Dr. Otto Freiherr von Dungern: Adelsherrschaft im Mittelalter. München, 1927.
Dr. Otto Freiherr von Dungern: Adelsherrschaft im Mittelalter. München, 1927.
Az előttünk levő könyvből a középkori német jogtörténeti kutatás egy új metódus alkalmazásával elért, nagyon tanulságos eredményeit ismerjük meg. Mert amint maga a szerző is kifejezésre juttatja, szintúgy egyik bírálója v. Below (Hist. Zs. 137. k. 2. f.) is megjegyzi, ezzel a módszerrel még nem vizsgálták a német jogtörténet eme eddigelé inkább csak általánosságban tárgyalt, de annál fontosabb fejezetét. És éppen azért szükségesnek tartja a szerző, hogy ezzel mintegy a maga módszerének jogosultságát is alátámassza, a kérdés tulajdonképpeni fejtegetése előtt a német jogtörténet eddigi fejlődését úgy általánosan, mint speciálisan erre a kérdésre vonatkozóan egészen röviden ismertetni, szintúgy azt a nézőpontot, amelyből kiindulva eddigi eredményeit elérte. «Soweit man für die Zeit, die mehr als hundert Jahre zurückliegt, von Rechtsgeschichte überhaupt reden kann, befasste sich diese Geschichte mit Rechtsformen. Enstehung und Zweck dieser Formen interessierte nicht.» (4. o.) Ebben a mondatban jellemzi e téren a helyzetet, amely a legteljesebb mértékben fennáll a nemesi osztálynak, összetételének s jogi helyzetének a megvilágításánál is a középkorban. Magának a ténynek, hogy egy ilyen zárt nemesi rend létezett, a köztudatba jutását is csupán húsz évvel ezelőttre lehet tenni, amióta azután Julius Ficker nyomán, aki ezt először vallotta, egyre több figyelmet szentelnek a szakkörök e kérdésnek közelebbi megvilágítására. Maga a szerző két előbb megjelent munkájában (Grenzen des Fürstenrechts, 1906; Herrenstand im Mittelalter, I. 1908.) foglalkozott e nemesi renddel és megállapította, hogy egy aránylag kicsiny, szigorúan zárt rend volt, amelynek tagjai, a dinaszták – amint ő őket nevezi – a IX. század végétől a XII. század végéig kizárólagosan irányították a birodalom sorsát. E megállapítás súlypontját, a zárt rend fennállását kénytelen volt Alois Schulte is elismerni, bár ő az eredményeket részleteiben cáfolni igyekezett. Foglalkozott a kérdéssel Hermann Aubin, majd később Alfons Dopsch és Hans Hirsch, de inkább általánosságban s a dolog részleteit, ami pedig a kulcsot adta volna, elmellőzték. És itt találjuk v. Dungern módszerében az eddigiektől eltérőt. Ő a rend eredetét, annak összetételét, jogi helyzetét úgy állapítja meg, hogy a rendet mintegy élő tömeget veszi szemügyre, a hozzátartozó családokban, azok tagjaiban állítja elénk; inkább az egyedet vizsgálja, mint az összességet, s nagy súlyt helyez arra, hogy egész pontossággal, amint ezt persze a neki rendelkezésre álló források és az egyes családokról szóló esetleges feldolgozások lehetővé teszik, kimutassa az egyes dinaszta-családok genealógiáját, rokonságát, birtokviszonyait, valamint a közéletben elfoglalt tényleges jogi helyzetét. Ezen egyes eredményekből szűri azután le megállapításait az egész rendre vonatkozólag, amelyek a rend összetételét és előjogait világítják meg. «Diese sind die beiden Problemen…: Die Zusammensetzung und die Abschliessung der Aristokratie gegen andere Volkskreise und die Entstehung der Vorrechte dieser Gruppe» (14. o.)
A rend összetételére nézve főleg Ernst Mayer azon a nézeten volt, hogy az részint a grófi címet már régen viselő családokból állott, részint pedig olyanokból, akik a grófi címnek s vele együtt a jogoknak is csak később kerültek birtokába. Beleesett azonban abba a hibába, hogy a címek után ítélve, teljesen hamis megfigyeléseket tett; v. Dungern vele szemben egyes példákat hoz fel, egyes, Ernst Mayer által részben régi, részben újabb keletűnek tartott dinasztacsaládok tanusorokban és egyéb helyeken való jelölését szemlélteti velünk, amiből azután önként adódik a tény, hogy ebben a korban a címek után indulni és ezek szerint határolni el egyes néprétegeket, teljesen lehetetlen. Látjuk, hogy egy és ugyanaz a személy egyszer mint gróf van említve, máskor cím nélkül szerepel; a grófot éppen úgy nevezik nobilisnek, mint a közszabadot; a liber hasonlókép összefoglaló kifejezés. E téren általában a kancellár kedve volt az irányadó, ami már maga is elvonja e címek esetleges osztályjelölő értékét.
Nagyon jellemző e tekintetben egy «Graf Burkhard im Unterhausengau» esete, akinek két feleségétől maradt két fia közül az idősebbik örökölte a grófságot s «Markgraf von Istrien» néven említik a források, míg a fiatalabbik a kisebb ősi birtokon maradva, egyáltalán nem neveztetik később grófnak, e címmel ismét csak az ő dédunokáit kezdik nevezni. (28. o.) Ez csak egy a v. Dungern által idézett sok eset közül, amelyek mind azt bizonyítják, hogy Ernst Mayernek a fenti megkülönböztetése nem állhat meg, szintúgy az a tétel sem, mintha a címnélküli dinaszták kisebb jogokat gyakoroltak volna, mint a címet tényleg viselők. A születés fontosságát dokumentálják mindezen esetek, mert ha valakinél e feltétel megvolt, tekintet nélkül arra, hogy a grófi címet viselte-e, jogi helyzete a címet tényleg viselő dinasztákkal teljesen egyenrangú volt. Hiszen még a címet viselők is azt leginkább csak a hivatali területükön belül használták, egyébként fölösleges is volt, mert születésük minden cím nélkül, hogy úgy mondjuk, predesztinálta őket a grófi jogokra és hatalomra.
A jog ebben az időben teljesen a szokáson alapulva, valami mindenkiben élő dolog volt, ami tehát megmagyarázza, hogy a címeknek jogi tekintetben senki sem tulajdonított jelentőséget, s ha pl. a király valamelyik dinasztának, aki nem viselte a címet, nagy birtokot adományozott, nem gondolt arra, hogy talán grófi címet is adományozzon az illetőnek. Elég volt csupán a születése s erről mindenki tudta róla, hogy ő cím nélkül is grófi jogokat gyakorolhat.
A rend, ha tagjaiban közelebbről vizsgáljuk, nagyon kicsinynek bizonyul s mennél messzebbre követjük vissza, annál kisebb lesz, amit elősegít az a körülmény is, hogy ugyanazt a dinasztát gyakran különböző neveken említik. De másként nem is volna megérthető, hogy oly sokáig mint egységes rend, kezükben tudták tartani a hatalmat.
Ahhoz már most, hogy a rend tényleges állását s jogi helyzetét teljesen meg tudjuk határozni, szükséges 79volna e dinaszták előre megállapított, a körülményekhez képest pontos genealógiája az eddigi elképesztő fantazmagóriák helyett, amelyek azt nem egyszer Dio Cassiusig akarják felvinni. A genealógia híján a szerző a forrásokból a német dinaszták helyzetét egy «consanguinitas»-nak, «Blutsgemeinschaft»-nak állapítja meg, amely ez idők jogszemlélete szerint egy jogi fogalom volt s a rendet, annak elzártságát, valamint előjogait teljesen jellemezte. Ez a «Blutsgemeinschaft» különben megvolt minden országban, de ilyen zárt kört s tartós egyeduralmat, mint Németországban, sehol sem találunk.
Beletartoztak ebbe a zárt körbe a «principes» is, mert amint a szerző kimutatja, ezek is a dinaszta családokból származtak s azoktól így jogilag sem különböztek.
Nem változtatott ezen az egységen az a körülmény sem, hogy némely dinaszták tényleges grófi hivatalt viseltek. Az kétségtelen, hogy ez némi hatalmat adott nekik az illető területen, azonban jogilag a többiektől nem határolta el.
A rend zárt egységéről való megállapítását teljessé teszi a szerző végre két megfigyelésével és pedig, hogy egyrészt a tanusoroknál általán megfigyelhető sorrend: címet viselő, címnélküli dinaszták és ezek után «Dienstmann»-ok, bár kivétel fordul elő, másrészt házasságot csak saját rendjükön belül kötnek, minek folytán egymás között mindannyian rokonok. A XII. század végéig nincs is biztos esetünk arra, hogy házasság folytán a rendbe nem egyenrangú került be. Ilyen esetek a XIII. századtól kezdenek előfordulni. De nem juthatott be közéjük közszabad sem, habár sokszor olyan vagyonnal rendelkezett, mint egy dinaszta, mert a születése nem volt meg hozzá. Ezért lenne tehát elhibázott lépés, a dinaszták jogi helyzetére birtokaikból következtetni, amely ugyan több esetben találna, mert hiszen egy arisztokratánál a nagybirtok természetes velejáró, anyagi támasza volt, azonban ennek jogi természete, hogy az allodium volt-e vagy más eredetű, a XII. század végéig éppen semmi szerepet nem játszott. Az a dinaszta, aki összes birtokait «verliehen» bírta, jogilag semmiben sem különbözött attól, aki nagy saját birtokok felett rendelkezett.
A dinaszták bírói ügyeikben a király elé tartoztak saját személyükre vonatkozólag. Hogy pedig birtokaikon és az azokon lakó népesség fölött immunitást bírjanak, az részükre, már akik a címet nem viselték s hivatali grófok nem voltak, hatalmi kérdés volt és abban a percben bekövetkezett, amint a királyok a grófi tekintélyt nem tudták többé megvédeni az arisztokraták ellen. Magyarázatát pedig és a régi grófi hivatallal szemben való helyzetét megadja az a körülmény, hogy a dinaszták címre való tekintet nélkül egységes birtokos osztályt képeztek, egymás között rokonok voltak, tehát ha valaki a legjelentéktelenebbet sértette is meg közülök, az egységet sértette, amelynek jogait megőrizni, annak minden egyes tagjának érdekében állott.
Von Dungern szerint ez a rend már a Merovingok alatt létezett, hatalmas nagybirtokos urakból állott és Nagy Károly fejlődését és erősödését még csak előmozdította.
Könyve végén a szerző megemlékezik nagyon röviden a rend felbomlásáról, amely azáltal következett be, hogy a rend egyeduralma, születési előjogai ama nagy kulturális és gazdasági fellendülésnek nem feleltek meg, amelynek folytán már a XII. században egyes polgári familiák és «Dienstmann»-ok olyan tekintélyes vagyont szereztek, mint a dinaszták, de nem lévén meg a születési előjogaik, hozzájuk még sem emelkedhettek fel: a természetes jogérzék tiltakozott ez uralom további fenntartása ellen és az előrehaladt gazdasági és társadalmi viszonyok érvényesülését kívánta.
Talajdonképpen helyzetét e rendnek a XII. században a «Rittertum» s a «Lehnrecht» ásta alá, a rend belső meghasonlása pedig megpecsételte azt. Küzdelmek indulnak meg ellene minden országban korábban vagy későbben s a XII. század végén jogi különállása azáltal, hogy ennek legfontosabb jellemzői ledőltek, tulajdonképpen megszűnt. Magát ezt a bomlási processzust lezárja a «Landeshoheit» keletkezése a XIII. században, amikor is a hatalmasnak maradt dinaszta családok birtokaik kikerekítése céljából az útjukban álló semmiféle birtokot nem kíméltek.
Dr. Ila Bálint.
