, – úgy itt is ugyancsak Nagy Lajos királyi kegykép többször megengedi azt, hogy a leányok természetben s ne pénzben kapják ki a negyedüket. 1358-ban említik pl.: «que quidem quarte filialis restitutio iuxta… continentiam litterarum grationalium… regis Lodovici… eidem nobili puelle in specie, in possessionaria extradatione fieri debuisset». (Sztáray-cs. oklt. I. 300.) Hasonló eset volt ehhez az, hogy amikor Nagy Lajos fiúsította Bátori Miklós leányait in emptitiis et acquisititiis, egyben azt a kegyet is adta nekik, hogy az ősiből természetben kapják ki a negyedet. (Orsz. Levt. Dl. 5225.) 1349-ben azt olvassuk, hogy ezt a kegyet kiváló szolgálatokért adta a király: «dominum regem pro suis servitiis ipsi domine consorti sue huiusmodi gratiam, ut eandem quartam puellarem… cum possessione excipere valeat». (Hazai okmt. III. 231.) Említettük már Haranglábi Anna esetét, akit 1367-ben fiúsított a király; majd 1371-ben ezt ugyan visszavonta, de ekkor azt a kegyet gyakorolta vele szemben, hogy «quartam suam puellarem cum possessionibus in specie de iuribus et possessionibus paternis et specialiter… recipiendi plenam habeat facultatem ex presenti nostre gratiose annuentie dono speciali, consuetudine regni nostri non obstante in hac parte…» (Orsz. Levt. Dl. 29,706.)
Az 1435: XIX. és XX. törvénycikkek intézkednek részletesen a quarta kiadásáról, még pedig a következőkép:
a) a leányokat kiházasításukig az apai ház s a quarta természetben illeti meg;
b) férjhezmenetelük után negyedjogukat kötelesek pénzzel megváltani engedni;
113c) ha azonban a leány, rokonai beleegyezésével, birtoktalan emberhez ment nőül, akkor természetben kapja ki a negyedet.
A XIX. cikk világosan rámutat, hogy secundum consuetudinem regni való az a rendelkezése, hogy a leányokat férjhezmenetelük idejéig természetben illeti meg a negyed s így nem értjük, mikép írhatta Kelemen azt, hogy ez «a korábbi szokásjogunkkal szemben határozott újításnak látszik». Ha jobban körülnézett volna csak a kiadott okleveles emlékeink között is, akkor nem írta volna magyarázatául e megállapításnak azt sem, hogy «okleveles anyagunkban eddig – vagyis 1435-ig – nincs semmi adat arra nézve, hogy ezt, mint jogot, a szokás azelőtt elismerte volna». (199. l.) 1344-ben a fivérek hajadon nővérüknek negyede fejében birtokot adnak: «sorori ipsorum uterine nondum matrimonium contracte pro quarta sua filiali de bonis et possessionibus patrimoniis sibi provenire debenti…» (Anjoukori okmt. IV. 449.) Ha erre azt mondaná valaki, hogy nem elég világos, ott van egy másik, szintén kiadott oklevelünk 1355-ből, amely szerint az eladományozott birtokba való beiktatáskor a leányok bejelentették negyed-igényüket, s az ebből keletkezett perben az országbíró úgy ítélt, hogy a három leány a birtok negyedét megkapja «quousque ipse maritis matrimonialiter copulabuntur», akkor azután ez a negyedrész is az adományosé lesz, «habita prius eisdem iuxta regni consuetudinem de iuribus ipsarum, videlicet quarta puellari satisfactione». (Anjoukori okmt. V. 406.) Érdekes, hogy az 1298: LXXV. t.-c. szerint a fiörökös nélkül elhalt nemesnek a királyra szállt – tehát adományos jellegű ősi – javaiból a negyedet «cum possessione in uno loco et in uno ambitu» kellett kiadni. Úgy látszik azonban, hogy ez ily formában nem ment át az életbe, mert pl. Drugeth Vilmos nádor, aki a magvaszakadt Laczkfi Domokos birtokait kapta meg 1337-ben, csak a pereskedést elkerülendő ad egy birtokot a leánynegyed fejében (Anjoukori okmt. III. 349.) s 1355-ben is – mint most láttuk – csak a férjhezmenetelükig kapták ki természetben a leányok a negyedet.
Ez utóbbi példából világos s így nem hat új jogszabály erejével az a rendelkezése sem az 1435-i törvénynek, hogy férjhezmenetelük után pénzzel megváltandó tőlük a negyed. 1424-ben is azt olvassuk pl., hogy a lányok természetben kapják a negyedet «tamdiu possidere, quousque divina voluntate ipse filie… fuerint maritate», azután az pénzzel megváltható. (Krassómegyei oklt. 305.) Erdélyben is ez volt a szokásjog: «extradatione quarte partis possessionum… ipse puelle C. ac aliis puellis, quibus congruit, usque tempus maritationis earundem tantummodo secundum partium Transsylvanarum approbatam consuetudinem… extradare voluissent». (Bánffy-cs. oklt. 707.)
Mivel az 1435-iki törvénynek azon rendelkezésére, hogy a birtoktalanhoz nőül ment nemes leány negyedét iure perpetuo természetben kapta ki, egy korábbi oklevelet is talált Kelemen, megállapítja róla, hogy «úgy látszik, korábban is élt szokásjogunkban». Ha kicsit jobban körülnéz oklevéltárainkban, az erre vonatkozó érdekes okleveleknek egész sorát találhatta volna a XIV. századból (Zalai oklt. I. 620., II. 30., 68., Hazai okmt. III. 217., Temesmegyei oklt. I. 338., Orsz. Levt. Dl. 5331., 30,771., 7062., N. Múzeum levt. Törzsanyag. 1395. III. 5.), amelyek mind arról szólnak, hogy a homo ignobilis et impossessionatushoz nőül ment nemes leány non cum pecunia, sed cum possessione kapta meg a negyedet. Csak egy emlékünket mutatjuk be részletesebben, amely a legérdekesebb s amely egymagában is elég ennek a kérdésnek a megvilágítására. 1346-ban Egyházasunyomi Sámson fia János fia Illés fiörökösök nélkül halván el, birtokait Ágnes nővére fiaira hagyta. Azonban Egyházasunyomi Simon fia István magának követelte azokat, mint atyafi, s amikor perre került a dolog, István a nádor előtt azzal érvelt igaza mellett, hogy az elhúnyt Illés «frater suus patruelis et de proxima linea generationis propagatus extitisset, et eo sine herede decesso, possessionarie portiones sue sibi deberent provenire, regni consuetudine requirente». Azonban kész arra, – folytatta – hogy a quartát kifizesse belőlük. Ágnes azt felelte, hogy őt fivére nem nemes és birtoktalan emberhez adta férjhez, ami ellen István nem tiltakozott! Ezért azután a nádor így ítélt: «Verum quia regni consuetudine requirente ymo sacrorum canonum sanctione exposcente nobilium puellarum seu dominarum ignobilibus et impossessionatis matrimonialiter copulatarum, ne heredes, quos propagatio nobilitatis in lucem produxit, degeneres efficiuntur, quarte puellares fecunia redimi non posse dinoscebantur, sed 114ut ipsa nobilitas super heredes nobilium puellarum seu dominarum ignobili copulatarum coniugio semper persistere valeret, in possessionibus quarte talium nobilium puellarum seu puellarum dari debere videbantur». (Hazai okmt. I. 192.)
«Új szabály lehet – írja Kelemen – a 19. cikk azon rendelkezése is, hogy az atyai háznak a hajadon leányok negyedébe kell esnie, mert a korábbi szokásjogban erre nézve semmi adatot sem találunk.» (200. l.)
Először is, aki oly hiányosan ismeri még a kiadott okleveles anyagot is, ezzel nem érvelhet, de különben is ez olyan mozzanat a hagyaték rendezésekor, amelynek külön megemlítése az oklevélben felesleges volt. Ha így okleveles emlékeink nem is szólnak róla esetleg, nekünk elégséges a törvénycikknek a szokásjogra való hivatkozása ennek a megállapításánál: «Filiabus vero usque tempus emaritationis earum domus paterna cum quarta parte possessionum paternarum pro quarta filiali secundum consuetudinem regni nostri sequestretur et possidenda reliquatur».
Az eddig mondottakból egészen világos, hogy a megválthatás a negyednek lényegéből következik s így csak ez intézmény eredetének és rendeltetésének fel nem ismerése vezethetett olyan megállapításra, hogy 1290-ig a visszaválthatás ismeretlen volt jogunkban. (200. l.) Hogy kevés esetet találunk rá, annak nem az volt az oka, hogy a szokás ereje nagyobb volt a dekrétumnál (?!), mert hiszen az említett törvény meghozatala nem irányult a szokásjog ellen; az éppen az érdekeltektől indult ki, mert, úgy látszik, sok esetben nehézségek merültek fel a visszaváltásnál s azért kívánták ennek törvényben való leszögezését! Hangsúlyoztuk már, mennyire pregnánsak ennek a törvénynek a kifejezései; «non possit introire extraneus», amelyek szintén azt bizonyítják, hogy a szokásjog megerősítésére a nemesek kérték ezt, nem pedig a király kezdeményezte az approbata consuetudo lerontására!
Teljes félreismerése a dolognak az a feltevés is, hogy ez a változás az Anjou-korban az ősiség hatása alatt jött volna létre. Először is az a szabad rendelkezés, amelyről az 1222: IV. és az 1231: XI. t.-cikkek szólnak, sohasem lépett életbe (v. ö. Végrendeleti jogunk kialakulása c. akad. székfoglalóm kivonatát az Akad. Ért. 1926. évi folyamában) s így az 1351-iki törvény által történt eltörlésének sem volt különösebb jelentősége, annál kevésbbé, mert már az 1290: XXVI. t.-c. ismét csak arra a szűk körre szorítkozva beszél a nemesek rendelkezési szabadságáról, amelyet Szent István törvénye szabott meg. Nem lehet tehát arról szó, hogy «a szokásjogban a szent korona háramlási jogával szemben, ahhoz hasonlóan, egy szűkebb háramlási jog kezdett a fiág javára a leányággal szemben kialakulni.».
Kelemen szerint gyökeres változást az 1435. törvény hozott, mert itt jelentkezik először határozott és törvényes alakban a fiág feltétlen megváltási joga. Hát az 1290: XXVI. t.-c. nem ezt mondotta ki? – s különben is nem elég-e, ha az okleveles emlékek ilyen szokásjog meglételére kétségbevonhatatlan bizonyítékokkal szolgálnak?! Szó sincs tehát arról, hogy a Hármaskönyv korában vált volna a negyedjog törvényes örökjogból egy, a törvénynél fogva visszaváltható ideiglenes birtokjoggá. (204. l.) A quartára vonatkozólag egyik legkorábbi s egyszersmind legfontosabb emlékünkben azt olvassuk már, hogy az ősi megváltása a szokásjogon alapul: «allegantes approbatam regni consuetudinem, quod eadem, cum essent hereditaria, pecunia possent et vellent remutare…» (Fejér, IV/1. 146.) S hogy egy tényleges esetet is említsünk: 1312-ben a leányok nagybátyja, akire atyjuk birtoka szállt, megváltja tőlük azt a 30 hold földet, amelyet atyjuktól ratione quarte paternalis kaptak. (Anjoukori okmt. I. 251.)
1320-ban abban a kérdésben döntöttek a Temesvárott tartózkodó egyháznagyok, hogy vajjon «mater vel alius proximus tutorio seu curatorio nomine» követelheti-e a kiskorú leány negyedét. Hogy miért volt erre szükség, azt nem tudjuk, mert már az Árpádkorból több esetet ismerünk, amikor az özvegy érvényesíti kiskorú leányai negyedigényét, de tény az, hogy ezt bizonyos feltételek mellett megengedhetőnek mondják ki, de ugyanekkor hangsúlyozzák s leszögezik a rokonok visszaváltási jogát is: «et tum demum adiudicata quarta pro filia possunt proximi, a quibus quarta ipsa vendicatur, ipsam quartam seu possessionem pro eadem quarta debitam secundum consuetudinem regni iuxta extimationem regionis consuetam pro se redimere et habere». (Mon. eccl. Strig. III. 712.)
115Azt hisszük, sikerült bebizonyítanunk a leánynegyed középkori történetének vizsgálata kapcsán, hogy Kelemen megállapításai nem állják meg a helyüket, másfelől pedig sikerült igazolnunk azt a bevezetésünkben hangsúlyozott szoros kapcsolatot, amely a jogtörténet és a családtörténet között fennáll s amelynek gondosabb figyelembevétele a genealógusok részéről sok előnyt jelent majd a családtörténetre s nagyban elő fogja segíteni magánjogtörténetünk eredményesebb művelését is.
Erre az együttműködésre különben nemcsak a genealógia, hanem az összes történeti disciplinák részéről is kölcsönösen igen nagy szükség van, csak, sajnos, ez ma még nincs meg eléggé! Nagyon igaza van a nemrég elhúnyt kiváló angol jogtörténésznek, Vinogradoffnak, aki legutolsó nagy munkája, a Tribal law, bevezetésében (Oxford, 1920. p. VII.) ezeket írja: «Unfortunatly collaboration between jurists and historians, though highly desirable, is not often achieved in practice. Historians have not yet come to realize, that private law may be more important for social develepment than constitutional arrangements. And as for lawyers, they often have to be content with the stereotyped statements of more or less antiquated textbooks».
Kelemen dolgozata is mutatja, hogy milyen nehéz s komplikált feladat magánjogunk történetének kutatása. A histórikus nem művelheti, mert a jogászi dogmatika a legszorosabb kapcsolatban lévén itt a történelemmel, e nélkül nem látja meg a problémákat s nem tudja jogászi módszerrel vizsgálni azokat, amint nagyon találóan mondotta Brunner, a német jogtörténet nagymestere: «Für die Rechtsgeschichte bleibt, was sie dogmatisch nicht erfassen kann, totliegender Stoff». Viszont a jog csak formája lévén az életnek, nem lehet elégséges itt a jogász tisztán dogmatikus vizsgálódása sem, hanem teljesen meg kell ismernünk a formát kitöltő tartalmat is, amihez pedig csak históriai tanulmányok, a históriai módszer és segédtudományok ismerete vezethetnek. A két szempontnak együttes figyelembevétele segítheti csak komplikált problémáinak megoldásához a jogtörténelmet, tehát a felelet arra a kérdésre, amelyet Bernheim is felvetett nagy történeti módszertanában, hogy vajjon a jogász vagy a histórikus alkalmas-e a jogtörténet művelésére, mint Schwerin is találóan rámutatott, csak az lehet, hogy egyik sem külön-külön, hanem csak históriailag képzett jogász vagy jogászilag képzett histórikus!
Ez az oka azután annak, hogy kultúrtörténetünknek ez a jogászokat és történészeket annyira érdeklő területe, úgyszólván teljesen műveletlen. Különben újabban külföldön, pl. a német irodalomban is, rosszabbodott e tekintetben a helyzet; U. Stutz, a Savigny-Zeitschrift nagynevű szerkesztője, e folyóirat tavalyi évfolyamában egy könyvismertetés kapcsán szomorúan konstatálja, hogy mennyire visszaesett náluk a magánjog történetének művelése: «Seit langem ist unsere rechtshistorische Forschung, namentlich auf dem Gebiete des Privatrechts, gar nicht mehr recht im Fluss. Welche Seltenheit ist eine privatrechtsgeschichtliche Monographie geworden, und welche Mühe kostete es bisher, von Zeit zu Zeit wieder einmal einen privatrechtshistorischen Aufsatz für unsere Zeitschrift zu bekommen…» (Germ. Abt. 1927. XLVII. 712.) Pedig a németeknél könnyebb a dolog, nemcsak azért, mert ott már nagy monografikus s összefoglaló irodalom van (kinyomatott jogtörténeti disszertációk!), hanem mert ott a levéltári kutatás sem annyira nélkülözhetetlen előfeltétele a jogtörténeti kutatásnak, mint nálunk. Kétségtelen, hogy bizonyos áldozatot kíván ez a terület, mert hosszú esztendők munkájának eredménye esetleg csak pár oldalas tanulmány, akárcsak a természettudományoknál – de a legkisebb eredmény is itt olyan intézmények alaposabb megismeréséhez vezet, amelyekben az illető nép egész élete visszatükröződik. Szükséges tehát, hogy ennek a művelésére módszeresen előkészítsük úgy a fiatal jogász-, mint a histórikus nemzedéket, másfelől pedig, hogy a történettudomány egyéb területein munkálkodók se vonják meg tőle állandó támogatásukat!
HOLUB JÓZSEF.
